logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Törzsek és közösségek

A latin népen (nomen) szokásos értelemben az eredetileg a Tiberis és a pontini síkság között elterülő föld lakosait értették. Északnyugaton, a Tiberis folyása mentén az etruszkokkal, északon, egy gyakran változó határvonal mentén a szabinokkal voltak szomszédosak. Latium délkeleti része, amelyet a volscusok, az aequusok és a hernicusok csak a 6. század végén foglaltak el, a bennünket érdeklő korszakban még nem szakadt el Campaniá-tól, amelynek Latiumhoz legközelebb élő népcsoportját (vagyis a jövendő Latium Novum, Terracina és Minturnae között fekvő terület lakóit) latinul később auruncusoknak nevezték. Ezt a hagyományos etnográfiai képet a modern nyelvészet összehangolta a maga ismeretanyagával és rendszerezésével.
A latin nyelv, vagyis a latinok és Róma nagyjövőjű nyelve jól meghatározható egység Itália indoeurópai nyelvei között. Kialakulását az indoeurópai nyelven beszélő népek első, korai itáliai elterjedésével szokták kapcsolatba hozni. Ezt a csoportot, amelybe feltételesen a latiumi hagyományban szereplő ausonok és siculusok is beletartoznak, F. Ribezzo „auson"-nak, G. Devoto pedig „protolatin"-nak nevezte el. Nem zárható ki az észak-itáliai venetus típusú indoeurópai nyelvelemek hatása sem, s ezenfelül elsősorban a szókincsben a megelőző ún. peri-indoeurópai vagy „mediterrán" alapréteg nyomai is jól kivehetők.

Jól megkülönböztethető viszont a latintól a kelet-itáliai nyelvek és dialektusok csoportja, amelyeket oszk-umbernek, vagy umber-szabell-nek nevezünk. Ezek is indoeurópai eredetű nyelvek, de az előbbiektől eltérő típusúak, s itáliai megjelenésük a latinénál későbbre tehető. Ide sorolható a szabinok nyelve is, és sok más népé (volscusok, aequusok, hernicusok), amely a félsziget belsejéből később nagy nyomást gyakorolt Latiumra. Az etruszk nyelv nyelvészeti helyzete, bármilyen legyen is az eredete, alapvetően nem indoeurópai szerkezete alapján teljesen különálló.

A hagyományos etnikai és a nyelvészeti kép lényeges vonásainak megegyezése ellenére van néhány tény, amely külön megfigyelést érdemel. A legkorábbi írásos emlékek, nemcsak gyér számuk és véletlen előkerülésük miatt nem tekinthetők a valójában beszélt nyelv mérvadó dokumentumainak, hanem azért sem, mert nyilvánvalóan csak a kulturális szempontból legjelentősebb felső társadalmi rétegek igényeit tükrözik. Így az archaikus latin feliratok szinte teljes hiánya Délkelet-Latiumban nem zárja ki, hogy a volscusoktól később meghódított területeken eredetileg latinok laktak. Hasonlóképpen az etruszk feliratok jelentős túlsúlya Rómában, Praenesté-ben és Satricumban csupán az etruszkok politikai és kulturális fölényét bizonyítja az írásbeliség elterjedése idején.
Érdemes viszont megjegyezni, hogy a ma ismert legrégibb latin nyelvű írásos emlék, a praenestei fibula, kelet-itáliai nyelvi hatásokat mutat; ez végső soron egybevág azzal a hagyománnyal, amely szerint a szabinok behatolása a latiumi síkságra már korán, Róma alapítása idején megkezdődött. Másfelől a faliszk dialektus lényegében latin jellege - bár lassanként kelet-itáliai, azaz szabin elemek hatására megváltozott - arra utalhat, hogy a Tiberis középső folyása körül, egy később szabinná vált területen, eredetileg latinok éltek.
A faliszkok a Tiberis túlsó partján laktak, messze Latium hagyományos határától, amelytől az etruszk Veii területe választotta el őket; dialektusukat feliratos emlékek folyamatos sorozata tartotta fenn, a legkorábbiak az i. e. 7. századra keltezhetők.

A latinok nevének és általános fogalmának keretén belül a források néhány kisebb csoport emlékét is megőrizték, ez vagy területi különállásra, esetleg némi etnikai különbségre, vagy a politikai-gazdasági viszonyok ma már megfoghatatlan változataira utal.
Az antik források egyetértenek abban, hogy a latin világ közepén helyezkedtek el az Albai hegyek lakosai és szövetségeseik, akiket Plinius az Albenses néven említ (megkülönböztetve őket az Albani-tól, mert ez az elnevezés csupán Alba Longa lakóit illette meg).

Tőlük származtak - a gyarmatvárosok alapításának nyilvánvalóan anakronisztikus szkémája szerint - az összes latinok vagy pontosabban a „régi latinok" (Prisci Latini). Ez utóbbi elnevezést már Ennius is ismerte (Varro szerint: de lingua latina VII, 28; a nála szereplő prisci casci ... Latini meglehetősen homályos kifejezés, amelyből S. Fern egy további ősi népnevet vezetett le, a cascusokét); egyszerűen a „legrégibb latinok" értelemben foghatjuk fel, de esetleg vonatkozhat az Albai hegyek vidékén élő, meghatározott csoportra, esetleg - A. Bernardi szerint - pontosabban a Tiberis és az Anio között lévő északi zónában lakó népességre.
Az ellenkező oldalon, a tengerparti síkságon találjuk a laurentes területét (ager Laurens), akik mondabeli szerepük és a név széleskörű hagyományos használata ellenére számunkra - ahogy feltehetőleg már az ókorban is - bizonytalan fogalmat jelentenek. Különösen tisztázatlan Lavinium városával való kapcsolatuk, amely a történeti időkben központjuk volt (némely forrás szerint azonban létezett egy Laurentum nevű helység is, amely nem azonos Laviniummal).
Végül délebbre, a tengerpart mentén, a rutulusok periferikus jellegű népe élt; már az eredetmondákban is gyakran szerepelnek, és az antik források különlegesen szoros kapcsolataikról tudnak az etruszkokkal. Ezt azonban inkább a területen érvényesülő erős etruszk hatás, mint az eredeti rokonság magyarázza: 1. pl. Satricum e kiállításon bemutatott kulturális képét, amely a 6. században sem változott meg. A rutulusok kapcsolata központjukkal, Ardeával, bizonyos értelemben hasonló jellegű, mint a laurentes törzsé Laviniummal.

A latin nép populi-nak nevezett kisebb egységekből állt (a po-puli Latini kifejezés egyenértékű volt a nomen Latium gyűjtőfogalommal). A városiasodást megelőző korszakban a populusok a már említett források világos leírása alapján kis önellátó faluközösségek voltak, amelyek egész Latiumot ellepték, kisebb-nagyobb távolságra feküdtek egymástól, és általában egy-egy szerény méretű megerősített település (oppidum) körül tömörültek. Ezt az őskori hagyományt követő szervezetet a görögök kata kómas-nak, a latinok vicatim-nak vagyis „faluk-szerinti"-nek nevezték.
Magától értetődik, hogy a populus kifejezés tágabb értelemben azoknak a városoknak a társadalmi és politikai szervezetét is jelentette, amelyek a korai központok megnövekedésével vagy összeolvadásával jöttek létre. Nehéz viszont meghatározni, milyen kapcsolat volt a korai időkben az olykor igen kicsiny populi, és a pagi, vagy a vici néven nevezett települések között; ez vonatkozik a curiákra is, amelyekről a továbbiakban még szó lesz.

A latin közösségekre különlegesen jellemzőek kölcsönös kapcsolataik, amelyek eredetileg területi csoportosulásokat és közös kultusz-gyakorlatot jelenthettek. Így volt ez a harminc populi Albenses esetében is, melyeket Plinius említ a fentebb idézett helyen. Utóbb azonban, kétségtelenül jóval későbbi történeti időkben, valódi szövetséget alkottak, amely a nomen Latinum legnagyobb államait foglalta magában.
Ezek az Albai hegyek szentélyei körül egyesültek; ilyen volt Juppiter Latiarisé a Monte Cavon, ilyen a Ferentina-forrás és Diana ariciai temploma (concilium Latinorum). További szövetségi szentélyekről tudunk Laviniumban - ahol a legfrissebb ásatások napvilágra is hozták, - Caeninában, Ardeában, stb. Figyelemre méltó, hogy ezeknél a társulásoknál mindig felbukkan a szent harmincas szám (erre utal az Aeneas-monda harminc malaca is).

A forrásoknak az egyes populusokra és a szövetségekre vonatkozó adataiban nagyrészt mindaz összegeződik, amit Latium korai történetéről tudunk. A populi Albenses felsorolása Pliniusnál, amelyet a tudósok ma általában igen régi, hiteles dokumentumnak tekintenek, a következő neveket említi (az olvasat néhol bizonytalan): Albani, Aesolani, Accienses, Abolani, Bubetani, Bolani, Cusuetani, Coriolani, Fidenates, Foreti, Hortenses, Iatinienses, Long(ul)ani, Manates (ezt némelyek Sanates-re javítják), Macrales (vagy Macnales), Munienses, Numinienses, Octulani, Pedani, Polluscini, (vagy Poletaurini), Querquetulani, Sicani, Silosenses, Tolerienses, Tutienses, Vimitellari, Velienses, Venetulani, Vitellenses.
Minden jel szerint nemcsak az Albai hegyekben fekvő településekről van szó, hanem olyanokról is, amelyek a közvetlen környéken, különösen pedig a hegyek lábánál, észak felé, a Tiberis, az Anio és a praenestei hegyek irányába elterülő síkságon voltak. Csak kevés van közülük, amely kapcsolatba hozható a történelemből ismert központokkal (Bolae, Corioli, Fidenae, Pedum).
Egy föltevés szerint, amelyet még Alföldi András újabban kifejezett kétségeit is eloszlató érvek támogatnak, e közösségek némelyike, így a Velienses, a Foreti, a Querquetulani és a Latinienses, Róma területén és közvetlen környékén levő településeknek felel meg, s ilyen formán bizonyítékai a történeti város kialakulását megelőző fázisnak (a romulusi „alapításnál" korábbi települések meglétének tudatát egyébként a Satumiára, Pallanteumra, stb. vonatkozó mondai és tudós hagyomány is tanúsítja).

Az egykor fontos, később lehanyatlott vagy eltűnt központok (clara oppida) közé sorolja Plinius és Strabón Satricumot, Pometiát, Scaptiát, Politoriumot, Tellenaet, Tifatát, Caeninát, Ficanát, Crustumeriumot, Ameriolát, Medulliát, Corniculumot, Antemnaet, Cameriumot, Collatiát, Amitinumot, Norbát, Sulmót, Labicumot.
A pliniusi felsorolás alapján - amely a tengerparttól befelé halad, az Albai hegyeket körüljárva - úgy tűnik, hogy ezek a települések sokkal kiterjedtebb területen szóródnak szét, mint az albai csoport tagjai. Arra gondolhatunk, hogy itt fejlettebb közösségek együtteséről lehet szó, amelyeknek virágzása és lehanyatlása az előbbiekénél későbbi időkre tehető.
Itt hangsúlyozottan rá kell mutatni arra, hogy a hagyományos kronológia Alba Longa lerombolását és „harminc kolóniája" leigázását (Halikarnassosi Dionysios) Tullus Hostilius római királynak tulajdonítja; utódjára, Ancus Martiusra maradt Politorium, Tellenae és Ficana meghódítása; végül Tarquinius Priscus nevéhez fűződik Apiola (Pometia), Collatia, Corniculum, Ficulea vetus, Cameria, Crustumerium, Ameriola, Medullia, Nomentum elfoglalása.
Hogy ez a sorrend nem teljesen fiktív, arról többek között az új régészeti ásatások tanúskodnak meglepő módon. Ezek a feltárások egyrészt bizonyítják az albai temetkezőhelyek korai virágzását a 10-9. században, valamint lehanyatlásukat a 8-7. században; másrészt a decimai (azaz talán a politoriumi) nagy nekropolisz, amelynek fénykora a 8. századtól a 7. század második feléig tartott, vagyis pontosan Ancus Martius és Tarquinius Priscus idejére tehető, egy jóval színesebb és tagoltabb társadalom, illetve kultúra kifejlődéséről ad gazdag képet.

Végül figyelembe kell venni a latin szövetség vagy más szövetségek tagjaként említett populusokat tárgyaló forrásokat (Cato fr. 58, Priscianusnál; Dion. Hal. V. 61, 2), s mindenesetre azokat, amelyek a következő korszak eseményeivel kapcsolatosak, azaz a 6. és 5. századra vonatkoznak, amikor az urbanizáció folyamata már lényegében lezárult.
A korábbi felsorolásokban szereplő nevek mellett, mint Satricum, ekkor más történeti városok is felbukkannak, így Ardea, Aricia, Gabii, Lanuvium, Lavinium, Praeneste, Tibur, Tusculum, Velitrae, s hozzájuk csatlakozik természetesen Róma is. Ezeket sem kell azonban újonnan kialakult központoknak tekinteni, hanem korábban létezett településcsírák kifejlődésének, ahogy ezt különösen Ardea, Lavinium, Praeneste és Róma esetében a régészet bizonyította és a kiállítás bemutatja.



Massimo Pallottino