logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az antik hagyomány és értelmezése a nyelvészeti és régészeti adatok fényében

A Latium és a részét képező Róma közötti szerves kapcsolat révén a római hagyomány tükrében az egész latin világ képe is megvilágosodik, sokkal jobban, mint az ókori Itália őslakosságának bármely más etnikai és kulturális egységéé. De az írott források történeti értékét két szempontból is fenntartással kell mérlegelni: egyrészt általában is kétséges hitelűek a klasszikus szerzők elbeszélései, különösen azok, amelyek Róma eredetére és legkorábbi történetére vonatkoznak, másrészt különleges problémát okoz az az igény, hogy fölülemelkedve azon a „római szemponton", amely e történetekben uralkodik, kihámozzuk belőlük az egykori latin valóság leginkább hitelesnek tűnő vonásait.
A modern történeti kritika, mint ismeretes, több generáción keresztül behatóan foglalkozott a hagyományos adatok gyökeres felülvizsgálatával, kezdetben - vagyis a 19. században - többé-kevésbé szkeptikus álláspontból indulva ki, hogy azután, főleg az utóbbi évtizedekben, visszatérjen a források értékének elismeréséhez, amiben többek között a régészeti feltárások során nyert adatok is támogatták.

Köztudomású, hogy az antik forrásokban a héróikus korszakra vonatkozó, határozottan mondai jellegű adatok tömege található, amelyeket már Livius is inkább a költészet, mint a történetírás anyagának tekintett.
Ilyenek azok az elbeszélések, amelyek Itália és Latium őslakosságára (siculusok, sicanusok, ligurok, aborigines, pelasgok), különböző mesés lényekre (Circe varázslónő Circeiben, a szörny Cacus a Palatinuson vagy az Aventinuson), a legrégibb helyi királyokra (Saturnus, Faunus, Latinus), a görög és trójai hősök érkezésére (Euander és az arkádiaiak, Hercules, Ulysses, Diomedes, Aeneas), az Ulysses és Circe fiaival történt eseményekre (Agrios és Latinos uralma a szent szigeteken az „összes tyrrhének" fölött Hésiodosnál, Theogonia; Télegonos mint Tusculum, Tibur vagy Praeneste alapítója), egyéb városok alapítóira ill. névadóira (Catillus és Tiburtus mint Tibur, Caeculus mint Praeneste, Aeneas mint Lavinium, Ardeas mint Ardea, Antias mint Antium, Rhomos mint Róma alapítója, stb), Aeneas hadjárataira és különböző bennszülött királyokkal való baráti vagy ellenséges kapcsolataira (Latinus, az aborigines fejedelme; Pallas, Euander fia; Mezentius, Agylla-Caere királya; Turnus, Ardea és a rutulusok királya), az Aeneidák királyságának Laviniumból Alba Longába való áthelyezésére, a trójai háború és Romulus kora között uralkodó albai királyok sorrendjére, végül a Róma alapításának hivatalos történetével kapcsolatba hozott személyekre és eseményekre vonatkoznak.
Ezek a változatos, bonyolult, gyakran egymásnak ellentmondó történetek nem egyebek, mint az Itália hellénizált kultúrájú területeivel kapcsolatba került görögök novellisztikus anekdotáiból és tudós kitalálásaiból merített, hosszú időn át kialakult elbeszélések. Mint a fentebb említett Hésiodos-hely mutatja, a görög mitológikus és epikus motívumok már az archaikus kortól kezdve keveredtek az itáliai hagyományokkal. Ilyen módon született meg az a fiktív „őstörténet", amelyet a római annalisztikus történetírás szerkesztett egybe, majd Augustus korának történetírása és költészete szentesített. Nem lehet azonban teljesen kizárni, hogy ezekben a mondákban - bár erősen átalakítva, - a történeti valóság magva is megőrződött, amint ezt a továbbiakban látni fogjuk.

A hagyomány adatai még konkrétabb jelentést nyernek, ha azokat a feljegyzéseket vizsgáljuk meg, amelyek a latiumi népekről, a meglévő, ill. a történeti időkben még fennálló vagy legalábbis a mondai hangvételű elbeszélésektől független adatok alapján ismert településekről szólnak, továbbá a kultuszokra, intézményekre és szokásokra, valamint egyes Rómával és Latiummal kapcsolatos tényekre vonatkozó olyan felvilágosításokat, amelyek későbbi keletűek Dél-Itália és Szicília görög gyarmatosításának, valamint az írás Közép-Itáliába való bevezetésének időpontjánál.

Különleges figyelmet érdemel egy forrásadat, amely nemcsak a korai Latium szervezetét határozza meg röviden, hanem a fejlődésnek épp azokat a szakaszait is leírja és jellemzi, amelyekről a kiállítás képet akar adni, igazolva egyben a választott idő-határokat, valamint azt a szemléletet, amely történelem és kultúra egységének felfogásán alapul.
Az idősebb Plinius leírásáról (nat. hist. III, 68-70) van szó: ebben ősi, a történetileg jelentős központokkal jórészt nem azonos települések hosszú sorának említése után arra a következtetésre jut, hogy az antik Latium mintegy 53 közössége (populi) „pusztult el úgy, hogy nyoma sem maradt".

Némileg hasonló megjegyzés található Strabónnál (geogr. V, 3, 2) a Rómához közeleső kis központokra vonatkozóan. Ezek, írja, eredetileg autonóm városkák (polichnia) voltak, később falvakká, vagy magánbirtokokká süllyedtek.
A római évkönyvek adatai, melyeket főleg Livius és Halikarnassosi Dionysios történeti műve őrzött meg, Róma első hódításainak elbeszélése során nagymértékben megerősítik azt, hogy Latium területén ekkor települések számos szétszórt csírája létezett. Ezeket jórészt beolvasztották vagy elpusztították, kivéve azokat, amelyek később történeti városokká fejlődtek.

Ez jellemzi a latiumi térséget a városi kultúra kialakulása és az archaikus Róma megnövekedése előtti időkben. Mindezt az i. e. 6. század kezdete előtti időszak régészeti anyagának feltárásai egyértelműen megerősítették.


Massimo Pallotino