logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A város képe 4. rész

Az élet azonban nem csupán örömöt nyújtott, az elmúlás gondolata is felébredt a Mars-mezőn sétáló rómaiakban. Északi irányban, amerre a vidám, gondtalan ifjúság sportolva, nemes vetélkedésben mérte össze erőit, ott, a pomeriumon túl temették el a rómaiak nagyjaikat. Itt állott a „szerencsés” Sulla síremléke, akit halála után egy álló esztendeig gyászoltak Róma asszonyai (úgy látszik, Sulla nem egészen alaptalanul tartotta magát Venus istennő kegyeltjenek), a Campuson helyezték ideiglenes nyugalomra Caesar hamvait, s itt építtetett magának és családjának hatalmas mauzóleumot Augustus, amelybe később még annyi császár hamvait helyezték el.

Az augustusi mauzóleum nagy dob alakú kőalapzaton nyugvó kúp alakú épület volt, fehér márvány borította, a csúcsán az első princeps szobra állott, a kúp felső részére rakott földbe fákat, ciprusokat ültettek. A kapu bejárata előtt állították fel - Augustus végrendelete értelmében - két nagy bronztáblára vésve, a saját maga szövegezte sírfeliratot. Sírfelirat, tetteinek beszámolója, politikai végrendelete, vagy a principatus rendszerének propagandája? Ki tudná ma pontosan megfogalmazni, mit célzott eme írásművével Augustus?

Egyszerű, tiszta latinsággal foglalta írásba a princeps mindazt, amit szükségesnek tartott, hogy Róma népe tetteiről, jócselekedeteiről, sikereiről tudjon. Mert nem írt meg mindent, kudarcait óvatosan elhallgatta, de kiemelte azokat az eredményeket, amelyeket ő, a római nép méltó képviselője, a béke fejedelme hosszú élete folyamán elért.
Részletesen ismertette katonai es külpolitikai sikereit, büszkén sorolta fel azokat az óriási adományokat, amelyekben a római népet részesítette, amellyel a megszorult kincstárt kisegítette, vagy az obsitolt katonáknak végkielégítés gyanánt adományozott, összesen kétmilliárd-négyszázmillió sestertius értékben!

Felemlítette a sok új templomot, a helyreállított középületeket, de hogy mennyit költött el a nép szórakoztatására, azt még ő maga sem tudta megállapítani. És mindezt Rómának, a római népnek adta! Így akarta közölni Augustus, hogy mit köszönhet neki és új uralmi rendszerének Róma népe, ezért is nem a Forumra, nem a Capitolium valamely templomának a falára, hanem az ő hamvait őrző mauzóleumának bejárata elé helyeztette ezt a nagyszabású feliratot.
A feliratot Róma népének szánta, de a nép ezt nem tudta megőrizni, az idők folyamán elpusztult.

Szerencsére, Kisázsiában, valamely helytartó felállíttatta a „Res gestae divi Augusti”, „Az isteni Augustus viselt dolgai” elnevezésű eme felirat másolatát, és azt megrongált állapotban a XVI. században, a mai Ankara városában találták meg.
A XX. században fellelték másik két kisázsiai városban a felirat töredékét, és így ma már teljes egészében ismertté vált Augustus méltán híres írásműve. Theodor Mommsen, a római történelem egyik legnagyobb tudósa, noha több ezer feliratot látott és fejtett meg, „a feliratok királynőjének” nevezte el, amelyet lelőhelye után „Monumentum Ancvranum”-nak is neveznek.

Augustus uralkodása legfontosabb művének a béke megteremtését tartotta. Büszkén említette meg, hogy a Forum Romanumon álló Ianus Quirinus ősi templomának kapuit, amelyeket a háború tartama alatt - a hagyománynak megfelelően - nyitva kellett tartani, principatusa idején háromszor is becsukták, holott Róma egész fennállása óta mindössze csak kétszer zárták be.
Az augustusi békemű, a Pax Augusta emlékére, nem messze a mauzóleumtól gyönyörű márványoltárt állítottak fel, az augustusi béke oltárát (Ara Pacis Augustae;. Finom domborművei a princeps vallásos-politikai programjának illusztrációi: a mondabeli ősök, istenek mellett, a szent áldozat bemutatására vonuló jámbor Augustust, papok es családja kíséretében mutatja be.
Remekművű díszítőelemek, virág- és gyümölcskoszorúk veszik körül az oltár többi részét. A későbbi korok rómaijai talán kétkedve, értetlenül szemlélték Augustus nagyszabású műveit. Istenként tisztelték az első princepset, de államférfiúi nagyságát már alig fogták fel.

romaikor_kep


Ara Pacis Augustae



A Campus Martiust kelet felől méltó módon zárta le Marcus Aurelius harminc méter magas, lunai márványból faragott emlékoszlopa. Az oszlopon szalagszerű ábrázolásban a császárnak a marcomannok és quadok, szarmaták es jazigok ellen viselt háborúi (tehát pannoniai hadjáratai) jeleneteit mintázták meg. A mű naturalista művészi eszközökkel mutatja be a háború egyes eseményeit, az oszlop tetejére pedig a császár szobrát helyezték. Innen a magasból nézett körül a filozófus-császár, elmélkedve Városa alatt kavargó forgataga fölött, kétkedőn gondolva Róma jövőjére.

Távol ettől az oszloptól, a Lateranusok palotája előtt híres lovas szobra állott; aranyozott bronzból készült ez a remekmű, az ókori római szobrászat egyik legnagyszerűbb alkotása. A ló felemelt jobb mellső lába alatt egy legyőzött barbár fetrengett, figyelmeztetésül azon idegen népek számára, amelyek Róma ellen fellázadni merészelnek.
A császár jobbját magasra emeli, mintha seregéhez kívánna szólni és azt csendre inti. Talán nincs egy szobor sem, amely a római császárságot személytől elvonatkoztatva, eszményítve szebben ábrázolná.
Méltóságos nyugalom és jóság sugárzik Marcus Aurelius átszellemült arcából, mintha a szobrászművész megérezte volna, hogy művében Róma történelmének, a „jó császárok” korának emberséges bölcsességétől áthatott korszakának befejeztét jellemezné.

Marcus Aurelius korában a Mars-mező már nem csupán középületek, templomok vidéke volt, bérházak is állottak itt. A Campuson emelkedett Róma legmagasabb bérháztömbje, az Insula Felicles, bizonyos Felicula bérháza.
A háztulajdonos nyilván nem tartotta be az építési szabályrendeletet, és a megengedett húsz méternél magasabbra építtette házát. Ezt a híres-neves épületet, mint holmi felhőkarcolót emlegették szerte a birodalomban, és nagyon sokáig fennállott.

Már említettük, hogy a Forum Romanum hovatovább szűknek és elégtelennek bizonyult, ezért a császárok elhatározták, hogy újabb, díszesebb közterekkel levegősebbé, kellemesebbé alakítják át Rómát, egyben a maguk dicsőségének is emléket állítanak.
Caesar után Augustus építtetett forumot, példájukat Vespasianus, majd Nerva követte, valamennyin túltett azonban Traianus császár, akinek foruma, a Forum Traiani talán Róma legszebb tere volt. A császár a damaskosi Apollodorost, az ókor egyik legnagyobb építészét bízta meg a forum tervezésével. Traianus jól ismerte a görög építőművész képességeit, hiszen daciai hadjárata alkalmával az aldunai (Vaskapu) hidat is vele építtette meg.

Apollodoros terve méltó volt Traianus elgondolásához. A 116 méter hosszú és 95 méter széles, kőlapokkal burkolt teret, három oldalról, kétsoros oszlopcsarnok vette körül, a 45 méter mélységű hátfalat márvány borította. A tér közepén a császár aranyozott bronz-lovasszobra állott, az oszlopcsarnokban a római múlt nagyjainak szobrait helyezték el.

Három márványlépcsőfok vezetett a Basilica Ulpiába, ebbe a pompás, bar kissé keleties ízléssel díszített hatalmas épületbe, amelynek ormán felirat hirdette, hogy ezt a nagyszabású építkezést a császár hadizsákmányából (e manubiis) fedezte, ugyanis a hadvezér a hadizsákmányt tetszése szerint, de csakis a köz javára használhatta fel.

romaikor_kep


Basilica Ulpia Traianus



A Basilica Ulpia mellett közkönyvtárat létesített Traianus, a Bibliotheca Ulpiát, amely két részből állott: az egyikben a görög, a másikban a római szerzők művei sorakoztak faliszekrényekben. A két könyvtárt négyszögletes tér választotta el egymástól, amelynek közepén Traianus császár diadaloszlopa állott. Az oszlop harminc méter magas, átmérője 3,7 méter, belsejében fehér márvány-csigalépcső vezet az oszlop csúcsába.

A császár életében kiterjesztett szárnyú bronzból készült sas, Róma jelképes madara, tekintett le Rómára, Traianus halála után bronzszobrát helyezték az oszlop tetejére. (Ma Szent Péter apostol szobra áll ott.)
Az oszlop maga nyolc méter magas alapzaton emelkedik a magasba, úgyhogy az egész emlékmű magassága 38,7 méter! Az oszlopra csavarodó szalagszerű domborművön Traianus daciai hadjáratának huszonhárom jelenetét mintázta meg a szobrászművész, anyagául paroli márványt használt fel. A domborművek valóságszerűen adják vissza a háború egyes jeleneteit, harcokat, ostromot, hídépítést, hadifoglyokat, menetelést, városokat, sátrakat, a tábori élet egyes mozzanatait.

A daciai hadjáratnak valóságos képeskönyve ez a mintegy kétszáz méter hosszú dombormű, amely körülbelül kétezerötszáz alakot mutat be. Az oszlop lábazatában helyezték el arany urnában Traianus hamvait.
Azokat az aggályokat, vajon lehet-e a hagyományok ellenére a pomeriumon belül temetkezni, Hadrianus császár és a senatus azzal oszlatták el, hogy Traianus nem volt közönséges halandó, tehát őreá nem vonatkoznak az emberekre vonatkozó törvények és előírások.

Traianus forumának hátteréül egy ötemeletes üzletházat épített Apollodoros. Ez a hatalmas épület félkörben vette körül a teret, és harmonikus egységet alkotott vele. A szép térkiképzés, a méltóságot árasztó templom, a pazar oszlopcsarnok, a szobrok ünnepélyes nagyszerűségét szinte vidámító életszerűséggel hatotta át a nagyszabású üzletház százötven boltjában tevékenykedő kereskedőknek zajos tevékenysége, a két oldalt elhelyezett kereskedések között húzódó boltívvel fedett utca-folyosón nyüzsgő vásárlók tömegének vásári zsivajgása.

A földszint alacsony boltjaiban, egyszinten a Forummal, gyümölcsöt és virágot árusítottak, az első emeleten olajat és bort lehetett kapni, a második és harmadik emelet üzleteiben ritka külföldi fűszereket, mint például borsot és a Kelet egyéb drága cikkeit kínálták eladásra, a negyedik emelet helyiségeit az állami gabona- és pénzadományok kiosztására, ügykezelésére tartották fenn, az ötödik emeleten medencékben folyami és tengeri halakat árusítottak, a folyó és tenger vizét aquaeductusok szállították ide.

Az ókori Róma látogatóit bámulatba ejtették a Forum Romanum történelmi levegőjét lehelő épületei, a birodalom legnagyobb épülete, a hatalmas méretű Colosseum lenyűgözte a nézőket, a pompás közfürdőket megcsodálták, de a császári Róma káprázatos képét a Forum Traiani nyújtotta.

Traianus elgondolása és Apollodoros művészi tervezése nyomán nem csupán szemet gyönyörködtető, de egyébként hasznos célt nem szolgáló teret és épülethalmazt létesítettek, hanem a szép mellett a hasznosnak is megoldást találtak.
A Quirinalis nyúlványa elzárta a forgalmat a Város eme részében, az új forum építése új utcákat nyitott meg, tehermentesítette a többi forum forgalmát, és a legkülönbözőbb élelmiszerüzletek egy helyre telepítésével megkönnyítette egy sűrűn lakott városrész lakóinak beszerzési gondjait. S mindezt szép, művészi megoldással valósították meg!

Midőn Constantinus császár fia, Constantius császár Rómába érkezett, a Város nevezetességei közül leginkább Traianus foruma ejtette rabul. A császár csodálattal nézte a gyönyörű lovasszobrot és szomorúan felsóhajtva mondta kíséretének, hogy ilyen szép emlékművet neki sohasem fognak állítani. A császár kíséretében tartózkodó Hormisdas perzsa herceg erre megjegyezte: „Ne panaszkodj, hiszen sohasem tudnál a lovadnak ilyen szép istállót építtetni!” (A császárnak, fájdalom, annyira megtetszettek a római műemlékek, hogy egy sereg szobrot Constantinopolisba, az új fővárosba vitetett.)

Rómára jellemzően a császárok forumai nem voltak öncélúak, nem különintek el a közforgalomtól, ellenkezőleg: a Traianus-forum egyenesen a nép számára épült, ezt hangsúlyozta az üzletház és a könyvtár. A római ember birtokába vette a szép köztereket, az árnyas oszlopcsarnokokat, szívesen találkozott ott más halmon, más kerületben élő barátaival, ismerőseivel, ami mégiscsak kellemesebb megoldás volt, mint a tikkasztó hőségben valamely távoli dombra felkaptatni.

romaikor_kep



A császári forumok kellemes épületei, a Campus Martius látnivalókkal bővelkedő pompás porticusai a forró Subura, a népes Aventinus lakói számára alkalmas találkozóhelyül szolgáltak.

Ha Róma hét halma közül valamelyik megtartotta ősi jellegét, úgy az a Capitolinus mellett az Aventinus volt. Az Aventinus egészen Claudius intézkedéséig a pomeriumon kívül maradt, noha a serviusi falak magukba zárták, és így gyakorlatilag is a Városhoz tartozott, Appius Claudius vízvezetéke, az első római aquaeductus pedig vizet adott az Aventinus lakóinak. A halom hajdan városi közbirtok volt, egy i. e. V. században hozott törvény ezt az alig lakott, erdős területet felosztotta és az egyes parcellákat a nép között szétosztotta.
Az Aventinus lassan benépesült és a császárkorban már Róma egyik legsűrűbben lakott vidéke lett. A köztársasági időkben az Aventinuson szegényparasztok, kisiparosok éltek, a rabszolgatartó társadalom proletárjai, akik a demokratikus népi mozgalmakban mindig tevőlegesen vettek részt.

A gracchusi reformok legbuzgóbb támogatói innen kerültek ki, és ezért érthető, hogy amikor a sersatus fegyveresei Gaius Gracchus hívei ellen indultak, akkor azokkal az Aventinus lejtőjén csaptak össze.
A nagy néptribunus is itt keresett menedéket üldözői elől és midőn látta, hogy híveinek ellenállása megtört, előbb az ősi Diana-templomba, majdMinerva szentélyébe menekült. Gracchus tudta, hogy reá, miként bátyjára, Tiberiusra is keserves halál vár, és ezért az életére törő pribékek ellen az önkéntes halált választotta.

A császárság alatt sok bérház épült az Aventinuson, de előkelő, gazdag emberek is, mint Traianus barátja, Lucius Licinius Sura, palotát építettek maguknak a halom lejtőjén, sőt Sura még közfürdővel is megajándékozta az Aventinus népét.
Az Aventinus babérligetei sok embert csábítottak a meleg időben, kis üdítő sétára, a Forum Boariumról felvezető kövezett út, a Clivus Publicius a császárkor elegáns közönségének kedvelt sétánya volt.
Az Aventinusnak a Tiberis felé eső lejtőjének lábánál feküdt az Emporium, a rakpart, ahol számos raktárházban, a Horrea Galbaeban, a Horrea Anicianában tárolták a tengeri, illetve folyami úton szállított gabonát, bort, olajat s különféle élelmiszert, közhasználatú iparcikkeket.

A piacok kiskereskedőivel szemben az Emporium a nagykereskedelem székhelye volt, ahol nemcsak a raktárházakban halmozták fel az élelmiszert, hanem itt raktározták el a messzi földről, távoli tartományokból. Rómába hozott értékes márványtömböket, drága épületfát, míg azokat az építkezés helyére nem szállították.
Itt, a Tiberis partján serény munka folyt, látástól vakulásig rakták ki a rabszolgák és a napszámosok, zsákhordók és teherhordók a hajók áruit, izzadtan görnyedve a nehéz terhek alatt. Mert ez is Róma volt, a dolgozó emberek nagyvárosa.

Ezek a munkások építették fel a pompás templomokat, a gazdagok kényelmes palotáit, a nagyszerű közműveket, a szűk lakásokkal teli bérházakat, ők faragták ki a szikrázó márványt, ők csiszolták fényesre, simára a nagy travertinkő-tömböket, ők ácsolták, faragták a gerendákat.
Ezek a névtelen dolgozók festették, mintázták a tereket, szentélyeket, palotákat díszítő műalkotásokat. Rómában nemcsak a dúsgazdag senatorok, nyerészkedő lovagok, furfangos ügyvédek és ezek luxus-rabszolgái éltek, hanem a dolgozó nép százezrei is!

Sok ilyen szegény, nincstelen bérmunkás, kisiparos, földműves lakott az Aventinus szűk bérkaszárnyáiban, ahol az élet nem kevésbé volt mozgalmas, mint a forgalmas, mindig pezsgő Suburában vagy Argiletumban.
Kikiáltók, utcai árusok, iparosok, koldusok lármájától visszhangzottak az utcák, ott nyüzsögtek a szegények gyermekei, ők is pénzt akartak keresni, ezért kéngyertyákat készítettek és árusítottak az utcákon, de gyertyáikat szívesen becserélték törött üvegedényekre is, hogy azokat kijavítsák es azután eladják a szegény embereknek.

A proletárok lakta Aventinus es az arisztokratikus Palatinus között hatszáz méter hosszú, százötven méter széles völgy, a Vallis Murcia terült el, kedvező formájával önkéntelenül is kocsiversenyek, circusi játékok rendezésére kínálkozott.
Itt létesítették a nagy circust, a Circus Maximust, amelyet a hagyományok szerint, már a legrégibb idők óta kocsiversenyek megtartására használtak; az évszázadok folyamán építették ki a kitűnő versenypályát, a műszaki berendezéseket, és a mintegy negyedmilliós nézősereg befogadására alkalmas lelátókat.

Minthogy a győztes hadvezér diadalmenetének a Circus volt az utolsó állomása, gondot fordítottak arra is, hogy ilyen ünnepélyes alkalomhoz megfelelő keretet nyújtson. A Circus Maximus építményeihez, berendezéseihez mind a köztársaság, mind a császárság számos jelentékeny személyisége hozzájárult, Pompeius, Caesar, Augustus, Agrippa, Titus, Traianus és még annyi más név fűződik ehhez a nagyszerű létesítményhez. (Persze, nem ez volt az egyetlen circusa Rómának, a Mars-mező deli részén épült a Circus Flaminius, a Tiberisen túl, a Vaticanus halmánál is volt egy circus.)

romaikor_kep



Az augustusi kerületi beosztás a Vallis Murciát a XI. kerületbe sorolta, amelynek a népszáj mégis a Circus Maximus nevét adta. Természetesen ennek a kerületnek más nevezetes épületei is voltak, jellegét mégis a Circus és a proletár Aventinus adta meg.

A régi időkben az Aventinuson és ebben a völgyben gyűlt össze a plebs, hogy külön gyűléseiken tárgyalják meg ügyeiket; a termőföld, a termés istennőjének, Ceresnek a tiszteletére emelt templomban tartották hivatalukat a plebeiusi aedilisek, ugyanitt őrizték a plebset érintő senatusi határozatokat, okmányokat es iratokat.
Alig néhány lépésnyire a Circustól húzódott a serviusi városfal, amelyet a Porta Capena, a capuai kapu nyitott meg. A tréfakedvelő rómaiak „nedves Capena”-nak nevezték, ugyanis itt, a városfal tetején húzódott az appiusi vízvezeték egyik szakasza. Szigetelése nem volt valami tökéletes, állandóan szivárgott és egy-két csepp víz az óvatlan járókelő fejére hullott. A kapu előtt, nem messze Egeria zöldellő ligetétől építették fel az i. e. IV. században Mars templomát, hiszen itt is a pomeriumon kívül ápolhatták a hadisten kultuszát.

Az ősi hagyományoknak megfelelően, minden esztendőben a Mars-templom előtt tartották meg a lovagság szemléjét, amit nagy lovasparádé követett. Elképzelhető, hogy ilyenkor itt nyüzsgött Róma apraja-nagyja és élvezte a látványos jeleneteket, a fényes ruhába, fegyverzetbe öltözött előkelő lovasokat, jól ápolt, ragyogóra kefélt szőrű paripáikon. Jaj volt annak, akinek a lova, fegyverzete vagy katonás magatartása nem ütötte meg a szemlét tartó censorok megkövetelte mértéket, mert azt kitaszították a lovagok rendjéből!

Mars temploma közelében - mintegy másfél évszázaddal későbben, hogy a hadistennek templomot építettek - két diadalmas hadvezér egy-egy újabb templomot emeltetett, éspedig Honos és Virtus tiszteletére, mivel e két, a rómaiak erkölcsi felfogása szerint sarkalatos erény jellege szerint a hadisten szférájába, körébe tartozott.
E szentélyek mellett húzódott a Porta Capenából kiindulva, deli irányba, Róma első műútja, a Via Appia, amelyről más összefüggésben emlékezünk meg, előbb még egy másik fontos közlekedési útról, Róma folyójáról kell beszélnünk.

A Tiberis az ókori Róma életében fontos szerepet töltött be, Tiberinus néven isteni tiszteletben részesítették, a költők egyenesen „Tiberis atyánkként” emlegették. A folyó valóban életet, az élettel való állandó kapcsolatot jelentette, halait, vizét szívesen fogyasztották, csupán ajánlatos volt megvárni, míg a pohárban a víz sárgás szennyeződése leülepedett (többek szerint jobb volt, mint az aquaeductusok mésztartalmú vize, mert az szorulást idézett elő).
A Tiberisen vontatták Rómába az Ostia kikötőjébe érkezett árut, mindenekelőtt a gabonát és egyéb terjedelmes cikkeket, mivel ezek vízi úton való szállítása olcsóbb volt, mint tengelyen. Ezért nevezte az idősebb Plinius, a kitűnő természettudós, a Tiberist „a világ minden terméke jóságos kalmárának”, P. Aelius Aristides, a II. század neves szónoka szerint „Rómába nyáron és ősszel annyi teherhajó érkezik a világ minden tájáról, hogy a Város a földkerekség nagy műhelyéhez válik hasonlatossá”.

Mindaddig, amíg Rómát Itáliából ellenséges betörés veszélye fenyegette, a Tiberis védelmet is nyújtott. De a folyó haragudni is tudott! Hirtelen megáradt, házakat döntött romba, emberéletet követelt, sőt huszonkét alkalommal Rómát nagy árvíz pusztította. (Ilyen csapások után nagyobb árvízvédelmi terveket kovácsoltak, de ezeket sohasem hajtották végre.)

romaikor_kep



Pedig a Tiberis a mi Dunánkhoz képest kis folyó, Rómában szélessége nem több, mint száz méter, egyes helyeken pedig csak hetvenöt-nyolcvan méter, a Duna szelessége Budapesten a háromszáz-négyszáz métert is eléri; mélysége négy-öt méter, annyi, mint a Dunáé, Budapesten.
Minthogy a Tiberis jobb partján kevesen laktak, sokáig csupán egy egyszerű fahíddal, a Pons Subliciusszal is beérték a rómaiak. Később azután kőből építettek hidakat (összesen nyolcat), amelyeken mindig ott őgyelegtek az elmaradhatatlan koldusok, annyira megnövekedett a forgalom, hogy az adományokból eltengődhettek.

Az egyik híd, a Pons Fabricius a Tiberis-szigetet kötötte össze a bal parttal, a másik híd, a Pons Cestius a szigetről a jobb partra vezetett. A sziget sajátos jellegét Aesculapiusnak, a gyógyítás istenének tisztelete adta meg.
A római történetírók közlése szerint, i. e. 263-ban nagy járvány tizedelte meg a Város lakosságát, ekkor a jóskönyvek megkérdezése után, küldöttséget menesztettek a görög Epidaurosba - ahol az istent különös tiszteletben részesítették -, hogy Aesculapius szent kígyóját Rómába hozzák.

A kígyó - úgy beszélték - önként s szívesen követte a küldöttséget, velük együtt hajóra szállt, Rómába érkezve a Tiberisbe vetette magát, és a lakatlan szigetre úszott. Erre a rómaiak elhatározták, hogy ezen a szigeten építik fel Aesculapius templomát.
(Bár arról nem beszélnek a római történészek, valószínű, hogy a szent kígyó kíséretében az orvoslásban járatos görög papok gyógyították a betegeket.) A híres követségjárás emlékét azzal örökítették meg a rómaiak, hogy a szigetet a Tiberis árja ellen úszó gálya formájára építették ki, a „hajó” farára pedig Aesculapius szobrát helyezték. A Tiberis szigetének gyógyító jellege az ókorban mindvégig megmaradt, sok beteg az isten templomában töltötte az éjszakát, ott háltak, hogy - hitük szerint - alvás közben érje őket Aesculapius gyógyító kegye. (A szigeten ma is több kórház van.)
A lassan hömpölygő Tiberis Rómától huszonöt kilométernyire, Ostiánál ömlik a tengerbe. A folyó torkolatánál, már a legrégibb időkben dús sólelő-helyekre bukkantak, fontosságukat a rómaiak korán felismerték.

A köztársaság a só kitermelését és egyedárusítását állami feladatnak tekintette - igaz, hogy az áru olcsósága miatt ez az üzlet a magánvállalkozókat sohasem érdekelte --, a császárok fenntartották ezt a gyakorlatot.
A nélkülözhetetlen só tárolására Rómában, az Emporium közelében nagy tartályokat építettek, a sót a Via Salarián, a sabinusok lakta vidékekre tengelyen szállították; a só monopólium nem kis mértékben erősítette Róma helyzetét. De nem csupán a só, hanem a kedvező földrajzi helyzete, alkalmas öble révén is, Ostia Itália egyik legfontosabb kikötője lett, nagyvárossá fejlődött. Együtt gyarapodott, fejlődött Rómával, a megnövekedett forgalom számára Claudius és Traianus alatt a kikötőben nagy raktárházakat emeltek.

Ha ma, akár Ostia, akár a nápolyi öbölben fekvő Pompeji és Herculaneum reánk maradt, feltárt házait látjuk, mindenütt egy kissé Róma tükörképe tárul elénk. Ahogy ezeknek a vidéki városoknak a házai az ókori Róma épületeit mutatják, hasonlóképpen - természetesen nagyvonalúbban - lüktetett az élet a zajló nagyvárosban.
Alig jellemzi valami életszerűbben a régi rómaiak életét, mint az a temérdek falra mázolt, karcolt pár sornyi üzenet, feljegyzés, hirdetés, vallomás, amelyekkel a falakat telefirkálták. Egy nekikeseredett pompeji így fakadt ki a sok irkafirka ellen:
„Csodállak téged, ó fal, hogy ennyi ostoba firkálás ellenére sem dőltél még össze!”


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963