logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A város képe 3. rész

A római férfiú életének legszebb, legdicsőségesebb napja volt ez, amikor diadalmenetben, Iuppiter képében vonulhatott végig az ujjongó nép örömrivalgása közepette a Városon, es talán nem is volt indokolatlan a rabszolga figyelmeztetése: nem isten vagy, csak ember, aki ebben a dicsőségben részesülsz!
A császárok csak a maguk számára tartották fenn a triumphus ünnepségét, mivel - így mondották - a győztes hadvezér az 6 nevükben, az 6 képükben vezette diadalra a császári sereget az ellenség ellen, még talán el is bízta volna magát egy triumpháló tábornok!
A triumphus, s a legfőbb állami ünnepségek színhelye a Capitolium volt, a templomok halma, ahol a szentélyen kívül még csak a régi vár, az Arx emelkedett (nagyon kevés magánház állott a lejtőkön).

A rómaiak tisztelték ezt a halmot, de a városi forgalomból valahogy kiesett. Csak nagy ünnepségek alkalmával vonultak fel az előkelőségek, hogy az áldozatok bemutatásán részt vegyenek, a tömeg minden tisztelete ellenére, rendszerint távol maradt innen, az utca embere számára a Capitolium nem nyújtott sokat.
Ugyanígy a Palatinus sem nyílt meg soha az egyszerű ember számára. Ezen az ősi településen, hűs árnyat nyújtó fák között gazdag emberek építtettek maguknak házakat, majd pazar pompájú palotákat. Itt lakott Cicero, itt volt a háza Hortensiusnak, Cicero vetélytársának, itt állott Crassus palotája, a Palatinuson épített magának remek otthont Chrysogonus, L. Sulla mindenható szabadosa. A Palatinuson született Augustus, az actiumi győzelem után is ott lakott, ugyancsak itt volt Agrippa és Tiberius császár atyjának háza.

A császárkorban az uralkodók palotái emelkedtek a Palatinuson. Augustus aránylag egyszerű háza még a takarékos Tiberiusnak sem felelt meg, aki fényes palotát építtetett magának, Caligula ezt kibővítette. Domitianus palotáját a későbbi császárok, Septimius Severusig mind nagyobbították, toldozgatták, úgyhogy a Palatinuson más ház számára nem maradt hely.
Mit tegyenek tehát a gazdagok és előkelők? Ú vidéket kerestek a maguk számára, ahol megint együtt lehettek, és ezért a tölgyekkel borított Caelius-halomra költöztek, ahol addig főleg szegényebb emberek laktak.

A Caeliust kedvelték a rómaiak, a lombok hűvös árnyékában szívesen sétálgattak, de a Caelius deli lejtője kevésbé üdítő látványt nyújtott: itt vonultak a komor serviusi városfalak s ezekhez a hatalmas kőtömbökből összerakott ódon falakhoz, bástyákhoz később kis házakat, viskókat építettek, ezek az egészségtelen, nyomorúságos proletártanyák szinte odatapadtak a nagy, erős kőfalhoz. A zegzugos sikátorokban mindenféle gyanús népség lebzselt, a legolcsóbb kéjnők egy quadransért (az as negyedrészéért, tehát fillérekért) osztogatták itt szánalmas kegyeiket.

romaikor_kep



A régi városfalat az idők folyamán növényzet lepte el, úgyhogy ezt a bástyasétányt is felkeresték a jobb levegőre, felüdülésre vágyó rómaiak, akiket egy-egy fuvallat Campania síkjáról, vagy az albai hegyekről frissített fel.
Napnyugta után már csak a Caelius állandó lakói élvezték a lehűlő levegőt, az óvatosabb polgárok a sötétedés beállta után elkerülték a bordélyházai, munkakerülő söpredéke miatt rossz hírű vidéket. A Caelius később sem volt túlzsúfolt.

A köztársaság korában a be nem épített területek egyikének számított, bérházat egyáltalában nem, magánházat is csak ritkán építettek itt. Talán túlságosan elhagyatottnak tekintették a Caeliust, talán nem jött még divatba, mindenesetre feltűnt, hogy Caesar műszaki csapatainak parancsnoka, Mamurra ezen a halmon építtetett magának fényűző pompával lakóházat; fel is jegyezték, hogy ez volt az első olyan lakóház Rómában, amelynek falait márvány borította.

A császárkorban jött csak divatba a Caelius, sok előkelő család építtette fel ezen a halmon elegáns lakóházát. A keleti lejtőn feküdt a Lateranus család palotája. Az egyik Lateranus Claudius császár uralkodása idején élte világát s - többek között - a hírhedt Messalina császárné egyik udvarlójaként vált ismertté.
Midőn a császár kikapós feleségét és több barátját eltétette láb alól, Lateranus megmenekült a halálbüntetés elől. Később Nero is megkedvelte ezt az előkelő, consulságot is viselt korhelyt, hiszen akárcsak a császár, ő maga is bolondult a szép lovakért, szenvedélyes kocsihajtó volt, kocsmák, mulatóhelyek törzsvendége.

Nos, Plautius Lateranus sem kerülhette el sorsát: belekeveredett valamilyen Nero-ellenes összeesküvés gyanújába, kivégezték, palotáját és vagyonát - Nerónak semmi pénz nem volt elég - elkobozták. Több mint száz esztendővel később, Septimius Severus visszaadta a házat a Lateranusok még élő utódainak, később a palota ismét császári tulajdonba került, végül is Constantinus a pápáknak ajándékozta. Így a korhely Lateranus nevét - a történelem különös iróniája folytán - a pápaság sok évszázados székhelye tartotta és tartja fenn!

Nero korában, császári rendeletre, nagy vásárcsarnokot építettek a Caeliuson, a Macellum Magnumot, egyrészt, hogy a Város különböző piacait mentesítsék, másrészt rendészeti és egészségvédelmi szempontokat vettek figyelembe. Rómában nem ez volt az első vásárcsarnok, a Forum Romanumon már régen építettek macellumot, Augustus pedig az Esquilinuson emeltette a feleségéről elnevezett Macellum Liviaet.

Róma forgalma megnőtt, az igények nagyobbak lettek, a központosított és jobb beszerzés megszervezésével akartak segíteni a római nép bevásárlási gondjain. Ennek ellenére a piacokat sohasem tudták kiszorítani, és a sok kis boltot felszámolni, de erre nyilván nem is gondoltak.
Rómában többfajta piac létezett, aszerint hogy mit árultak. Így a hentesek, a hússzékek piaca (Forum Boarium), a zöldség- és gyümölcsárusoké (Forum Holitorium), s az ínyencségek piaca (Forum Cuppedinis) mellett piaca volt a legkülönbözőbb élelmiszereknek.

romaikor_kep



E piacok tőszomszédságában, a Palatinus nyugati lejtője melletti sík területen, a Velabrumon is nagy élelmiszerpiac volt, ahol mindenféle árut lehetett kapni: bort, sajtot, olajat, kenyeret, s mi sem természetesebb annál, hogy ilyen piacon pénzváltók is működtek!
A Velabrumot a Forum Romanummal a Vicus Tuscus (Etruszk utca), az etruszkok emlékét őrző utca kötötte össze. Az etruszkok leszármazottai, mint a többi itáliaiak Rómában otthonra leltek, ősi kultúrájuk nem múlt el nyomtalanul. Idővel egyre kevesebbet tudtak róluk ...

Egy időben divatos volt etruszkos kiejtést majmolni, és a c-t (k-hangot) ch-nak ejteni. Augustus jobbkeze, Maecenas büszke volt etruszk származására, Claudius császár behatóan foglalkozott ennek a népnek a történelmével, ekkor valóságos reneszánsza volt az etruszk műveltségnek. Emlékük azonban lassan elhalványult, es egyre inkább a feledésbe süllyedt.
A Város középpontjától, a Forumtól néhány lépésnyire már a Subura lélegzett, nem messze a pompás palotáktól igazi, hamisítatlan római élet pezsgett, minden szenvedélyével, vérbő temperamentumával.
Cipészek, borbélyok, kovácsok, gyapjúkészítők, lenszövők, kereskedők, kikiáltók laktak, dolgoztak itt, zsivajuktól, munkájuk zajától visszhangzottak a Subura házának falai, amelyek között húzódó utcában fel és alá hullámzott a tömeg. Mindenféle élelmiszert megvásárolhatott az ember a Subura boltjaiban, csirkét, tojást, bárányhúst, zsenge olajbogyót és finom kelkáposztát, csakúgy mint ínycsiklandozó gyümölcsöket és bort. Itt állott üzlete ajtajában a borbélykisasszony, de nem nyírta meg Romulus nagyüstökű népet, hanem „megkopasztotta” őket.

A nap leszállt, a kereskedők becsukták boltjaikat, de a forgalom korántsem csökkent, sőt talán meg is nőtt. Kalandokra éhes fiatalemberek lepték el az utcát, és a „Subura nem éppen jóhírű leányai” társaságában óhajtották az éjjelt eltöltet... Ilyenkor az örömlányok előjöttek nyomorúságos otthonaikból és a ház előtt sétálva, vagy magas széken ülve, átlátszó köntösben kínálgatva bájaikat, hívogatták a járókelő férfiakat.

Gyanútlan ifjak számára nem is ajánlották a Suburának még a környékét sem, verekedések, civakodások, vad utcai jelenetek veszélyeztették a tapasztalatlan római testi épségét, helyesebb volt csak férfikorban ide ellátogatni. Éjjel duhaj részegeskedők elkapták a békésen hazatérőt, és egy köpenyre vagy pokrócra fektetve, addig dobálták a magasba a szerencsétlent, míg az kegyelemért nem könyörgött.
Így mulatott társaival - talán éppen Plautius Lateranusszal együtt - Nero császár is, nem egy alkalommal verekedést rögtönzött, és belekötött a gyanútlan emberekbe, de néha rá is fizetett, és az éjszaka sötétjében valamelyik ismeretlen alaposan elagyabugyálta a fiatal császárt.

Persze, a Subura igazi képéről fogalmat csak akkor alkothatunk, ha megtudjuk, hogy egyes utcakereszteződéseknél istenek szobrai, kisebb szentélyek, templomok, kápolnák állottak, sőt előkelő emberek házai is elfértek a bérházak között.
Itt lakott lulius Caesar mielőtt pontifex maximusszá választották és a Regiába költözött, itt állott Martialis támogatójának és barátjának, Lucius Arruntius Stellának a háza; a költő bőkezű pártfogója, az i. sz. 101. év consulja, maga is írt verseket és suburai házában gyakran vendégül látta nagy tehetségű cliensét. De nem csupán a Suburában zajlott ilyen pezsgő élet, hasonló lehetett az a Város minden sűrűn lakott vidékén. Mégis mindegyik vidéknek, utcának megvolt a maga jellegzetes vonása.

A Suburával szomszédos Argiletum például cipészeiről volt nevezetes, a Vicus Sandaliarius is a csizmadiákról kapta nevét. Nem furcsa az, hogy az Argiletum vargái jól megfértek a könyvkereskedőkkel? Itt árusította Martialis epés epigrammáit Tryphon könyvkereskedő és egyben könyvkiadó. De volt itt más könyvárus is!

Az Argiletum, akárcsak a Subura is, tele boltjaival, a házak elé épített árusítóbódékkal nem lehetett valami szép látvány, hiszen azok az amúgy is eléggé szűk utcákat annyira elfoglalták, hogy a gyalogjárók számára hely sem jutott. Domitianus parancsára a bódékat lebontották, „a maga vackába húzódik a sok borbély, kocsmáros, lacikonyhás, mészáros, a város, mely nemrég nem volt egyéb holmi nagy boltnál, végre ismét Rómává lett”- ujjongott ekkor Martialis Róma szerelmese.

romaikor_kep



Az Argiletum és a Subura, noha csak egy macskaugrásnyira feküdtek a Forum Romanumtól, és a szemet kápráztató császári forumoktól, nem éppen a gazdagok, a finnyás előkelőségek számára kínálták áruikat, iparcikkeiket.
A „finom”, gazdag hölgyek és kísérőik a Mars-mező tágas oszlopcsarnokaiban levő elegáns üzletekben vásároltak. Öles, széles vállú, izmos karú dalmáciai vagy kisázsiai rabszolgák gyaloghintóban vitték uraikat vagy úrnőiket, előttük egy rabszolga nyersen, durván taszigálta szét az utcán ténfergőket, hogy a gyaloghintónak a tömegben utat nyisson.
Az őgyelgők kíváncsian pillantottak a gyaloghintó meg-megrebbenő függönyei mögé, vaj on ki hever benne kényelmesen elterülve, párnáin pihenve. Tréfás, gúnyos megjegyzések hangzottak el, hátha - jegyezték meg a sétálók - az előkelő utas elszokik a gyalogjárástól! No, de azért mégis eljutottak a Mars-mezőre .. .

A Campus Martius valóban szép volt! Egészen a Tiberisig terjedt ez a városrész, pázsitja üdén zöldellt a fehér márványépületek között, lombos fák borította halmok szegélyezték kelet felől, a Quirinalis és a Pincius, dél felől az ünnepélyes Mons Capitolinus tiszteletet parancsoló templomai tekintettek le reá. A régi időkben ez a mintegy 25o hektárnyi terület a pomeriumon kívül esett (csak később tolták ki a határmezsgyét), s ez adta meg hajdani jellegét.
A pomeriumon túl építették fel a hadak istenének, Marsnak templomát, mivel a Városban számára nem emeltek szentélyt: a háborúnak Róma városán kívül kell lezajlani - így tartotta ezt az ősi hagyomány -, Mars tartsa távol a háború borzalmait Rómától, amelynek falai között mindig csak béke uralkodjék. (A polgárháborúk azután alaposan rácáfoltak erre a hitre.)

A Mars-mezőn tartották meg a nagy népgyűlést, a comitia centuriatát, e célból fakorlátokkal zárták le a mező deli részének egy területét. Ezt a sorompósort saeptának nevezték, de a népszáj, az éles római nyelv juhakolnak, ovilének gúnyolta.
Nem messze tőle állott a villa publica nevű állami épület, ahol a külföldi követségek székeltek, vagy pedig a győzedelmesen hazatérő hadvezér lakott, amíg a diadalmenet engedélyezését várta (mivel sem ő, sem serege addig a Városba nem léphetett be;, a katonák persze a szabadban, sátrakban táboroztak. Itt állították fel a porta triumphalist, azt a diadalívet, amelyen át az ünnepélyes menet a Városba vonult.
Ugyancsak a Campus Martius deli részén emelkedett Bellona temploma, ahol a senatus akkor ülésezett, amikor a külföldi követséget valami okból nem a Curiában akarták fogadni, vagy ha győztes hadvezér vett részt az ülésen. Bellona templomában gyűltek össze a senatorok, hogy a mithridatesi háborúból visszatért Sullát ünnepeljék.

Talán nem minden senator alkotott még akkor a jövőről tiszta képet, amikor ülés közben szörnyű jajveszékelésre, halálordításra lettek figyelmesek: a legionariusok ekkor gyilkolták halomra a szerencsétlen samnis hadifoglyokat.
Sulla teljes hidegvérrel, mintha semmi sem történt volna, tovább folytattatta az ülést, csupán annyit jegyzett meg, hogy néhány bűnös elnyeri büntetését. Ezek után már egy senatornak sem lehetett kételye Sulla szándékát illetően.

A Campus Martius északi része igen sokáig beépítetlen maradt, csupán díszítőelemekkel vették körül; ez a terület a testedzés, a sport helye maradt. Itt lovagoltak, atletizáltak, futottak, gerelyt, diszkoszt vetettek, tornáztak vagy ökölvívásban, birkózásban gyakorolták magukat a fiatal rómaiak, a testedzés után pedig a Tiberisben úsztak. Nem kis meglepetést keltett, midőn a hetvenedik éve felé közeledő, a korral elnehezedett, testes Marius, hatszoros consul, több hadjárat egykor ünnepelt vezére is megjelent a fiatalok között, hogy gyakorlataikon részt vegyen, es bebizonyítsa, milyen friss, erős szervezetű még hajlott korában is. Így akarta Marius ama róla elterjedt híreket megcáfolni, mintha a hadvezetésre testileg már alkalmatlan lenne, sőt be szerette volna bizonyítani, hogy korántsem fáradt még, felveheti a versenyt a Mithridates ellen indítandó háború főparancsnokságára pályázó fiatalabb vetélytársával, L. Sullával.
Az öreg Marius erőlködése inkább visszatetszést, mint szánalmat keltett a népben, s a főparancsnokságot mégis Sulla kapta meg. (Hogy ezért Róma milyen keserves árat fizetett, jól tudjuk.)

romaikor_kep



A Campus Martiust nyugat felől a Tiberis folyó határolta. A Tiberis partján hajóépítő és -javító műhelyek állottak, a hajóácsok szekercéinek, bárdjainak csattogása, a kalapácsok ütemes koppanásának zaja egybevegyült a tornászok, sportolók vidám kacajával, kiáltozásával, a járókelők tereferéjével, az árujukat eladásra kínáló kereskedők hangoskodásával, míg az egész deli részt be nem építették, és a sok épület a lármát fel nem fogta.

Már Caesarnak nagy tervei voltak a Mars-mezővel, de ezekből mindössze csak az új Saepta Iulia valósult meg. A nagyvonalúan bőkezű Caesar lebontatta a fakorlátokat, és a római néphez méltó, díszes márványsorompókat akart építtetni. Művét Lepidus, illetve Augustus fejeztette be, csakhogy most már - a principatus korában - nem volt szükség nagy népgyűlésekre, ezért az új Saepta kisebb területet határolt, viszont a korlátokat szép oszlopcsarnokkal szegélyezték, amelyekben a kereskedők elegáns üzlethelyiségeket rendeztek be.
Itt vásárolt a gazdag, finnyás ízlésű közönség, a Saeptán sétált a boltok áruit nézegetve az ingyenélő, munkátlanul is megélő „felső tízezer”, itt adtak egymásnak találkát, hogy a legújabb pletykákat megbeszéljék.

Persze, a római „jampecek”, az ardaliók is itt őgyelegtek, divatosan öltözve, fésülve, hogy valakinél vacsorameghívást erőszakoljanak ki. Mindent lehetett a Saeptában kapni, de csak finom kivitelben: gyönyörű ékszereket, drágaköveket, vésett kövű gyűrűket, ízléses, drága külországi fából készült, elefántcsont berakásos műbútorokat, könnyű, szinte áttetsző kelméket, gyapjúszöveteket, nagy keletje volt a divatosan kötött koszorúknak, az ínyencségeknek, a rabszolga kereskedők itt bocsátották áruba a luxus-rabszolgákat, válogatottan szép fiúkat és leányokat, vagy különleges képzettségű mesterembereket, szakácsokat, fodrászokat.

Az erre vetődő ember keserű ízzel a szájában nézte a sok drágaságot s „sóhajtás tör fel kebeléből a nyomorultnak, mind az egész Saeptát, hogy haza nem viheti! Oh, hányan teszik azt, ... csak könnytelen arccal; legtöbbjük befelé sír, hanem ajkán nevet.” Így látta, így figyelte meg Saepta életét az élesszemű Martialis, aki igazi római járdakoptatóként ugyanúgy otthon volt a keleti parfümöktől illatos levegőjű Saepta Iuliában, mint a Subura bűzös sikátoraiban. Bizony, a költő is gyakran úgy érezhette magát a Mars-mező finom üzletei, drága boltjai előtt mint a „szegény ember a gazdag városban”.

A császárkorban pazar épületekkel, porticusokkal, színházakkal, fürdőkkel építették be a Campus Martiust. Agrippa magáévá téve Augustus elgondolásait - noha már consulságot viselt -, elvállalta az aedilis tisztségét, hogy hivatalos minőségben remekművű épületekkel, közművekkel gazdagítsa Rómát.

Az első nagy közfürdő építését neki köszönhette a római nép, és hogy ezt elegendő vízzel ellássa, vízvezetéket, aquaeductust építtetett, amely messziről szállított kitűnő vizet a Városba.
A fürdőhöz épített Pantheon kupoláját aranyozott bronzlemezekkel burkoltatta, sehol sem kímélte a pénzt, hogy a népet elkápráztassa. A polgárháborúban Agrippa - ezt mindenki tudta - óriási vagyont harácsolt össze, többek között az egész thrákiai Chersonesos (a mai Gallipoli-félsziget) az ő tulajdonát képezte, es Rómában a nagy vagyon kötelezett.

Agrippa teljesítette a rá háruló nemes kötelezettségét, többek között nagy oszlopcsarnokot építtetett a Mars-mezőn (a telek tekintélyes része amúgy is az ő tulajdonát képezte), de ezt Agrippa halála után, általános örököse, Augustus fejezte be.
Ebben az oszlopcsarnokban, a Porticus Vipsaniaeben, a falra festette a „világ” térképét. Agrippa nemcsak tudományos, hanem államigazgatási érdekből felmérette az akkor ismert világot, a római világot, e földrajzi felmérés alapján tudósaival megterveztette a térképet, és ezt bölcsen közkinccsé tette.

A fürdőépítésben Nero sem akart elmaradni plebeiusi dédapja, Agrippa mögött, ő is a Mars-mező meg be nem épített telkein nagyszabású közfürdőt ajándékozott a rómaiaknak. A fürdőkön kívül Rómának mind a három színháza a Campuson állott, a legszebb volt a Cn. Pompeius emeltette első kőszínház, amelyhez hatalmas oszlopcsarnok és templom kapcsolódott.
A porticus egy részében ülésezett a köztársaság alkonyán több alkalommal a sersatus, itt, Pompeius szobrának tövében döfték le az összeesküvők Caesart. (Nagy ellenfele szobra előtt érte Caesart a halálos szúrás, itt feküdt véres togájával befödve, amíg néhány szolgája otthonába nem szállította. Eme baljós helyet Augustus befalaztatta, hogy többé emberi szem a gyilkosság helyét ne láthassa, emberi láb a véráztatta padlót ne érintse.)

A másik kőből épített színházat Caesar és Augustus bajtársa, Lucius Cornelius Balbus építtette mintegy hétezer néző számára, a harmadikat pedig Augustus, korán elhunyt, szeretett unokaöccse, Marcus Claudius Marcellus emlékére emeltette; ez a színház tizenötezer néző befogadására volt alkalmas.

romaikor_kep



A gladiatori játékok számára Titus Statilius Taurus, Augustus egyik legkiválóbb hadvezére építtetett a Campuson amphitheatrumot; míg a Colosseum fel nem épült, ez volt Róma egyetlen állandó, ilyennemű épülete. Amphitheatrum, színházak, fürdők, porticusok, szép üzletek, a szórakozás, az öröm megannyi pompás helye!
Azonban a városról alkotott képünk nem lenne teljes, ha nem tudnók, hogy mellettük templomok, az istenek hajlékai álltak. Isis és Serapis templomában a Rómában meghonosodott egyiptomi istenek igen elterjedt tiszteletének hívei jöttek össze, ha azonban alkonyodott, megjelentek az elegáns félvilági nők.

Az Isis-templom amúgy sem örvendett valami jó hírnévnek, úgyhogy a prostituáltak igazán nem árthattak neki. Magának Isis papjainak, s templomszolgáinak a rómaiak mindenféle aljas bűnt tulajdonítottak, a legkevesebb, ha őket kerítéssel vádolták. Nem is egészen alaptalanul.
Az Isis-szentélyekben a könnyű kalandokra vágyó nők mindig megtalálták számításukat, Isis kultusza szabadságot, egyenjogúságot biztosított női híveinek, és módot nyújtott mindennemű kicsapongásra.
A rómaiak a kezdeti időben idegenkedtek ettől a számukra furcsa istennőtől, megtűrték ugyan tiszteletét, de templomot csak a pomeriumon kívül építhettek számára, ezért építették a Mars-mezőn az Isis- és Serapis-templomot.

Tiberius uralkodása alatt óriási botrány színhelye volt ez a szentély, amiről Iosephus Flavius tudósít bennünket:
„Élt Rómában egy előkelő származású, erényekkel ékes, gazdag es igen szép asszony, Paulina; bár éppen abban a korban volt, amikor az asszonyok különösen élvezetre vágyók, ő éppenséggel tiszta es erényes életet élt. Férje, Saturninus, minden tekintetben méltó párja volt.
Decius Mundus, tekintélyes lovag, szerelemre lobbant az asszony iránt, de hiábavaló volt minden igyekezete, hogy pazar ajándékokkal meghódítsa; végre szenvedélyében odáig ragadtatta magát, hogy kétszázezer drachmát ígért neki, ha egyetlenegy éjszakát vele tölt. De mikor az asszony ezt az ajánlatot is visszautasította, a férfi annyira elkeseredett szerelmében, hogy legokosabbnak tartotta, ha Paulina ridegsége miatt éhhalálra kárhoztatja magát, és nyomban hozzá is fogott szándéka megvalósításához.

Volt egy atyjától örökölt felszabadított rabszolgalánya, Ide nevű, mindenféle cselszövések mestere. Ennek sehogy sem tetszett a fiatalember halálos elhatározása, hiszen a vak is láthatta, hogy napról napra sorvadozik. Bement tehát hozzá, megvigasztalta és azzal a reménnyel kecsegtette, hogy ő majd kimesterkedi találkozását Paulinával. Midőn Mundus örömmel figyelt szavaira, a leány kijelentette, hogy mindössze ötvenezer drachmára van szüksége, es hálójába keríti az asszonyt.

Miután így felbiztatta a fiatalembert es megkapta a kívánt összeget, más módszert alkalmazott, mint Mundus, hiszen az asszony sokkal erényesebb volt, hogysem pénzzel meg lehetett volna szédíteni; tudta, hogy Paulina lelkes híve Isis tiszteletének, tehát ilyesmit eszelt ki: elment az Isis-papokhoz, biztosította őket jószándékáról, és bizonyságul húszezer drachmát mindjárt lefizetett, és ugyanennyit ígért nekik, ha a terv sikerül; ezután közölte velük a fiatalember szerelmét, megkérte őket, tegyenek meg minden tőlük telhetőt kívánsága teljesítésére.

A papokat elkábította az arany, mindent megígértek, és a legidősebb el is ment Paulinához; miután bebocsátották, engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Paulina tehát így fogadta, es ez elmondta, hogy őt Anubis isten küldte, aki szerelmes belé; az ő parancsára jött ide.
Az asszony örömmel hallotta szavait, és hozzátartozói előtt eldicsekedett, mily nagy megtiszteltetésben részesítette őt Anubis. Férjének bejelentette, hogy Anubis isten meghívta lakomára és ágyába. Férje beleegyezett, hiszen jól ismerte felesége szemérmességét.

Paulina tehát elment a templomba, s midőn vacsora után elérkezett a lefekvés ideje, az egyik pap bezárta a kaput és a szentélyben eloltotta a lámpákat; Mundus, aki már előre elrejtőzött ott, bejött az asszonyhoz és egész éjjel élvezte ölelését, mert az asszony Anubis istennek hitte őt.
Mundus mielőtt felébredtek volna azok a papok, akik semmit sem tudtak a tervéről, kiosont, Paulina pedig kora hajnalban visszatért férjéhez, elmondta neki Anubis isten megjelenését, és hozzátartozói előtt is eldicsekedett, mily nagy megtiszteltetésben volt része. Ezek részben hitetlenkedve hallották az elbeszélést, részben pedig kifejezték csodálkozásukat, hogy ily nemes és erényes asszony ilyesmire adja a fejét.

Az eset után harmadnapra találkozott vele Mundus és így szólt hozzá: „Paulina, kétszázezer drachmát megtakarítottál nekem, ami a tied lehetett volna, és te mégis kielégítetted gerjedelmemet. Egyáltalában nem bánt, hogy sértő szavakkal illetted azt, akit Mundusnak hívnak, inkább nagy gyönyörűség volt nekem, hogy Anubis neve alatt élvezhettem a gyönyörűséget.”

Ennyit mondott és távozott, az asszony pedig, mikor így tudomást szerzett aljasságáról, megszaggatta ruháját, elmondta a férjének, milyen szégyen esett rajta, és könyörögve kérte, hogy legyen segítségére.
Férje az egész esetet bejelentette a császárnak. Tiberius gondos vizsgálatot indított, s végül a papokat es Idét is, aki a gyalázatos tervet kieszelte és az asszony szerencsétlenségének oka volt, keresztre feszíttette. Aztán leromboltatta a templomot, és Isis szobrát a Tiberishe dobatta.

Mundust száműzte, és ezt a büntetést elegendőnek is tartotta, hiszen a szerelem sodorta bűnbe. Ez a története annak a szörnyűségnek, amellyel az Isis-papok meggyalázták templomukat.”
Ilyen tragikusan végződött ez a szerelmi kaland, amelyen egy évezred múlva Boccaccio már kitűnően derült. Tiberius meghalt, az Isis-kultusz hívei ismét engedélyt kaptak, hogy a templomot a Mars-mezőn felépíttessék, s minden folytatódott, mint régen...

Martialis a Mars-mezőt nagyon kedvelte, minden megtalált ott, mi az életet széppé teszi. Szűkszavúan, római módon, lefordíthatatlanul tömören, egy-egy szóval jelöli a Campus Martius örömeit:
Campus, porticus, umbra, Virgo, thermae.

A szép napsugaras Mars-mező árnyat nyújtó, hűvös oszlopcsarnokai, az Agrippa építtette vízvezeték, az Aqua Virgo fölüdülést nyújtó, friss vize, a közfürdők - íme, egy római minden vágya, öröme, amit a Város neki nyújthat. És hozzáteszi:
Ez volna gondunk, dolgunk és céda életünknek. Mert így, ahogy ma élünk - jaj! - nem magunknak élünk!
(Balogh Károly fordítása)



Folytatás: A Város képe - 4. rész