A régebbi kutatás szinte kizárólag magára Rómára irányította a figyelmet, napjainkban viszont sohasem tévesztik szem elől, hogy Róm a sorsának alakulása ne m választható el Itália helyzetétől, illetve az Appennin-félszigetnek a Mediterráneumban betöltött helyzetétől és szerepétől. Itália fekvése ugyanis sok szempontból igen kedvező.
Egyrészt összekapcsolja a Földközi-tenger nyugati és keleti medencéjét, tehát szinte centrális helyet tölt be, másrészt Európa felől mintegy természetes híd Afrika irányában. Ezek után csaknem magától értetődő, hogy Itália gyakran és folyamatosan került a kultúrák áramlásának metszéspontjába, amit egyfelől a tenger irányából többször is bekövetkező gyarmatosítás, másfelől pedig a szárazföld felől történő állandó beáramlás és betelepülés jelez.

Az Appennin-félsziget fejlődésének dinamikáját kedvezően befolyásolták a változatos domborzati viszonyok, a természetes munkamegosztást eleve segítő differenciált természeti feltételek is. Északon az Alpok természet adta védővonal volt, anélkül azonban, hogy leküzdhetetlen akadály lett volna az európai kontinenssel való érintkezés szempontjából. Külön egység volt a Pó völgye, amely egészen más lehetőségeket adott a gazdálkodásnak s az ehhez kapcsolódó termelési viszonyoknak, mint a félszigetet észak-déli irányban átszelő Appenninek hegyvonulata, amely mindenekelőtt a nomadizáló állattenyésztésnek kedvezett. Sajátos arculata volt a déli, apuliai karsztos felföldnek is.

Egész Itálián belül különleges jelentősége volt egyes tengerpart menti szakaszoknak, illetve bizonyos folyóvölgyeknek, amelyek a védettséget sem mellőző nyitottságuk révén általában gyorsabb és erőteljesebb fejlődésre voltak képesek, mint más környező területek. Ma az Itália megjelöléssel az Appennin-félszigetnek ezt az öt természeti övezetből álló egységét szokás illetni, azonban az ókor folyamán egyrészt használtak más rokon értelmű megjelöléseket is, mint amilyenek például az Ausonia, Hesperia, Oinotria, Opiké, Saturnia tellus, Tyrrhénia elnevezések (ezek persze általában szűkebb értelemben is használatosak, mert a Saturnia tellus, azaz „Saturnus istenség földje” főképp Latiumra, Oinotria viszont mindenekelőtt Itália délnyugati részére vonatkozott), másrészt pedig az Itália név tartalma is időben nagyon sokat módosult.

A szó eredeti alakja Vitelia lehetett, amelynek töve összefüggésében áll a latin vitulus, „tinó” megjelöléssel, s ez nomadizáló állattenyésztést folytató dél-itáliai népességre utal. Enne k körében szokásos volt az ún. ver sacrum, a „szent tavasz”, amely abból állt, hogy járvány, éhínség vagy katonai veszély esetén rituálisan felajánlották az istenségnek a következő tavasszal születendő gyermekeket, illetve állatokat. Az utóbbiakat ténylegesen fel is áldozták, az előbbieknek pedig nagykorúságuk elérésekor el kellett hagyniuk korábbi földjeiket, miközben gyakran egy szentnek tekintett bika (vitulus, vitalus, vitelus vagy bos) vezette őket, hogy új telephelyet szerezzenek maguknak (innen a gyakori Bovianum, Bovillae városnév). Ezeket a dél-itáliai nomadizáló népeket hívták a görögök totemállatukról Halóinak, s ebből alakult ki az Itália terület megjelölés, amely a Kr. e. 6. században még csak az Appennin-félsziget­nek Terinától és Lagariától délre eső csücskét jelölte.

Már egy későbbi időszakban, a nagy görög gyarmatosítás idején kezdték ezt az elnevezést a félsziget egész déli részére vonatkoztatni, úgyhogy Campania körzetét is beleértették a megjelölésbe. Miután a rómaiak elfoglalták a szó szorosabb értelmében vett Appennin-félszigetet, az Itália szóval a Magrától, illetve a Rubico (talán a mai Fiumicino) folyótól délre eső területet kezdték illetni, s ez legkésőbb az első pun háború befejezésétől kezdődően történt. Ezért kellett Kr. e. 49-ben még Caesarnak is a Rubicót átlépnie (állítólag ekkor hangzott el híres mondása: Alea iacta est vagy esto - „A kocka el van vetve” vagy „legyen elvetve”), amikor Pompeiust megtámadva átlépte Itália határát. Caesar volt az is, aki Kr. e. 45-ben kiterjesztette Itália határait, hozzákapcsolva az addig provincia, vagyis tartományi státust élvező Gallia Cisalpinát, amely hozzávetőlegesen a mai Olaszország északi részének felel meg.

Itália ekkor nagyjából már ugyanazt a területet fogta át, mint napjainkban: nyugaton a Varus zárta le, amely Nicaeánál (ma: Nice, Nizza) ömlik a tengerbe, északon az Alpok hegygerince volt a határ, keleten pedig az Istriai-félszigetet elválasztó folyó, a Formio. Ezen a helyzeten Augustus már csak keveset változtatott akkor, amikor keleten a határt hivatalosan az Arsia folyónál húzta meg. Egyidejűleg ugyanő 11 adminisztrációs körzetre, ún. régióra osztotta fel a félszigetet. Ezután Itália területe már nem­ igen változott, csak a szigeteket számítják rendszerint hozzá Constantinus korától kezdődően.