Ha a római királyság történelmét a maga egészében legendánál egyébnek nem is tekinthetjük, az utolsó király elmozdításának és száműzetésének tényéhez nem fér kétség. Nem csupán azért, mert Tarquinius Superbus személyének létezését meglehetősen hiteles forrásból származó adatok igazolják (egyébként Rómából állítólag Góbiiba menekült, s ott egykori ellenségei meggyilkolták), de nem is azért, mert Lucretia nemcsak Róma, hanem az egész világ képzőművészetében halhatatlan alakká vált, s egyáltalán nem azért, mert a Tiberis egyik szigetéről ma is azt mondják, hogy abból a hatalmas tömegű gabonából állt össze, amelyet a haragvó nép Tarquinius magtáraiból kihordott és a folyóba szórt. A leg-főbb bizonyítékot a mindmáig eleven erejű és egy-értelmű római hagyományban látjuk, amely szerint Róma népe a trónfosztással egyidejűleg a királyi rangot is elátkozta.
Ezt követőleg a rómaiak többé már nem tudták és nem is akarták leküzdeni ellenszenvüket a rex (király) ranggal szemben. Sőt még a császárok is idegenkedtek tőle, márpedig hozzájuk képest Tarquinius Superbus igazán szelíd bárányka volt; még ők sem merték fölvenni a királyi címet, s ha mégis, akkor legföljebb a meghódított országokban, de Rómában sohasem. A királyi cím csak jelképesen élt tovább, a főpapot illette meg, mert hát az istenek már megszokták, hogy legrangosabb földi helytartójuk király legyen. E rang viselője, a rex sacrorum, a római előkelőségek sorában formailag első volt ugyan, ám politikai súlya alapján az utolsó hellyel kellett megelégednie.

A király elűzésével és visszatérésének örök időkre szóló megtiltásával a rómaiak megszabadultak az önkényúrtól, aki ráadásul idegen eredetű volt. Ezzel bebizonyították alkotmányuk erejét és szabadságszeretetüket: most már senki sem emelkedhetett oly magasra a nép fölé, hogy magához ragadhassa a korlátlan hatalmat. Róma elviselhetetlennek tartotta a napkeleti országokra jellemző zsarnokságot, ahol a mindenható kényúr körül hízelgő udvaroncok nyüzsögnek, s a népet kisemmizik. Köztársaságot akart, élén választott tisztviselőkkel, akik minden évben váltják egymást; olyan államra vágyott, amelynek korlátlan ura továbbra is a római nép.
Ezután a rómaiak — ha elfogadjuk alapnak azt a hagyományt, amely szerint a királyság Tarquinius Superbus elűzésével időszámításunk előtt 510-ben szűnt meg — majdnem fél évezreden át meg tudták magukat védeni az egyeduralmi önkény ellen. S hogy közel öt évszázaddal később ismét zsarnokok uralkodtak fölöttük, azért történt így, mert egyetlen nemzet sem őrizheti meg tartósan a szabadságát, ha ettől másokat megfoszt.
Ám erről majd később, egy kis kitérés után szólunk. A királyi trón megdöntésével és a köztársasági államszervezet felépítésével ugyanis véget ér Róma történelem előtti korszaka, s megkezdődik a voltaképpeni római történelem.

Talán nem érdektelen, ha megismerkedünk az ide vágó legfontosabb történelmi munkákkal.
No meg azzal is, amit „a római történelem kútfőinek" szoktak nevezni.