Csengery nagy tudásának gazdag kincsesházát, kitűnő nyelvkészségét s a római élet és irodalom mélyreható ismeretét vetette latba, hogy számtalan értékes műfordítását éppen e legbonyolultabb, legtöbb magyarázatot igénylő, olykor legnehezebben értelmezhető költő művének átültetésével koronázza meg. Munkája nagy hiányt fog pótolni, mivel teljes magyar Martialisunk mindezideig nincsen s egy régebbi doktori értekezésen kívül a római költő tartalmas, sokrétű művének részletfeldolgozása is felette hiányos. E téren mint örvendetes eseményt kell elkönyvelnem Borzsák Istvánnak a Budapesti Philologiai Társaság 1939 április 19-i ülésén felolvasott, a cinikus világfinak ismert epigrammaírót egészen új oldalról megvilágító, nagyértékű, mélyenszántó értekezését.
Martialist leggyakrabban egyedül mint gúnyolódó, szellemesen mulattató, olykor merész, gyakran trágárhangú epigramma-írót szokták emlegetni. A császári Róma Domitianus-korabeli társaságának helyesebben e társaság egyrészének éles-szemű, kíméletlen verizmussal dolgozó erkölcs-festőjét.
Hogy költőnk valóban ez volt, kétségtelen. Illetve: ez is volt. Mert a szellemes epigrammákból, éppen mivel élesszemű, valóságot látó megfigyelő írta őket, sok egyéb tanulságot is meríthetünk. Éspedig mind elvont, ideális vonatkozásban mi-ként azt Borzsák említett értekezése, vagy, hogy mást is említsek, Weinrich főleg a vallástörténeti (sacralis) vonatkozású epigrammákat tárgyaló magvas tanulmánya mutatja mind pedig a régi Rómára vonatkozó tárgyi ismereteink gyarapítása tekintetében.
E helyütt csupán a császárkori, helyesebben Domitianuskorabeli Róma topográfiájára vonatkozó néhány epigrammára kívánok rámutatni, helyenként megkísérelve a bennük foglalt, többnyire csak pár szóval odavetett helyrajzi adatokat a legújabb, olykor meglepő archaeologiai megállapításokkal összhangba hozni. Későbbi szándékom a költő tizennégy könyvében elszórtan fellelhető számtalan topográfiai adatot, regióról-regióra csoportosítva feldolgozni.
Hogy Martialis, ez a vérbeli járdakoptató, úgy ismerte Rómát, akár a tenyerét, az kétségtelen. Amit annak utcáira, épületeire, azok fekvésére, környezetére vonatkozóan elmond, az minden archaeologiai következtetésnél bizonyosabb. A költő azonban korántsem útikalauzt szándékozott szerkeszteni. Céljától ennél mi sem állott távolabb. Természetesnek vette, hogy mindenki ismeri azokat a helyeket, melyeket mondhatnánk futtában említ s hogy tisztában van azok közkeletű, olykor népies elnevezéseivel is. Kétezer év múltán mi már nem vagyunk ebben a helyzetben s így az epigrammák helyes értelmezésén s a bennük foglalt adatoknak az újabb régészeti megállapításokkal való egybevetésén múlik, mily hasznát vehetjük az általuk elmondottaknak.
Költőnk Hispániában született. Azonban harmincnégy évig élvén Rómában, rómaiabbá vált a rómainál. Módfelett meg-szerette a városok városát, melynek, mint mondja, nincs a világon párja, s melyhez nincs hasonló:
Terrarum dea gentiumque Roma, Cui par est nihil et nihil secundum ...
(XII. 8.)
Epigrammáiban másutt is számtalan szép jelzővel illeti a várost. Róma nagy: magna (XII. 68, 56); a legnagyobb: maxima (X. 58, 6); aranyból való: aurea (IX. 59, 2); áhitatos: pia (XII. 5, 7); másutt Mars városa: Martia Roma (V. 19, 5); úrnő: domina (I. 3, 3; X. 103, 9); sőt, mint láttuk, istennő: terrarum gentiumque dea (XII. 8, 1). Nem feledi Róma ragyogását: lux Romana (IX. 1, 9) s a pax Romana-t, a római békét sem (VII. 80, 1).
A várost kettészelő folyó is szent: Tiberis sacer (IV. 64, 24). A római nő szebb és különb a világ minden más asszonyánál. A britanniai Claudia Rufina oly kitűnő, hogy szinte a latin nép lelke lakozik benne s oly szép, akárha római nő lenne. (XI. 53.) A bilbilisi (hispániai) Marcelláról senki sem mondaná, hogy nem a Subura szülötte s hogy nem a Capitolium halmán nevelkedett. Oly művelt, hogy még Palatínus is szívesen a magáénak vallaná (XII. 21). Mikor Festus, Domitianus híve (cui „Caesar amicus erat“) bátran vet véget életének, azt mondja, római módon halt meg: „Sanctam vitam Romana morte peregit" (I. 78, 7). És így tovább...
Mint látjuk, Martialis forrón s hozzá latin öntudattal szereti Rómát. Egyenesen a magáénak vallja: Roma mea (VI. 60, 1). S hogy ismeri-e? Nála jobban ugyan alig ismerheti valaki. Mert ő aztán bejárja a város minden zegét-zugát. Epigrammáiból ki-világlik, hogy előkelő urak házaiban fordul meg és csakoly jára-tos Calpurnius Piso fejedelmi lakában, a Senecák, majd meg Arruntius Stella, későbbi konzul palotáiban, mint amilyen ott-honos a város valamennyi csapszékében, utolsó lebujában is.
Minden „popina sellariolában“, ahol csak lócán ülve lehet ételt, italt fogyasztani, nem pedig pamlagon heverve, mint ahogy az a valamirevaló civis Romanus-hoz illik.. . (V. 70, 3). Eljár a Campus Martius pompás sétányaira, oszlopcsarnokaiba s az Agrippa és Nero-féle fényes thermákba csakúgy, mint az Oppius halmán Titus olcsó népfürdőjébe (III. 36, 6) s a mindenfelé találkozó apró balneumokba, Faustus, Fortunatus, Gryllus, Lupus és Stephanus homályos fürdőházaiba. Előkelő dámák az ismerősei. Teszem azt, Argentaria Polla, Lucanus özvegye. Hanem sűrűn szól a város közismert kokottjairól is, a Via Sacra arany akravadászó Lédájától kezdve a Subura minden szennyes prosedájáig. Még azokat is emlegeti, akik extra muros, az útmenti síremlékek körül ólálkodnak, ott, a helyszínén kötve futó ismeretségeket. „Bustuariae moechae"... így nevezi őket (III. 93, 15).
Epigrammáiban a város különböző részeiről szólva, egyaránt beszél a pompás középületekről, a fürdőkről s a templomokról, az áruházakról és palotákról, a fórumokról és bazilikákról, a cirkuszokról s az amphitheatrumról, meg a legjelentéktelenebb utcákról, terekről, boltokról. Emlegeti a Vicus Tuscus selyemkereskedéseit (XI. 27, 11), az Argiletum könyvkereskedéseit (I. 3, 117); a Saepta Julia bazárszerű áruházának mesés gazdagságát (IX. 59) s a Circus Flaminius árkádjai alatt vásárolható hitványabb portéka, kivált üvegnemű olcsóságát (XII. 74, 2).
Szól a Subura forgalmas útvonaláról s az ennek torkolata „fauces Suburae" körül tanyázó korbácskészítőkről, foltozó vargákról s a magukat borbélynőknek, frizőzöknek kiadó kerítőnőkről (II. 17). Elmondja, hogy ez utca helyesebben városrész apró boltjaiban vásárol baromfit, tojást, fügét, kisgidát, olajbogyót, almát, csakhogy ajándékokat elváró patrónusait meglephesse gazdasága terményeivel (VII. 31; X. 94).
Beszél a Velabrum nevű negyed füstöltsajtjairól (XI. 52, 10; XIII. 32), a vatikáni dombok savanyú karcosáról: „Vaticana bibis: bibis venenum" (VI. 92, 3), „Vaticana bibas, si delectaris aceto" (X. 45, 5; s másutt is: I. 18; XII. 48, 14). Emlegeti a Transtiberim ószereseit (I. 41, 3), az ott cserzett bőröket, még a sintérnyúzta kutyák dögletes szagát is: „ölet... detracta cani iranstiberina cutis" (VI. 93, 4).
A Subura rosszhírű házait (XI. 61, 3), a Summemmium (V. ö. Heraeus, Adnot. ad I. 34, 6) örömtanyáit: Summemmianae uxores" (III. 82, 2; XII. 32 ,22); a meredek Clivus Suburanus orokke nyirkos lépcsőit s az Esquilinus felé súlyos márványtömböket vonszoló öszvérek végeláthatatlan sorát (V. 22, 57). Egy másik epigrammájában (X. 20), az imént említett meredeken felvezet az ifjabb Plinius villájáig, nem mulasztva el megjegyezni, hogy az régebben Pedo Albinovanus, a költő, tulajdona volt. Útközben megismerteti az Orpheust s a lantjától elbűvölt állatokat ábrázoló szökőkúttal.
Panaszkodik a római utca lármájára (XII. 57; a XII. 18-ban is: „clamosa Subura"); örvend, hogy Domitianus elbontatja a házak elé épített árusítóbódékat, így szélesítve ki a szűk sikátorokat, melyekben a járdák elfoglalása miatt eddig maga a praetor is kénytelen volt az úttest közepének, saruban gazolni. A maga vackába húzódik mondja ások bőrhely kocsmán», lacikonyhás, mészáros es végre valahára ismét Romává válik az, ami nemrég mar egyéb sem volt holmi nagy árusitó bódénál:
Tonsor, copo, cocus, lanius sua limina servant: Nunc Roma est, nuper magna taberna fuit.
(VII. 61.)
Felvezet a Janiculus dombjára, legjobb barátja és névrokona, Julius. Martialis tornyos villájához, melynek létezéséről mint annyi sok másról is csak az ő verseiből tudunk (IV. 64, VII. 17). Pár szóval jellemzi a Fórumot, hol a földön hever a pénz, csak érte kell nyúlni... Ahol kereshet az ügyvéd, ha akar, lévén a fórumon oly kelendő, hogy ott akár Marsyas szobra is ügyvéddé válhatik, ha éppen kedve tartja: „Ipse potest fieri Mar sua causidicus" (II. 64, 8).
Látszólag mindez csak lazán függ össze Róma topográfiájával. Mégis, számos ilyen apróságból, odavetett mondatból alakul ki előttünk igazában a Domitianus-korabeli város eleven képe.
Csakhogy az apróságok közt nem mindig könnyű dolog eligazodni. Olykor nehezen értelmezhető helyekbe ütközünk. Egyegy epigramma olvastán néha alig megfejthető problémák merülnek fel előttünk. Lássunk ezekből néhányat.
A X. könyv 20. epigrammájában szereplő előbb már említett Orpheust ábrázoló szökőkút kétségkívül azonos a Constantinus idejéből származó Notitia száraz felsorolásában az V. régióban (Esquiliae) megnevezett Lacus Orpheivel. Ma már ennek semmi nyoma. Azonban az Esquilinuson, a Piazza Vittorio Emanuele kertjében ma is látható egy nagyszabású szökőkút, jobbanmondva egykori vízmű, meglehetősen felismerhetetlen maradványa. E romot, kétségkívül téves (középkori) elnevezéssel, Trofei di Mario (Cimbrum Marii) néven ismerjük. Lanciani Richter szerint Orpheus szökőkútjával igyekszik azonosítani, noha kétkedve.
Mások elvetik ezt az elméletet, arra hivatkozva, hogy az építmény a III. századból származik. Ez viszont nem döntő érv, mert valamilyen későbbi, gyökeres átépítés következtében az eredeti építmény nyomai, mint sok más esetből is tudjuk teljesen eltűnhettek. Mindenesetre bizonyos, hogy a szökőkút díszítésére szolgáló, márványból készült tropaeumok melyek aztán késői nevét adták Domitianus korából származnak s a császár valamelyik germániai hadjáratának emlékei. Mariushoz semmi közük sincsen, másrészt a Martialis említette Orpheust ábrázoló szökőkúttal sem függhetnek össze.
Minthogy a mondott tropaeumok Domitianus korabeliek, Martialisnak ismernie kellett őket. Bizonyára másutt látta, mert valószínű, hogy csak későbbi időpontban talán Domitianusnak valamelyik diadalívéről kerültek az esquilinusi szökőkútra. Hogy ez utóbbi azonos-e Orpheus szökőkútjával? Annak átépítéséből keletkezett-e? Oly kérdések, melyekre költőnk már nem tud választ adni. Hiába próbáljuk őt, mint ahogy magam is megtettem a helyszínén is követni Plinius villájához vezető, valószínű, részben ma is betartható útján s hiába olvassuk versét újra meg újra: a probléma megoldatlan marad.
Bizonytalanságot okoz néha az is, hogy Martialis egy-egy épületet, porticust oly néven említ (például Porticus Europae, II. 14, 15; III. 20, 12; XI. 1, 11), mely sehol másutt nem fordul elő. Az ilyen építmények talán csak rövid ideig viselték az esetleg népies nevet, melyen Martialis nevezi meg, vagy pedig hamarost átalakították őket s így nevük is eltűnt. Olykor költőnk pongyolássága ad okot felesleges fejtörésre, így például a következő epigrammában.
Esquiliis domus est, domus est tibi colle Dianae,
Et tua patricius culmina vicus habet;
Hinc viduae Cybeles, illinc sacraria Vestae,
Inde novum, veterem prospicis inde lovem.
Dic, ubi conveniam, dic, qua te parte requiram:
Quisquis ubique habitat, Maxime, nusquam habitat.
(VII. 73.)
Ha Friedlánderrel csupán a két első verssorban említett három épületet vesszük alapul egyikük az Esquilinuson, a másik az Aventinuson, a harmadik a Vicus Patríciuson áll az epigramma valóban érthetetlen. Mert ez esetben Martialis a következő sorokban három ház négy olyan kilátásáról szólna, melyek közül legalábbis kettő, mint arról a helyszínén ismétel-ten meggyőződtem, teljesen lehetetlen. A következő sorokban említett épületeket az első sorokban említettek tájáról nem lehet és soha nem is lehetett látni. Ha tehát a költő valóban három házat s négy kilátást írna le, úgy igaza volna Friedlándernek, mikor azt mondja: „Das Gedicht sicher zu erkláren ist unmöglich“.
De miért sorolna fel Martialis ennyi kilátást, mikor egész epigrammáját a csattanó kedvéért „sehol sem lakik, aki annyi felé lakik" építi fel? Annak megállapítása, hogy három villából hova mindenüvé lehet látni, teljesen felesleges, kivált, mikor e furcsa megállapítás azt a kérdést előzi meg: „hol keresselek? („Dic, ubi conveniam, dic, qua te parte requiram?). Friedlándert Martialis kifejezésmódjának másutt éppen általa kifogásolt pongyolasága tévesztette meg.
Az epigrammában, mint azt egyébként Izaac is észrevette, nem három, hanem hét házról esik szó. Nézetem szerint még ezek valóságos létét sem kell túlságosan komolyan venni. Martialis egyszerűen a gazdag patrónust, a sokszoros háztulajdonost figurázza ki. Hogy gúnyolódását túlzással, halmozással fokozza, az nála megszokott dolog. Pongyolasága abban rejlik, hogy a különböző fekvésű villákat és palotákat hanyagul és következetlenül kétféle módon és pedig részint helymeghatározással, részint pedig az ablakaikból nyíló kilátás meghatározásával jelöli meg: „Itt is van házad, ott is, amott is; innen ide, onnan oda, eminnen emide, amonnan meg amoda látsz ...“
Kétségtelen, hogy Martialis itt hét, különböző házról beszél. Három kevés is volna ahhoz, amit a vers csattanója az ő modorában kifejezésre akar juttatni. Az érthetetlennek minősített epigramma így tüstént érthetővé válik.
Több epigramma olyan építményre vonatkozik, vagy pedig olyan emlékművet, oszlopot, szökőkutat stb. említ, mely azóta teljesen eltűnt. Megsemmisült, vagy átalakult s ezáltal felismerhetetlenné vált. Eltűnt például az V. 22-ben említett pila Tiburtina, valamilyen emlékoszlop, mely a Quirinalis dombján, Martialis háza közelében állt: „...Tiburtinae sum proximus accola pilae.“ Ennek pontos helyét, mineműségét ma már megközelítő-leg sem tudjuk megállapítani. Nem tudjuk hol voltak Entellus azidőtt úgylátszik híres kertjei és üvegházai (VIII. 68), Etruscus pompás fürdője (VI. 42).
Mindez azonban csak kicsiség. Nagyobb és jelentősebb az a szintén örökre eltűnt diadalív, melyet Domitianusnak Kr. u. 93-ban, a sarmaták ellen viselt háború befejezte után emelt a szenátus. A nagyszabású ívet két, elefántok vontatta, óriási diadalszekér mindeniken a császár aranyozott szobra díszítette. Közelében Fortuna Redux temploma állt: „Fortunae Reducis fulgentia templa“ (VIII. 65). Diadalívnek s templomnak egyaránt nyoma veszett. Egykori helyüket illetőleg csupán bizonytalan találgatásokra, meddő feltevésekre vagyunk utalva. S itt van Domitianus kis ebédlője (cenatio parva), a sok vitára okot adó Mica Aurea. Fekvése ugyancsak megállapíthatatlan. A reá vonatkozó epigramma így szól:
Mica vocor. Quid sim, cernis: cenatio parva.
Ex me Caesareum prospicis ecce tholum.
Frange toros, pete vina, rosas cape, tinguere nardo:
Ipse iubet mortis te meminisse decus.
(II. 59.)
Nem oszthatjuk Lugli olyatén véleményét, mely szerint az epigramma 2. sorának tholus-a esetleg a Domus Aurea cenatio rotundajára vonatkozhatnék. Erről szó sem lehet, mert ily magyarázat mellett a 4. sor: „Ipse iubet mortis te meminisse deus“ teljesen elvesztené értelmét. Nem is szólva arról, hogy az epigramma egész gondolatmenete és csattanója (az istenek is meghalnak, tehát igyunk, úgyis meghalunk), úgyszintén a feltű-nően hasonló V. 64-el való egybevetése arra vall, hogy a tholus itt csakis sírboltot, síremléket jelenthet, az idézett 4. sor (iubet.,. deus) pedig egyedül olyan valakire vonatkozhatik, akit halála után divinizáltak, tehát semmiesetre sem Néróra. Ezenfelül Nero cenatio rotundájának Lugli-féle elgondolása a mai S. Stefano rotondo helyén a Caeliusnak körülbelül legmagasabb pontján meglehetősen önkényes és indokolatlan.
Semmivel sem hoz közelebb a Mica Aurea fekvésének meghatározásához s ezzel kapcsolatban a szóban forgó epigramma magyarázatához, mert sokfelől látható. Friedlander azt a nézetét fogadja el, mely a Mica Aurea ablakából látszó tholust Augustus mauzóleumával azonosítja. Véleményem szerint a Caesareus tholus legvalószínűbben Julius Caesar síremléke. Ez utóbbi is a Campus Martiuson emelkedett, csakúgy, mint Augustus mauzóleuma. Később, sajnos, teljesen nyoma veszett. Azonban Martialis korában még állt, mint ezt amint már említettük, a II. 59-hez nagyon hasonló V. 64. epigramma végsorai bizonyítják:
Tam vicina iubent nos vivere Mausolea, Cum doceant, ipsos posse perire deos.
Ezúttal a mauzóleumok vagyis Caesaré és Augustusé megjelölése világos, minden kétséget kizáró. A helymeghatározás is könnyebb: költőnk a mauzóleumokra bizonyára a Quirinalis halmán levő lakásából tekint le, ezért látja őket aránylag közelről.
Minthogy akkoriban még mind a két síremlék állt, bizonyos, hogy különböző nevet viseltek. Caesarét ugyan a Gens Julia után Sepulcrum luliorum-nak is nevezhették éppen úgy, mint ahogyan az Augustus-féle mauzóleum is előfordul tumulus Caesarum, tumulus Juliorum néven mégis valószínű, hogy Martialis korában Caesareus tholus alatt általában inkább Caesar, semmint Augustus síremlékét értették. Maga a Mica Aurea pedig, melynek ablakából az élet élvezésére buzdító holt Caesar sírboltja látszik, minden valószínűség szerint a Collis Hortulorum (a mai Monte Pincio) valamelyik császári parkjában emelkedett. Mindez csupa feltevés, csupa bizonytalanság... Ilyenkor szinte sajnáljuk, hogy költőnk nem útikalauzt írt s nem jelölte meg közelebbről az egyes építmények fekvését.
Martialis leggyakrabban az utca köznapi életének odavetett vázolása, máskor egy-egy éhesen loholó, meghívásra vadászgató parazita, könyvesbolt felé irányított vevő, jóbaráthoz küldött könyv útjának leírása, ismét máskor valamilyen helyhez kötött, többnyire mulatságos esemény színes festése közben, szinte játszva juttat topográfiai adatokhoz. Ezek alapján nem egy jelentősebb köz vagy magánépület, nem egy templom, sétány, oszlopcsarnok meglehetősen pontos helyrajzát állapíthatjuk meg.
III. könyvének egyik epigrammájában Bassus nevű barátját gúnyolja, mivel egész kocsiderékra való salátát, zöldséget, vadat, malacot, tojást vásárol össze Rómában, csakhogy mindezt kiszállíthassa a város kapuin túl fekvő, mit sem termő birtokára. Bennünket ezúttal csupán az epigramma kezdősorai érdekelnek:
Capena grandi porta qua pluit gutta Phrygiumque Matris Almo qua lavat ferrum, Horatiorum qua viret sacer campus, Et qua pusilli fervet Herculis fanum, Faustine, plena Bassus ibat in raeda, Omnes beati copias trahens ruris.
(III. 47.)
Mint látjuk, pár sorban egész sereg, topografiailag érdekes dolog szerepel. Így az ősi Martialis korában már semmiféle jelentőséggel sem bíró úgynevezett serviusi városfal egyik ismert nevű kapuja: a Via Appiára nyíló Porta Capena. Tudjuk, hogy a kapu felett az Aqua Marcia vízvezetékének egyik mellékága, a Rivus Herculaneus vezetett az Esquilinus fennsíkjáról a Caelius halmán át az Aventinus felé. Ezért mondja költőnk, hogy bizonyára hiányos szigetelés folytán a kapu boltozatáról nagy cseppekben hull a víz. Megerősíti ezt Juvenalis is, a „madida Capena" emlegetésével A kaput még évszázadok múltán is csepegő ívnek (arcus stillans) nevezik.
A Porta Capena helyét két pillérje maradványainak alapján a múlt században állapították meg az ú. n. Passeggiata Archeologica mentén, a mai Viale Guido Baccelli elején. Az epigramma második sorában említett Almo nevű patak arról nevezetes, hogy a római vallás előírása szerint minden év március 27-én benne fürösztötték meg a phrygiai Cybele istenasszony a Magna Mater szobát és ugyanakkor mosták meg a papok áldozati kését (Phrygium ferrum Matris).
Közvetlenül a Porta Capena mellett állt Horatia síremléke, azon a térségen, melyet Martialis „sacer campus Horatiorum“-nak nevez s hol a hagyomány szerint a Horatiusok és Curiatiusok viadala történt. A győztes Horatius tudvalevőleg megölte nővérét, Horatiát, mivel siratni merte titkos vőlegényét, az egyik Curiatiust. A leányt két elesett testvére mellé temették. A legendás síremlék, gondosan ápolt gyepágyak közt, a császárkor végéig volt látható a Porta Capena közelében. Ma már nincsen nyoma. Eltűnt a kis Hercules szentélyével pusilli Herculis fanum együtt.
Hogy Martialis, Domitianusnak, általában a mindenkori császárnak kikiáltott hízelgője, sűrűn emlegeti, agyba-főbe dicséri. A Palatinus halmán épült új császári palotát, a még töredékes romjaiban is elképesztőnagyságú Domus Flaviát, az csak természetes. Tőle tudjuk meg a palota s vele együtt a többi, Domitianus korabeli nagyszerű építmény, többek közt a teljesen felújított capitoliumi Juppiter-templom kitűnő építésze, Rabirius, nevét.
A Domus Flaviát költőnk elsőízben Kr. u. 92 őszén meg-jelent VII. könyvében említi. A könyv megjelenési éve, a benne foglalt események időpontját illetően, természetesen csupán terminus ante quem. Kivált Martialisnál, kinek Kr. u. 98-ban újból kiadott X., továbbá Hispániába való hazatérte után 102 elején megjelent XII. könyvében csakúgy hemzseg a számos, régebbi időpontban írt epigramma. A szóbanforgó költemény keletkezését mégis meglehetős biztossággal a könyv megjelenésének évébe 92-be helyezhetjük, minthogy kétségkívül aktualitásra vonatkozó, a készülő császári palota egyik jelentősebb részének éppen megtörtént felavatására szerzett alkalmi vers.
Gsell Domitianus uralkodásáról írt gondos tanulmányában főleg Martialis néhány epigrammája és Statius költeményei alapján szintén Kr. u. 92 és 94 közé helyezi a Domus Flavia legszámottevőbb részének befejezését. Az epigrammában Martialis minden bizonnyal a trónterem, a ma már csupán alapvonalaiban felismerhető Aula Regia dongaboltozatáról beszél. Költőnk szerint Rabirius a boltozatnak csodálatos művészettel való megépítéséhez áhitatos elméjével a csillagos eget vette mintául:
Astra polumque cepisti mente, Rabiri, Parrhasiam mira qui struis arte domum.
Phidiaco si digna lovi dare templa parabit. Has petet a nostro Pisa Tonante manus.
(VII. 56.)
Mint látjuk, ez epigrammában is megnyilvánul Martialisnak Borzsák méltatta római öntudata: „A görög Pisae (a peloponnesusi Elis központi része) a mi Dörgőnktől (vagyis Juppiterünktől, az istenített Domitianustól) ezt a kezet kérje el, ha méltó hajlékot akar emelni Phidias Juppiterének”. Már t. i. Zeusnak ..
Még nagyobb lelkesedéssel s önérzettel szól a Domus Flaviáról Kr. u. 93 nyarán megjelent könyvében (VIII. 36). „A palota úgymond felülmúlja a pyramisokat, Egyiptom minden csodáját; magasabb a thessaliai Ossa hegységnél, ha az egetostromló gigászok mindjárt Pelion hegyét is tetejébe rakták. Orma az Aetherbe nyúlik, a csillagok közé.“ És így tovább... Itt-ott találgatásokat hallunk, miért mondja Martialis, hogy a palotára tekintve azt hinnénk, hét hegység emelkedik ott egymás hátán? („Septenos pariter credas adsurgere montes").
Nézetem szerint minden ilyen elmélkedés meddő, mivel a kifejezés aligha vonatkozik realitásra, teszem azt hét lépcsőzetre (terracera), vagy emeletre. Martialis, mint a hogyan másutt is gyakran teszi, a hetes számmal egyszerűen valami nagyot, valami sokat, itt tehát tömegeset, magasat akar kifejezni.
Sok fejtörésre szolgáltatott okot költőnk egy másik epigrammája (I. 70). Ebben éppen akkor megjelent első könyvét küldi meg egyik barátjának, Julius Proculus-nak, szellemes módon magát a könyvet utasítva, merre vegye útját. Proculus a Palatinus délkeleti, Velia nevű, akkoriban a főhalommal a mai állapotnál még sokkal szembeötlőbb módon összefüggő nyúlványán lakik. A könyvnek tehát a Forum Romanumon áthaladva, az Aedes Castorumot (a Dioscur templomát) jobbkézt hagyva, mindenütt a Via Sacra-t követve, az ősz, „cana" (vagyis ősrégi, ősi) Vesta szentélye s a Vesta-szűzek átriuma mellett délkeletnek kell tartania, míg csak el nem éri az útnak a Veliára s minthogy ezt azidőtt még a Palatínushoz tartozónak tekintették s a köznapi szóhasználatban aligha különböztették meg tőle, Martialis szerint a Palatínusra vezető, enyhén emelkedő részét. Költőnk ez utóbbi útszakaszt Clivus Sacer-nek nevezi. A clivus mellett Domitianusnak több Friedlander szerint színarany szobra ragyog. A vonatkozó sorok így hangzanak:
Quaeris iter, dicam: vicinum Castora canae Transibis Vestae virgineamque domum;
Inde sacro veneranda petes Palatia clivo, Plurima qua summi fulget imago ducis
Ha ideérkeztél folytatja ne tartóztasson fel a sugarakat viselő, csodálatos colossus tömege, bár (nagyságában) még a rhodusit is felülmúlja. Arra eredj, amerre az ittas Lyaeus (Bacchus) fedett szentélye és Cybelének Corybas képével díszített, kerek temploma tholus áll. Itt azután balra térve, tüs-tént szemedbe ötlik annak a háznak világos homlokzata s magas átriuma, hová menni készülsz":
Nec te detineat miri radiata colossi
Quae Rhodium moles vincere gaudet opus.
Flecte vias hac qua madidi sunt tecta Lyaei
Et Cybeles picto stat Corybante tholus.
Protinus a laeva clari tibi fronte
Penates Atriaque excelsae sunt adeunda domus.
A császárkori Róma topográfiájának mai ismerete s a Domitianus-korabeli helyzetnek kivált a Colossus akkori hollétének figyelembevétele mellett a leírt út félreérthetetlenül világos. A Media Sacra Vián vezet addig a pontig, ahol ma a Basilica Constantini (Maxentii) romjai kezdődnek. A Basilica akkor természetesen még nem állt s helyét a Vespasianus által nagyrészt lebontott Domus Aureához (Nero „aranypalotájához") tartozó, egyes részleteiben még fennmaradt porticus, részben pedig a Horrea Piperetar ia1 a nagy fűszer és gyarmatáru raktárépülete foglalta el.
Az út itt emelkedni kezd. Neve e ponttól kezdve Clivus Sacer. Most tűnik szembe közvetlen-közeiből a Domus Aurea egykori vestibuluma, illetve ennek Domitianus korában már csak oszlopcsarnok célját szolgáló maradványa, középütt Nero 35 m. magas bronzszobrával, a híres Colossus-szal. Vespasianus az óriásszobrot Helios napisten képmásává alakíttatta át, fejét hét-hét méter hosszú, aranyozott bronzból készült sugarakkal vétetve körül. A Domus Aurea vestibulumának maradványait azonban csak Hadrianus bonttatta el, hogy az így felszabaduló helyen, gyökeres terepszabályozás után Kr. u. 135 körül Roma és Venus nagyszerű kettős templomát építtesse fel. A Colossust is csak ekkor helyezték át az Amphitheatrum tőszomszédságába.
Azelőtt sem esett tőle messze. Figyelembe véve kimagasló helyzetét és óriási arányait, ne csodáljuk, hogy Martialis már az Amphitheatrum építésekor is (Kr. u. 77-78 körül) annak közelében említi. Vele együtt nevezi meg a Titus-féle thermákat az Oppius dombján, a Caeliuson pedig Claudius-templomának porticusát (Lib. Spect. 2). E három feltűnő alkotással a szoborral, a fürdővel s a templommal igen szabatosan határozza meg a Velia, az Oppius és a Caelius közti medencében épülő Amphitheatrum helyzetét.
A Colossusnak mindjárt az első sorban való, hangsúlyozott említése (Hic ubi sidereus propius videt astra colossus) még a régi Róma topográfiájában járatosat is könnyen megtéveszti, ha figyelmen kívül hagyja az óriásszobornak a történelem folyamán bekövetkezett helyváltoztatását.
A Colossust Martialis még eredeti helyén ismerte, vagyis a mai S. Francesca Romana (S. Maria nova) nevű templom s a Titus-ív közti magaslaton. Ez a Velia legmagasabb pontja, itt emelkedett Nero aranypalotájának vestibuluma, itt állt a megdöbbentő nagyságú óriásszobor is. Friedlander az epigramma 7. és 8. sorát következőképen értelmezi: „Lass dich nicht, wenn Du auf dér Höhe der sacra via angekommen bist, durch den Anblick des (hier hauptsachlich ins Auge fallenden) Sonnencolosses fesseln, sondern biege (noch vor dem Titusbogen) seitwárts ab“.
Ez az értelmezés feltétlenül téves. A kijelölt út nem vezet a Sacra Via (Clivus Sacer) legmagasabb pontjáig (Summa Sacra Via), vagyis odáig, hol Titus diadalíve áll (ha ez akkoriban, már egyáltalán állt, ami kérdéses). Az a megállapítás pedig, hogy a Colossus innen, a magaslatról, ötlenék leginkább szembe, csupán akkor volna helytálló, ha eredeti helyéről máris lehelyezték volna az Amphitheatrum völgykatlanába. Ez pedig, mint már említettük, csak negyven évvel később következett be.
A Julius Proculusnak küldött könyv, alighogy nekiindul A Clivus Sacer enyhe emelkedésének, máris eléri az ennek jobbol-dalán emelkedő két kis szentélyt. Közülük a Lyaeus-félének helyét Lugli azóta a Via Sacra mentén, a Basilica Constantini romjaival szemben már megállapította. Cybele tholusa az epigramma 9. és 10. sora szerint nyilván ennek közvetlen közelében állt. A könyv ezzel körülbelül célhoz is ért. Mert a szentélyek mellett elhaladva, tüstént, balkézt (protinus a laeva) maga előtt látja azt, amit keres: Proculus házát. Ez tehát ott emelkedett, ahol ma az ősi Via Sacra még fennmaradt nyomai (bazaltláva burkolata), a Basilica Constantini romjai s a S. Francesca Romana homlokzata közötti háromszögben számos ó és középkori épület immár felismerhetetlen romjai terülnek el.
A Nero-féle colossus eredeti Domitianus idejében még változatlan helyzetének megállapítását Martialis egy másik epigrammájának topográfiái magyarázatához is felhasználhatjuk. A rendkívül nagyranőtt Claudiához intézett distichon így szól:
Summa Palatini poteras aequare colossi, Si fieres brevior, Claudia, sesquipede.
(VIII. 60.)
Vagyis: „Akkora vagy, Claudia, hogy már-már elérnéd a palatinusi colossus nagyságát ha másfél lábbal rövidebb volnál.“ Ügyes Ötlet, bennünket azonban jelenleg csupán az érdekel, melyik is az a palatinusi colossus?
Friedlánder úgy véli, hogy Nohl meghatározása, mely szerint az epigrammában szerepló colossus azonos az I. 70-ben említett „miri radiata colossi mo/es“-szel, nem lehet helytálló, minthogy az azonosítás: „wegen des Standortes dieses letzteren ganz unmöglich ist. Der hier von Marttal gemeinte Coloss isi unbekannt.“ Friedlánder tévedése a constantinusi Notitia „Breviaríum“-ában említett colossi duo Richter-féle értelmezésén „dér des Nero... und vermutlich der des Augustus" alapul. Augustus „colossusát“ Richter Horatius Ep. I. 3, 17-hez fűzött scholion-ra (Caesar sibi in bibliotheca statuam ponerat...) és Plin. Hist. Nat. XXXIV. 43-ra (factitavit colossos et Italia; videmus certe Tuscanium Apollinem in bibliotheca templi Augusti quinquaginta pedum a pollice...“) hivatkozva a Domus Augustana mellett álló Aedes Apollinis könyvtárába helyezi, ami kétségkívül helyes következtetés.
Azonban Domitianus idejében Augustus eme nagyméretű (50 láb magas) szobrán kívül a Nero-féle, még nagyobb méretű (120 láb magas) colossus is ott állt a Velián, a fent elmondottak szerint tehát a Palatínuson. Ennélfogva a legkisebb kétség sem merülhet fel arra nézve, hogy Martialis, mikor valami nagy, igen nagy szoborral akarja összehasonlítani Claudiát, csakis ez utóbbira gondolhat. Nem is volna annak semmi értelme, hogy azzal a célzattal, mellyel fenti epigrammáját írja, az elismerten legnagvobb római szobor helyett (melynek közkeletű neve egyszerűen Colossus de megállapított fekvése szerint colossus Palatínus is lehetett) egy nála jóval kisebbet említsen. A VIII. 60-ban szereplő palatinusi colossus tehát nyilván azonos az I. 70-ben említett, Nero félével.
Friedlándernek a colossusokra vonatkozó topográfiái magyarázatai általában nem szerencsések. Így pl. a VIII. 44 epigr. 7. sorában említett colossus Augusti-t Domitianusnak a Forum Romanumon álló óriásméretű lovasszobrával azonosítja, ami még az előbbieknél is nagyobb tévedés. Mert hol jár, merre futkos az epigramma hőse, Titullus? Költőnk többek közt e szavakat intézi hozzá:
omne limen conteris salutator Et mane sudas urbis osculis udus, Foroque triplici sparsus ante equos omnes Aedemque Martis et colosson Augusti, Curris per omnes tertiasque quintasque.
Az epigrammában említett forum triplex „hármas forum" mint azt Friedlánder más helyen igen helyesen jegyzi meg, a Forum Romanum, továbbá Caesar és Augustus fóruma. A Domitianus alapította Forum Transitorium (később Forum Nervae) nem szerepel, sem pedig a Forum Pacis, minthogy Mar-tialis itt csupán azokra a fórumokra céloz, melyeken jogi (üzleti) tárgyalásokat tartottak (ugyanígy III. 38, 4 és VII. 65, 2). Augustus colossusának Domitianus lovasszobrával (equus Domitiani) való összetévesztése annál feltűnőbb, mivel Titullus már végiglátogatta az összes lovasszobrokat (equos omnes).
Bejárta Augustus fórumát is, ott járt Mars (Ultor) temploma előtt s így jutott a kérdéses colossus elé. Ennek helyzetét a vers tehát félreérthetetlenül rögzíti. A császái fórumok feltárása alkalmával a legutóbbi évtizedekben eszközölt ásatások egyébként világosan mutatják, hogy Augustus fórumán valóban állt egy óriásméretű szobor, tehát „colossus". Közelében egy, még ennél is nagyobb szobor töredékeire óriási márványkézre bukkantak. Ez utóbbi szobor, Lugli szerint, talán Mars-ot ábrázolta, de lehetett Augustusé is. Mindenesetre a szobrok egyike ama colossus-Augusti, melyről Martialis beszél, mint az epigrammában megnevezett helyiségek fórumok, templom, szobrok sorrendjéből kitűnik.
Az imént elmondottakból is látszik, hogy Friedlánder kitűnő és nélkülözhetetlen Martialis-kiadása (1886!) mely nélkül a kutató úgyszólván mozdulni sem tud, ma már sok tekintetben revízióra szorul. S hozzátehetjük: nem csupán topográfiai vonatkozásban.
Balogh Károly