logo

XXVI Januarius MMXXII AD

További adalékok a korai Latium életéhez

A Latium korai történetét jellemző gazdasági viszonyok és tevékenységek, társadalmi szerkezet, vallási élet, hagyományok és szokások, kulturális fejlődés és vívmányok akárcsak megközelítő felvázolása is igen nehéz feladat. Nemcsak és nem annyira azért, mert hiányoznak, vagy gyéren állnak rendelkezésünkre erre vonatkozó források, hanem sokkal inkább e források ellentmondásossága és részleges volta miatt. Ez a kutatás, az elemzés, a válogatás, a hitelesítés, az összevetés és az értékelést tükröző rekonstrukció lényegében szubjektív és feltevésszerű kritikai munkáját teszi szükségessé.
Rögtön meg kell mondani, hogy bár ez a munka folyamatban van, s az új felfedezések révén forrásanyaga állandóan gazdagodik, bizonyos tekintetben még csak a kezdeteknél tart. Minden bizonnyal nagy hasznára válik többek között az anyagnak az az összegyűjtése, amelyre ez a kiállítás adott alkalmat. Ezúttal azonban a kiállított anyagot megvilágító ismeretek nyújtása helyett csak megoldandó problémákról szeretnénk beszélni.

Ma már általánossá vált a tudósok között az a meggyőződés, hogy a források interdiszciplináris együttesében az írott hagyomány, a régészet, az antropológia és a nyelvészet (általában retrospektív) adatait, a néprajzi párhuzamokat, stb. azonos értékűnek és fontosságúnak kell tekinteni, különösképpen, mikor az emberi társadalom fejlődésének azokról a szakaszairól vagy szintjeiről van szó, amelyeket kora-történetieknek nevezünk, vagyis amelyek a csak tárgyi emlékanyaga révén ismert távoli őskornak és a szorosabb értelemben történetinek tekinthető, gazdag írott forrásanyaggal dokumentált korszakoknak mintegy a határán vannak.
Az adott esetben a klasszikus szerzők adatai a törzsekre, településekre és - elenyésző mértékben - az eseményekre vonatkozó már említett megjegyzéseken kívül elsősorban a kultuszok, intézmények és szokások emlékét tartották fenn. Az anyagi kultúrát, a rítusok egyes vonásait, a gazdaság és társadalom jellegét, a technika fejlettségét, a művészeti irányzatokat viszont a régészeti feltárások eredményei mutatják be közvetlenül és rendkívül gazdag anyaggal.

A források egymástól eltérő módon, és olykor kifejezetten a múlt emlékeiként beszélnek Róma (és Latium) istenségei-szent helyeiről, papi tisztségeiről, továbbá ünnepeikről, nap-ól, rituális szokásaikról és ezeknek értelmezéséről, köz- és magánjellegű intézményeikről. Nem kétséges, hogy ezeknek az adatoknak jelentős része a latin népek ősi, közös hagyományaira vezethető vissza, s e hagyományok létezését, gazdagságát és sokoldalúságát tanúsítja. Ennek az anyagnak elmélyült elemzésére ad lehetőséget összevetése néprajzi párhuzamokkal vagy az eurázsiai térség más antik népeire vonatkozó ismereteinkkel, abban az értelemben, ahogy J. Frazer javasolta és jelenleg elsősorban G. Dumézil és Alföldi András folytatja.
Mindenesetre, a feltételezett öröklött ősi hagyományok mellett számolni kell egy másik tényezővel is, új elemek kialakításával és formáló hatásával alighanem éppen Latium kora-történeti korszakában, a gazdasági és társadalmi fejlődés, valamint a külső, vagyis a görög világgal való kapcsolatok eredményeként.

Említsünk példaképpen néhányat a legjellemzőbb hagyományok közül, azzal a rövidséggel, amelyet eredetük és történeti elhelyezésük problematikus volta indokol. Ilyen a Latiar, vagyis Juppiter Latiaris ünnepe a Mons Albanus csúcsán (Monte Cavo), amelyhez egy rítus tartozik: a feláldozott bikák húsának szétosztása valamennyi szövetséges populus között.
Ilyenek a tűzre, a tűzhelyre és a házra vonatkozó vallási képzetek és mondák, amelyek közül a legjelentősebbek Vesta kultuszával kapcsolatosak (itt nem lehet figyelmen kívül hagyni az ideológiai kapcsolatokat a hamvasztás temetkezési rítusával és a kunyhó alakú hamvurnákkal az első latiumi korszakban). Alighanem „totemisztikus" típusúak azok a mítoszok, amelyek Aeneasnak és utódainak az emsével való kapcsolatairól, a farkasokról és az anyafarkasról szólnak; az utóbbi tükröződik a Lupercusok megtermékenyítő rítusában és a Lupercalia ünnepének szertartásaiban.

Van egy hagyomány a rex Nemorensis-ről (Diana Aricina Nemi-beli szentélyének papjáról), amely szerint az utódlás módja itt az előd megölése volt. Tudunk szent tárgyak tiszteletéről, amelyeknek megőrzésétől a közösség léte függött; ilyenek voltak Rómában az ancilia néven említett pajzsok (két oldalt betüremlő formájuk krétai-mykénéi eredetű), amelyek az égből hullottak le és a Salius-papok hordták őket, vagy ilyenek Róma és Lavinium Penates-ei, akiket nemcsak Róma, hanem az egész latin nép fenntartóinak tekintettek. Lavinium a hagyományban mint Latium legtiszteletreméltóbb városa, Alba és Róma anyja jelenik meg; ami a rá vonatkozó legendákat és kultuszokat illeti, nyilvánvaló, hogy hírneve szorosan összefügg a későn kialakult és elterjedt Aeneas-mondával.
Az újabb régészeti feltárások azonban arról tanúskodnak, hogy a városban az archaikus korban élénk vallásos élet volt, és hogy a település kezdetei a bronzkorig nyúlnak vissza. Így feltételesen elképzelhető, hogy a legendás történetek lokalizálásának tényleges alapja van: a település és még szélesebb körben az ager Laurens korai virágzása, párhuzamosan a tengerparttól távolabbi albai település-csírák fejlődésével, de talán azoktól függetlenül.

Az antik források ismételten utalnak Latium legrégibb népességének és kultuszainak pásztor jellegére és erdei környezetére; ebből arra következtethetünk, hogy a gazdasági élet alapja, legalábbis eredetileg, a természeti források (vadak, gyümölcsök, só, stb.) közvetlen kiaknázásán kívül elsősorban az állattenyésztés volt.
Ez nem zárja ki a művelhető földek folyamatos elhódítását az erdőségektől és mocsaraktól, sem pedig - amint erről a régészet tanúskodik - a fémművesek és fazekasok kézműves tevékenységét, vagy a kezdetben rövid, később mind nagyobb sugarú cserekereskedelem kifejlődését, ennek következményeivel: a javak felhalmozódásával és a rablóvállalkozásokkal (ezeknek visszhangja él azokban a hagyományokban, amelyek harcos csoportok állandó összecsapásairól és dúlásairól beszélnek).

Természetes azonban, hogy ennek a korai latiumi világnak a megértése nem lehetséges, ha mindattól elszigetelve nézzük, amit a későbronzkori és koravaskori Itália kora-történetéről a tudomány mindmáig kiderített. Ez vonatkozik például arra a feltűnő - bár sem egy etnikumra, sem egy társadalomra nem jellemző - folyamatra, amelynek során a félsziget tirrén-tengeri oldalán a hamvasztásnak a bronzkor végén és a vaskor elején uralkodó temetési rítusa helyébe a vaskor kialakulásakor (8-7. század) a hantolás lépett.
Ugyancsak egy Latiumot is magába foglaló közös nézőpontból kell értelmezni a görög „praekoloni-záció" és gyarmatosítás kulturális hatásait, az urbanizációhoz vezető folyamatot, a bronzkor végének alapjában egyenlő helyzetű és alig tagolt közösségeiből fokozatosan kibontakozó társadalmi különbségeket, amelyek a vaskor későbbi szakaszában vagyonát (beleértve a földművelés fejlődésével kialakult földbirtokot is) és politikai-katonai hatalmát tekintve a többiek fölött álló réteg kialakulásához vezettek.

Arra is csak a királyok korának legrégibb szakaszaiba helyezett vagy helyezhető római intézményekről szóló megjegyzések alapján tudunk következtetni, milyen volt a legrégibb latiumi közösségek eredeti szerkezete és milyen típusú a belső szervezete; számításba kell venni, hogy ezen a területen a források bizonytalansága és a modern tudósok véleménykülönbségei miatt ma még sok a nyitott probléma.
A patriarchális nemzetségek kialakulása és elsőrendű társadalmi szerepe nem pusztán a természetes családi csoportok növekedésével magyarázható, hanem elsősorban a földtulajdon növekedésével.

A törzsekre (tribus) és curiákra osztás alighanem közös sajátossága volt Rómának és a többi latin populus-nak (elég itt egy albai nemzetség Curiatius nevére, Juno Curitis tiburi kultuszára és más, késői bizonyítékokra utalni, például Lanuviumból; említést érdemel az is, hogy a romulusi curiák száma jellegzetes módon harminc volt).
Újabban R. E. A. Palmer tanulmányában nagy figyelmet szentelt annak a folyamatnak, amelynek során az ősi kis populus-okat beolvasztották a római curiák rendszerébe; sokatmondó a „régi curiák", mint a Veliensis és a Foriensis nevének azonossága a populi Albenses pliniusi jegyzékében szereplőkkel (Velienses, Foreti).
A legendás történetektől teljesen függetlenül is feltételezhetjük, hogy a rex intézménye általában elterjedt volt Latiumban éppúgy, mint Rómában, bármi volt is eredetileg ennek a hatalomnak a valódi természete.

A források tudnak Alba Longának egy Cluilius nevű királyáról Tullus Hostilius idejében, utódát, Mettius Fuffetiust azonban „diktátornak" nevezték (érdekes a családnév kelet-itáliai fonetikája, amely ősi szabin beszivárgások újabb bizonyítéka lehet). Ezeknek a személyiségeknek történeti hitelességéről ugyanazt lehet mondani, mint a római királyokról és többi kortársukról: ma hajlunk arra, hogy nyelvészeti meggondolások alapján is bizonyos fokig újra hitelt adjunk a hagyományoknak.



Massimo Pallottino