logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A császárkori Róma

Annak a lehetőségnek, hogy a rómaiak kiterjesszék befolyásukat Párthiára, a carrhaei csata lényegében véget vetett. Indítottak még hadjáratokat ezen vidéken, amikor Párthiát belső viszályok gyengítették, de maradandó eredményt egyik sem hozott. Viszont római fennhatóság alá kerültek azok a - korábban már többé-kevésbé hellenizált - hatalmas területek, melyeket régebben a perzsa birodalom egyesített, vagy a korábbi ázsiai birodalmak.
Észak-Afrika, Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia a rómaiak ellenőrzése alatt állt. Csakhogy befolyásuknak határt szabott két tényező, melyekre ettől az időtől figyeltek föl a történészek, bár egyik sem volt már új keletű. Nevezhetjük őket kulturális kiáramlásnak és a tömegek befolyásának.

Lássuk őket egyenként. Aki történelemmel foglalkozik, tudja jól, hogy a legragyogóbb találmányok (mint az ábécé) gyakran két kultúra határvidékén születnek - főképp Kelet és Nyugat határán. Egy adott területet meghódít és elfoglal előbb egy ázsiai, majd egy európai eredetű nép, azután ismét fordul a kocka. Olyan ez, mint a földet megtermékenyítő áradás és nyomában a gazdag termés.
A vitatott területek lakossága váltakozó eszmerendszerekkel találkozik, s végül kénytelen kialakítani a szintézisüket vagy választani közülük. Már nem hiheti, hogy csak egy lehetséges életforma van. Sok fájdalmas tapasztalat - hadjáratok és vérfürdők, nézeteltérések és viták - után gondolkodása rugalmasabb és frissebb lesz, mint a nyugodtabb körülmények közt élő népeké.

Augustus korában már több népre jellemző volt ez a szellemi frissesség - például a görögökre, szíriaiakra és párthusokra. A másik figyelemre méltó tényező a legyőzöttek hatása a győztesekre. Ezzel nem kell számolnunk, ha a meghódított nép korábban civilizálatlan volt. A britektől vagy galloktól valószínűleg keveset tanultak a rómaiak.
De más a helyzet, ha a leigázott népnek megvan a saját kultúrája, épp olyan magas színvonalú, mint a megszállóké. Keleten a rómaiak kezdettől fogva többé-kevésbé nyugatosodott ázsiaiakkal és keletiesedett görögökkel találták szemben magukat - amilyen például Kleopátra volt. Továbbá olyan népekkel, melyeknek civilizációja semmivel sem maradt el az övéktől.

Ezeknek a hatásoknak a tanulmányozása során hamar belátjuk, hogy „tisztán” európai hagyomány soha sehol nem létezett. És ha mégis, kezdettől fogva hatottak rá a most leírt tényezők. Ghirsman a Szeleukidák Perzsiájáról szólva megemlíti, hogy a pamut, citrom, dinnye, olajbogyó, datolya, füge, kacsa és ökör mind ebben az időben érkezett Itáliába Ázsiából. „A legyőzött Kelet meghódította a Európát.” Tisztán európai hagyomány nem létezett soha, de tisztán ázsiai igen.
Kína talán kapcsolatban állt a világ többi részével, de nem olyan mértékig, hogy hatottak volna rá. Mint látni fogjuk, nyugaton kínai befolyás érvényesült, de az európai hatás nem jutott el abban az időben Távol-Keletre, legfeljebb talán a Maláj-félszigetre. Mindez nem változtat a római kor döntő jelentőségén. A viszonylag rövid kezdeti szakaszban érvényesült először a római eszmény hatása, a másodikban Róma vegyes kultúrájú népek, az utolsóban pedig közvetlenül Ázsia befolyása alá került. De addigra már védekezésbe szorult, és megkezdődött az újjászülető Ázsia előrenyomulása nyugat felé.

Első pillantásra nyilvánvaló, hogy Róma nem volt technológiai fölényben ázsiai alattvalói fölött. A rómaiak bátor és eltökélt katonák voltak, de nem sok haditechnikai vagy taktikai újítással dicsekedhettek. Nézzük például a háború idején létfontosságú acélt. Valaha a görögök Szkítiából és a Fekete-tenger partjáról szerezték be. A hellenisztikus korban a legjobb acélárú Kalübeszből, Szinopéból, Lüdiából és Lakóniából származott. Ezen a helyzeten a rómaiak sem változtattak.

„Közismert tény, hogy a Római Birodalomban a belföldinél sokkal jobbnak tartották és importálták a kínaiak és párthusok készítette acéltárgyakat. Tudjuk, hogy az ókorban a kínai és indiai acélművesség egyaránt kitűnő volt. Bár India talán elsőbbséget élvezett, hisz innen származott a híres damaszkuszi acél ... „

A rómaiaknak olyan hatásos fegyvert sem mondhattak magukénak, mint a kínai íjpuska háromrészes elsütőbillentyűjével. A római katonák közül csak a Jzh-jzh-ben [sic!] szolgálatot teljesítő elveszett legionáriusok voltak kitéve a kínai íjpuskák nyilainak, és ők azonnal fedezékbe vonultak. Szabályos csatában semmi esélyük nem lett volna.

Régebben szokás volt bizonyos technológiai fölényt tulajdonítani a rómaiaknak, de a tények ennek is ellentmondanak; a rómaiak nem is dicsekedtek ilyesmivel.

„Saját szerzőik azt tartják, a rómaiak nem találtak fel semmi újat. Csak egyesítették a karthágóiak kövezett útjait és a perzsa őrállomás-hálózatot. De az első igazi út megépítésének érdeme a karthágóiaké ... Sevillai Szent Izidor ... beszámol róla, hogyan kövezték ki az utakat elsőnek a karthágóiak, és hogyan vették át tőlük a módszert előbb a rómaiak, majd az egész civilizált világ ... De kövezett utak léteztek már korábban is ... „

A római útépítésekre nagyrészt Augustus és Tiberius idején, Kr. e. 27 és Kr. u. 37 közt került sor, de a munka főképp a meglévő úthálózat fejlesztéséből állt. Keleten már megvolt a perzsa utak rendszere, sőt, az összeköttetés is a még lenyűgözőbb kínai úthálózattal. Ralph Turner írja:

„A rómaiak idején addig nem látott szintre jutott a közlekedés fejlődése, akárcsak a mezőgazdaságé, iparé vagy kereskedelemé. De az eredmények, mint a gazdasági tevékenység más területein, itt is a régi eszközök módszeres alkalmazásából származtak. A Rómából sugárszerűen szétfutó széles utakat, melyeken hat hét alatt el lehetett jutni a fővárosból a legtávolabbi provinciába is, a hellenisztikus időkben továbbfejlesztett perzsa útrendszerből alakították ki. A hivatalos iratokat továbbító futárszolgálat minden tekintetben a perzsa mintát utánozta. A hajózás és tengerészet nem sokat változott a hellenisztikus időkhöz képest. A közlekedési eszközökön Róma rendőri védelmet biztosított - bár ez gyakran csődöt mondott -, szabályos távolságban elhelyezett posta-állomásokat meg fogadókat, és segítséget az utazáshoz, például idegenvezetőket, útikönyveket és útjelző táblákat. A mérföldkövet és az útjelző táblát a rómaiak találták föl ... Csakhogy úthálózatuk nem gazdasági, hanem katonai célokra épült ... Traianus idején körülbelül negyvenhétezer mérföldnyi út volt a birodalomban ... Technikai kivitelezésüknek nem akadt párja a világon ... „

Az útfelület és vízelvezetés mellett a mérföldkő is jellegzetes római találmány, segített az egynapi menet megtervezésében, de olyan számokkal jelölték, amelyeket a matematikusok semmire sem használhattak. A mérföldkő a szabályozás és szervezés igényét fejezi ki. Nem tudományos ismeretekről tanúskodik, főképp akkor nem, ha a jelzése XXXVIII vagy XLIX. A mérföldkő magában mérnöki ismereteket sem bizonyít.

Mit nyújthattak a rómaiak, ami sajátosan európai volt? Egyáltalán, milyen mértékben szilárdították meg a formálódó európai gondolkodás fogalmait? A görögöktől átvették az egyéniség fogalmát. A „jellemre” helyeztek nagy hangsúlyt - nem például a nevelésre - s ezzel még jobban megkülönböztették az egyént mindenki mástól. Szobrászatuk jellegzetes műfaja a mellszobor és a dombormű. Az akt átadta helyét a valósághűen megformált emberi arcnak: a római arisztokrata szigorú, hajthatatlan vonásainak. A diadalmenet művészi ábrázolásának középpontjába náluk nem az elvont győzelem kerül, hanem a hadvezér elszánt arca. Az isteneknek csak formális tisztelettel adóztak.
Valójában több tisztelet járt az egyén „géniuszának” vagy vezérlő szellemének, amely saját személyiségének kiterjesztése volt. A győztes hadvezér bevonulása Rómába a hamisítatlan római erények diadalmenete: a komolyságé, bátorságé, állhatatosságé és kötelességtudaté. Jaj a legyőzötteknek! A rómaiak jobban értettek az ellenség megalázásához, mint megnyeréséhez. Karthágót a földdel egyenlővé tették.

Amint láttuk, az egyén fölött ott volt az elvont Állam, s az egyén és állam viszonyát a törvény szabta meg. A görög agora vagy piactér, a közélet centruma Rómában a fórum lett. Itt a szónoki emelvényről nem az uralkodókra vagy az istenekre, hanem következetesen a törvényre hivatkoztak. A római alkotmány alapját, a Tizenkét Táblát nem egy isten, hanem egy bizottság alkotta. Erre épült az esetjog rendszere, amelynek végső kodifikációja Justinianus törvénykönyve.

A latin nyelvnek vannak korlátai, de jogi érvelésre rendkívül alkalmas, mert pontos, világos és tömör. A rómaiak mint törvényhozók egyedülálló teljesítménnyel gazdagították az európai kultúrát. Lenyűgöző volt az ékesszólásuk is, hiszen a retorika jelentette a formális nevelés alapját.

A korábbi civilizációktól eltérően Rómában pontosan meghatározták, megvédték és érvényesítették a polgárok jogait és kötelességeit. A törvényt a sztoikus filozófia támasztotta alá, amely az egyén méltóságát és kötelességtudatát hangsúlyozta, nem kínált isteni segítséget és nem ígért jutalmat.
A törvényt és a köztársasági erényeket támogatta az egyetlen irodalmi műfaj is, amelyben a rómaiak felülmúlták tanítóikat: a szatíra. Az elmélet szigorú mértékletessége és a gyakorlat kapzsi nyereségvágya olyan helyzetet hozott létre náluk, melyet a Juvenalishoz és Martialishoz hasonló nagy szatíraírók alaposan kihasználtak.

A rómaiak azt vallották, hogy az egyénnek nem az istenekkel, nem a tudománnyal, nem a művészettel szemben vannak kötelességei, hanem az Állammal szemben, amely viszont biztosítja a jogait. Sokatmondó tény, hogy saját egyetemük nem volt, csak az athéni. Hiszen a tudós az igazságnak tartozott hűséggel, a római pedig Rómának. A tudományos érdeklődésű rómaiakat arra bíztatták, hogy az állam szolgálatába állítsák ismereteiket, például a boltív, a híd, a vízvezeték vagy a ciszterna megfelelő kialakítására. Ha tudományos érdeklődésük elvontabb volt, foglalkozhattak közegészségüggyel vagy higiéniával.
A művészet önmagában nem állt nagy becsben, férfihoz méltatlan tevékenységnek minősült, amely csak a görögöknek való, de felhasználható a köz javára. Az építész és a szobrász tehát kialakíthatta a méltó környezetet a fontos alkalmakhoz: tanácskozásokhoz, szónoklatokhoz, kiáltványok felolvasásához és diadalmenetekhez. Jellegzetes római képzőművészeti forma az ünnepélyes, korinthoszi vagy vegyes stílusú, súlyos, díszes és költséges diadalív, melynek az a rendeltetése, hogy hirdesse az ember és az állam dicsőségét.

A jellegzetes görög intézmények közül a tornacsarnok helyét átvette a közös fürdő, a sportstadionét a szekérverseny pálya, ahol a jelek szerint általában az észak-afrikai lovak győztek. Voltak színházak is, de háttérbe szorították őket az amfiteátrumok, a játékok színhelyei; „játékot” pedig csak egyfélét ismertek a rómaiak.

Némi magyarázatot igényel lelkesedésük a viadalokért, melyekben emberek küzdöttek vadállatokkal, vadállatok egymással, vagy emberek egymással. Ilyesmire a jelek szerint keleten soha nem volt példa és ma sincs. De nyugaton fennmaradt a hagyomány Spanyolországban meg Dél-Amerikában, sőt, szerepjátszásként Hollywoodban is. Az elsődleges okot a római jellemben rejlő kegyetlenségben találjuk, s a játékok tovább szították az ösztönt, amely létrehozta őket. Főképp a gyerekekre voltak nagy hatással. De a játékok nemcsak a nézők kegyetlenségének köszönhették népszerűségüket, hanem a művészetektől való idegenkedésüknek is.
A kemény római nem a költészetben, balettben, komédiában vagy zenében, vagyis a kevesek férfihoz méltatlan érdeklődésének tárgyaiban keresett felüdülést. Inkább a lóversenyekben, gladiátorok viadalaiban, szerencsejátékokban vagy nemiségben; ahogy sok férfit manapság is jobban érdekel a szabadfogású birkózás, mint az opera. A „játékok” egyik (nem elhanyagolható) eleme azonban a közösségi jelleg.
A római közélethez tartoztak, látogatásuk társadalmi tevékenység volt. A római Flavianus Amfiteátrum vagy Kolosszeum 50 000 főnyi közönség befogadására épült Kr. u. 72-80-ban. Vespasianus költhette volna a pénzt palotára is (amint egy kínai császár tette volna), csakhogy ez nem felelt volna meg a római hagyománynak. Ebből az időből középületek romjai maradtak ránk; a paloták messze elmaradnak mögöttük Diocletianus kora előtt.

Ez tehát a római hagyomány néhány alkotóeleme. Az összképből valahogy hiányzik a varázs. De sugárzik a római elszántság és tetterő. Megépítették az utat minden áron, hegyen-völgyön át, egyenesre, tartósra, szilárdra. A fórum akkor is fenséges méltóságot sugárzott, ha távoli provincián vagy a sivatag peremén épült. Akárhogy ellenállt ember vagy természet, ők teljesítették a kitűzött feladatot. A munkát befejezték, nem takarékoskodtak sem pénzzel sem fáradsággal sem emberélettel sem idővel. A görög erődítményekről írja Freya Stark:

„ ... nem tűrnek semmiféle gazdasági korlátozást: elérik a tökéletességet, kerüljön bármilyen költségbe vagy fáradságba, s ettől felragyognak, mintha a halhatatlanság tengelye futna át rajtuk. Az ilyen művekben nincs semmi kisszerű, bennük úrrá lesz a divat fölött az elmélyültség és rettenthetetlenség - a görög falban, a Seljuk-toronyban, a sugárhajtású vadászgép szárnyában és minden találmányban, amely olyan biztosan és örömmel ragadja meg az életet, hogy a halál elveszti jelentőségét.

Önmagáért való tökéletesség ez, melyet a mi takarékos államaink aprópénzre váltanak. Másodrendű kényelmünk tárgyai közül figyeljük, hogyan silányulnak el műalkotásaink és szavaink - még szerelmeink is - és vész ki belőlünk az öröm. De a maradandónak látszó ösvényeknek mindig ott találjuk útjelzőként ezt az örömet, és elfogadjuk a vele járó fájdalmat. „Mert ezt mondja istennő anyám, Thétisz az ezüstlábú, hogy az ikersors halált hoz reám.”

A római építményekről nem mondható el mindez. A varázsból már odaveszett valami. A tökéletesség már nem mindennél fontosabb, de megvan még a kiváló teljesítmény szenvedélyes vágya. Ahhoz elég, hogy mellette eltörpüljön minden, amit ma építeni tudunk.

Csakhogy Róma komor méltósága, mint láttuk, ki volt téve a kulturális kiáramlásnak és a tömegek befolyásának. Méghozzá nemcsak a távoli vidékeken. Birodalmi törekvéseik eredményeként a rómaiak szétszóródtak a világban.
A katonai és gyarmatosító feladatok, háborús veszteségek és gazdasági lehetőségek elszívták Róma őslakosságát, és vákuumot teremtettek, amely más népeket vonzott ide - rabszolgákat, bevándorlókat, kereskedőket, mesterembereket, tanítókat és papokat - vegyes származású csoportokat és sokféle idegen életmódot. Ők hozták be többek között a hétnapos hetet. Ugyanez a folyamat megy végbe a mai Londonban, és játszódott le annak idején Bostonban meg New Yorkban. Rómát nagyrészt levanteiek, egyiptomiak, örmények és zsidók népesítették be; csillagjósok, tipszterek, naplopók és szélhámosok.

Még fontosabb volt, amit a rómaiak a tengerentúli szolgálatban tanultak, mert ez a vezetőket befolyásolta. A római császár Egyiptomban fáraó volt, Kis-Ázsiában Dareiosz és Xerxész örököse, és ezt a rangot alighanem többre becsülte Róma köztársasági zűrzavaránál. Hiszen ott még mindig legfeljebb Első Polgárnak vagy főparancsnoknak minősült, és csak vonakodva istenítették.
Nagy Sándor utódai éppúgy magukra öltötték a perzsa császár palástját, mint hajdan ő maga. Ráadásul úgy találták, hogy a palást illik rájuk, s ha nem viselnék, abból csak kellemetlenség származna. A rossz helyen alkalmazott köztársasági eszmék káros következményeit, jól érzékeltetik Gibbon utalásai Juliánus császárra. Így írja le a szíriai Antiochiát:

„ ... Az éghajlat heve a bennszülötteket a béke és jólét legmértéktelenebb élvezetére tette hajlandóvá, s a görögök élénk kicsapongása náluk a syriai örökölt pulyasággal párosult. Divat volt az antiochiai polgárok egyedüli törvénye, élvezet egyedüli czéljuk, s a ruházat és butorzat fénye egyedüli megkülönböztetésük. A fényüzési mesterségek tiszteletben tartattak, a komoly és férfias erények nevetség tárgyai valának, s a női szerénység és tisztes kor megvetése a kelet fővárosának általános megromlását hirdette ... „

A továbbiakban leírja, milyen hatást tesz Julianus Antiocheia divatos társaságára:

„ ... A parasztos modorú fejedelem, ki az ily dicsőséget megvetette, és ily boldogság iránt fogékonytalan volt, szokásai által csakhamar megsértette alattvalóinak gyengéd érzelmét, és az elpuhult keletiek Julián szigoru egyszerüségét se utánozni, se bámulni nem tudták.”

Amire Julianus végül rájött, azt mások - például Pompeius és Julius Caesar, Marcus Aurelius és Kleopátra - kezdettől fogva világosan látták. A rómaiak mértékletessége Alexandriában vagy Antiochiában téves benyomást keltett. Könnyebb és kellemesebb volt olyan képet mutatni a nyilvánosság előtt, amilyet a népesség elvárt. Inkább az volt nehéz, hogy Rómába visszatérve levessék ezt az alakot. Végül már nem is volt rá szükség, mert Róma is megadta magát a keleti befolyásnak. A császár végül már csak nevében nem volt keleti király.

A római mértékletesség hanyatlását jelképezte a Rómát Kínával összekötő selyemkereskedelem. Kínában Kr. e. 2700 táján fejlesztették ki a selyemhernyó tenyésztést és selyemszövést. Egyiptomba is eljutott, és Kleopátra divatba hozta. Bár a moralisták helytelenítették, mert szemérmetlennek és fölháborítóan költségesnek találták, a selyem köntös (mint ez várható volt), hamarosan nélkülözhetetlennek minősült a római hölgyek körében. A Nankingból behozott anyagot Perzsiában vagy a szíriai Antiochiában szőtték meg és az anyagot szállították Rómába, ahol a jelek szerint arannyal fizettek érte.
A rómaiak Cattigarának nevezték el az egyetlen kínai kikötőt, amelyről hallottak, talán Hangcsout, és a kínai évkönyvekben följegyezték egy római követ érkezését Kr. e. 166-ban. A jelek szerint nemhivatalos volt, akárcsak egy későbbi küldetés, de kétségtelenül létrejött valamiféle kapcsolat, és Európa még évszázadokig nem tanulta meg a selyemszövést. A kínaiak nevet adtak Rómának, sőt Marcus Antoniusnak is. Csakhogy 243 napig tartott az út Nankingból a szíriai partokig, és természetesen sokkal szorosabb volt a kapcsolat Róma és India közt, különösen azután, hogy a Kr. u. első század közepe táján létrejött a hajó-összeköttetés.
Az Alexandriából induló római hajók eljutottak Malabár-partra és Ceylonba, a kínai hajók pedig a Maláj-félszigetet megkerülve Dél-Indiába. Mezopotámiából a szíriai Palmürán haladt át a kereskedelem, innen jutottak el a fényűzési cikkek végül Puteoliba. A rómaiak a selymen kívül importáltak pamutot, fűszereket, drágaköveket, szépen kidolgozott fémtárgyakat, illatszereket és rabszolgákat. És ugyanezen az útvonalon érkezett néhány szokás, vallás és eszme is.

Milyen mértékben folyamodtak a rómaiak önvédelemből faji megkülönböztetéshez? Megengedték-e a vegyes házasságot római és ázsiai családok közt? A jelek szerint nem. Gibbon szerint Konstantin császár óva intette fiát a kevert házasságtól.

„ ... A származás tisztaságának illő tiszteletben tartása megőrzi a köz- és magánélet tisztaságát; míg az idegen vér keveréke a zűrzavar és viszálykodás forrása. Mindig is ez volt a józan ítéletű rómaiak véleménye és gyakorlata; jogelvük tiltotta a polgárok házasságát idegenekkel; a szabadság és erény korában egy szenátor méltóságán alulinak tartotta volna, hogy leányát egy királyhoz adja; Marcus Antonius dicsőségén szégyenfoltot ejtett, hogy egyiptomi feleséget vett magához, és Titus császárt a nép ítélete arra kényszerítette, hogy nehéz szívvel eltávolítsa a vonakodó Berenicét.”

Kleopátra valójában görög volt, Berenice pedig öregedő zsidónő, és említése jól érzékelteti, meddig terjedt a rómaiak türelme. Mert a faji tisztaságot fontosnak tartották ugyan, de egyébként elég liberális gondolkodásúak voltak. Csak a zsidókat illetően nem, és fontos, hogy világosan lássuk, miért. Európai nagyhatalomként megkésett erőfeszítést tettek, hogy meghódítsák a világot. Sikertelenségük kijelölte a nyugati világ határait, melyen túl a párthusok voltak.
Ha nincsenek a sémita karthágóiak, talán megszerezhetik Nagy Sándor birodalmának többi részét. Karthágót lerombolták, de megmaradtak régi csatlósaik, a zsidók, akik Palesztinától nyugatra szóródtak szét, származásuk és rokonszenvük azonban Ázsiához kötötte őket; megannyi potenciális kém és lázadó, nehezen asszimilálható és megbízhatatlan. A zsidó akkor is - mint a jelek szerint azóta mindig - ellenséges ügynöknek számított az európai arcvonalak mögött, akit csak a Kelet visszaszorulása idején tűrtek meg, de veszélyesnek tartottak, amint fordult a kocka.

Alexandriában a Kr. u. első században egyre fokozódó antiszemitizmus Kr. u. 38-ban a zsidónegyed kifosztásához vezetett. A vádaskodások eljutottak Rómába, ahol a császár meg is jegyezte:
„Akik engem nem istenítenek, azok végeredményben inkább ostobák, mint elvetemültek.”

Abban az időben a politikai hűség próbája volt, hogy valaki hódol-e az istennek kikiáltott uralkodó előtt, mint később az, hogy az uralkodóra üríti-e poharát. A párthusok Kr. e. 40-ben lerohanták Szíriát és Jeruzsálem trónjára helybeli királyt ültettek - akit a zsidók örömmel elfogadtak.
Vespasianus idején pedig kitört a zsidó felkelés, amelyet Titus Kr. u. 70-ben elfojtott, és még jobban szétszórta a zsidókat. Végül Kürénaikában és másutt kitört a lázadás, amely megállította Traianus hadjáratát, és a párthusok újabb támadásához vezetett. A zsidóknak nagy befolyásuk volt Párthiában és saját településük az Eufrátesz partjain.
„Amikor párthus csatalovat látsz egy palesztinai sírkőhöz kötve, elközelgett a Messiás órája.” A zsidók Keletről várták a megváltást. Válságos időkben mindig ott voltak az ázsiai táborban, a nyugattal szembeszálló erőként. Szíriában egyetlen haditámaszpont sem számított biztonságosnak, amíg zsidók voltak a közelében. Ők konokul és örökké a másik oldalon álltak.



C. Northcote Parkinson