Az emberben önkéntelenül is felvetődik a kérdés, vajon elpusztulhatott-e Róma, az ókornak eme csodálatra méltó nagyvárosa, „a földkerekség királynője”? Tönkremehettek-e bámulatra méltó középületei, palotái, templomai, remek fürdői, hatalmas vízvezetékei? Megsemmisülhettek-e a kitűnő közművek, utak, csatornák, amelyeket a szorgalmas munkáskezek mintha az örökkévalóság számára építettek volna?

Ez az ókori nagyváros lassan hanyatlott, sorvadt el. Midőn I. Constantinus császár, akit az utókor történészei „Nagy”-nak neveznek, a birodalom székhelyét Bizáncba helyezte, Róma uralkodói szerepe félreérthetetlenül megszűnt, még az a magyarázat sem menthette a helyzetet, hogy az uralkodó a fővárostól távol tartózkodik.
A Város vezető köreinek nagy része családostul a régi Byzantionba költözött, Róma ennek ellenére nem néptelenedett el, sőt Constantinus új épületeket emeltetett, régieket helyreállíttatott, de mind ő, mind mohó utódai szemet vetettek a birodalom minden tájáról összehordott, sőt Rómában is alkotott műkincsekre, és azokat elszállították, hogy az új főváros, Constantinopolis (ahogy ekkor Byzantiont nevezték) ékesítésre használják.

A pénz mindenekelőtt a határok védelmére kellett, hiányzott a béke megtermékenyítő nyugalma, a háborúban elhallgattak a múzsák: nem akadtak már művészek, akik a régiekhez méltó új műalkotásokkal díszíthették volna az új főváros tereit, épületeit, tehát a szinte kifogyhatatlannak látszó kincses kamra, Róma remekeit hurcolták el.
A legsúlyosabb csapásokat az V. század hozta Rómára. 422-ben és utána néhány földrengés pusztulást hozott, 410-ben Alarich gótjai két napon át rabolták a Várost (ekkor ismerték meg közvetlenül a rómaiak mi is az a „furor Teutontus”, amiről még Lucanus írt a Pharsaliában,)

455-ben a vandálok Geiserich vezetésével elfoglalták és két hétig fosztogatták Rómát. A Tiberisen horgonyzó hajókat a legszebb, legértékesebb műkincsekkel rakták meg (többek közt a Titus császár hadizsákmányaként a jeruzsálemi Herodes templomból Romába szállított nehéz, hétágú arany gyertyatartókat is elragadták), azonban a mértéktelenül megterhelt folyami hajók megcsúfolták a rablókat: nem bírták súlyos terhüket és még Rómában elmerültek, a kincseket pedig a folyó iszapja örökre elnyelte.

De sem a nyugati gótok, sem a vandálok nem tették tönkre Róma épületeit, azok továbbra is régi szépségükben ragyogtak. Róma kifosztva, meggyalázva bár, még mindig Róma volt! De nem csupán a természeti csapások, árvizek, földrengések, épülettüzek, nemcsak a háborús dúlások pusztították Rómát, hanem saját polgárainak közömbössége, a művészi szép iránti közönye, sőt a hivatalos rendelkezések is hozzájárultak a lassú megsemmisüléshez.
II. Theodosius császár 426-ban elhatározta a pogány templomok lerombolását, szerencsére rendelkezését nem tudták teljesen végrehajtani.

A rómaiaknak ha ércre, megmunkált kőre, mészre volt szükségük, a legegyszerűbb módot választották: az elhagyatott templomok, elnéptelenedett paloták, épületek anyagát bontották, elszállították, a márványból meszet égettek.
A gót származású I. Theoderik császárt rabul ejtette Róma szépsége és ezért elhatározta, hogy gátat vet ennek az esztelen, öngyilkos pusztításnak. Új hatóságot szervezett, a Comitiva Romanát, egyfajta „műemlékvédelmi bizottságot”, amely a praefectus urbi felügyelete alatt a műkincsek védelmének feladatát látta el.
A vigil-őrség ugyan még mindig cirkált az éjszakai órákban, de a rómaiak rablását nem tudta megakadályozni: ércszobrok, márványból faragott művek, sőt a márvány- és travertin-tömböket összeerősítő fémkapcsok estek a fosztogatás áldozatául.

Theoderik császár tanácsadóját, Cassiodorus senatort a VI. századbeli Róma még mindig elkápráztatta; elragadtatással írta, hogy „a római vízvezetékeknek nemcsak az építkezése, hanem a vize is csodálatra méltó”, s noha sajnálattal állapította meg, hogy néhány épületnek, különösen Pompeius híres színházának eresztékei meglazultak, mégis lelkesedéssel emlékezett meg Traianus forumáról:
„valóságos csoda, bármily sokáig szemléli is az ember, és ha valaki felmegy a fönséges Capitoliumra, olyan művet lát, amely az emberi lángelmét is felülmúlja”.

Hamarosan újabb külső támadások érték Rómát. lustinianus császár háborúba keveredvén a gótokkal, Belisarius vezetésével hadsereget küldött Itáliába, amely hosszas hadműveletei után bevonult Rómába és egyben felkészült a Város védelmére. 537-5 38-ban Vitiges gót király harcosai valóban megostromolták Rómát, amelyet Belisarius hadai elkeseredetten védtek.
A kijavított aurelianusi városfalak kiállották a próbát, sőt a védőövezetbe bevont hadrianusi síremlék most erődként szolgált. A gótok dühösen támadtak a mauzóleumra, mivel azonban ostromgépeik nem voltak, létrák, hágcsók segítségével rohamozták meg.

A védőseregnek elfogytak nyilai, fegyverei, kétségbeesésükben összetörték a síremléket díszítő pompás szobrokat, s a márvány- es bronzdarabokat hajigálták le a támadókra. Sok műkincs veszett így el, de a mauzóleumot a gótok mégsem tudták bevenni! Vitiges az egy esztendeig tartó ostrom alatt Róma lakosságát és a védőseregét ki akarta éheztetni, s ezért a vízvezetékeket több helyen elvágta, végül azonban mégis kénytelen volt az ostromot feladni és elvonulni a Város falai alól.
A víz nagyon hiányzott a rómaiaknak (bár nem minden aquaeductust pusztították el az ostromlók), a fürdők jó része használhatatlanná vált, a szökőkutak vidám csobogása elnémult, sok kis városi kút elapadt.

546-ban a gótok Totila királyuk vezetésével ismét megjelentek Róma alatt, az elkeseredetten küzdő védősereget legyőzték és elfoglalták a Várost. Aki csak tehette, még idejében elmenekült, úgyhogy az elhagyott épületekben a gótok kedvükre zsákmányolhattak. Közben tűz ütött ki, sok ház leégett. Szörnyű éhínség tört rá a rómaiakra, egyre többen költöztek vidékre, es mire Belisarius felmentő csapatai visszafoglalták Rómát, szinte elnéptelenedett város falai közé vonultak be.
A rómaiak irtózattal menekültek el az elhagyatott épületekből, utcákból és ha szűkösebb körülmények között is, de új otthont építettek maguknak a Tiberis jobb partján, a Vaticanus táján. Újabb és újabb ostromok, hadi cselekmények, tűzvész, a Tiberis áradása, járványok pusztították a szerencsétlen Rómát, még megmaradt lakosságát megtizedelték. Az egykor milliós nagyváros lakossága tizenhétezer főre apadt!

Nem kismértékben ez az elnéptelenedés okozta a Város feltartóztathatatlan pusztulását. A lakosság elszegényedett s nem akadt elég munkaerő sem, hogy a közműveket karbantartsák, az úttesteket, köztereket takarítsák, a szemetet-törmeléket elszállítsák. A csatornák eldugultak, a még épen maradt vízvezetékek kiöntöttek, a leomlott házfalak eltorlaszolták az utcákat, a por, szemét, hulladék mind magasabban borította Róma utcáit és tereit.
A por, salak, szennyvíz, esővíz összekeveredett, egymásra halmozódott es mindent ellepett. A több méter vastag réteg, amelyen fű és gaz termett, az évszázadok folyamán egyre magasabbra emelkedett. Ezen az új, magas szinten építették fel a rómaiak házaikat, a régi Városra egyre kevesebb épület emlékeztetett.

A Forum Romanumon, oszlopfők csonkjai, hajdani templomok párkányzata árnyékában bivalyok és tehenek legelésztek, a Capitoliumon kecskék kerestek maguknak táplálékot. A lakott terület összezsugorodott, ahol egykor Nero „aranyháza” állott, most szőlőt termesztettek, e sorsra jutott Augustus mauzéleuma is.

A megerősödött kereszténység az ókor alkonyán élethalálharcot vívott a régi hit híveivel, ezért az olymposi istenek szobrait megsemmisítette, hogy azokat a pogányok többé ne tiszteljék; a régi szentélyeket - hacsak keresztény templommá nem alakították át - elpusztították.
Néhány tucat pompás márványoszlop csak azért maradt meg, mert azokat az újonnan emelt keresztény templomokban használták fel, sőt Róma értékes antik köveit messzi földre elszállították, hogy azokból új templomokat építsenek; nemcsak a közeli Orvieto, hanem Pisa és Ravenna gyönyörű székesegyházait is Róma márványa ékesíti, sőt még az angliai Westminster-apátságot is római eredetű márvány díszíti.
(Így járt Aquincum is: megmunkált köveit a középkorban épületanyagként használták fel, sőt még Vácra és Székesfehérvárra is vittek római korból való kőanyagot.)

A középkor delén Róma tovább, feltartóztathatatlanul tovább süllyedt a pusztulásba. Miután IV. Henrik császár Canossa várában az 1077. év telén VII. Gergely pápa előtt porig alázkodott, néhány évvel később már haddal támadt Rómára, elfoglalta es az Angyalvárba (most mar így nevezték Hadrianus mauzóleumát) menekült pápát ostromolta.
A pápa már-már elveszett, amikor hűbérese, Robert Guiscard (Sicilia későbbi királya), segítségére sietett. Guiscard 36 000 normann és szaracén harcosával a Via Flaminián benyomult a Városba, kiverte a császári sereget es megmentette hűbérurát.
A rómaiak azonban néhány nap múlva megtámadták a normannokat, a Lateranus-palota és a Colosseum között elkeseredett harc dúlt, tűz ütött ki, amelynek következtében az egész városrész a lángok martalékává vált.

A sok pusztulás után is még megmaradt nagy középületeket az egymással vetélkedő római családok szállottak meg, hogy onnan folytassanak egymás ellen irtó háborúkat. A Colosseum a Frangipani-nemzetség vára lett, az Orsiniek előbb az Angyalvárba, majd Pompeius színházába fészkelték be magukat, a Savelli-család pedig Marcellus színházát alakította át erőddé. (Még Caecilia Metella síremléke is - a Via Appián - erődítmény lett.) Az Augustus építtette egykori díszes közkönyvtár, a Porticus Octaviae békés célt szolgált - halpiaccá süllyedt.

Az ókori Róma tehát lassan elpusztult, hajdani szép épületei kőfejtő-tárnákká lettek, a régi nagyvároson új, kisebb város épült: a középkori Róma. Ennek a városnak a lakossága mar alig emlékezett a régi dicsőségre, amelynek meg látható emlékeitől saját maga fosztotta meg magát.
Marcus Aureliusnak a Lateranusok palotája előtt álló aranyozott bronz-lovasszobra csak azért menekült meg a beolvasztástól, mert azt I. Constantinusénak, a kereszténység oltalmazójának hitték. Végül is a renaissance művészei, humanista tudósai keltették fel kortársaik figyelmét a már-már feledésbe merülő Róma műemlékeire, noha a humanisták többre értékeltek egy-egy régi könyvet, mint az antik szobrokat, mégis könnyeket hullattak a pusztulás láttán.
Francesco Petrarca, a nagy költő, megálljt kiáltott a műkincseket elhurcoló, őseikre méltatlanná vált rómaiaknak, Cola di Rienzo, az új Róma néptribunusa, a régi Róma dicsőségének megszállottja, fel akarta támasztani a hajdani hatalmas Várost, kísérlete azonban gyászosan megbukott. De a humanisták minden panasza es könyörgése pusztába kiáltó szóként hangzott el, a pápák nagy építkezéseikhez továbbra is a régi középületek, szentélyek márványát, travertin-tömbjeit használták fel. A XV. században csupán néhány antik márvány- es bronzszobor díszítette Rómát.

A XVI. század elején, a régi Róma épületeit borító szőlők egyikében váratlanul a Laokoón-csoportra bukkantak, a feltárást Michelangelo jelenlétében végezték el. A pompás lelet nagy hatást gyakorolt a műértő rómaiakra, sok embert felrázott közönyéből.
Már korábban is akadt néhány műgyűjtő, akik több szép antik szobrot szereztek meg gyűjteményük számára, de a Laokoón-csoport felébresztette a rómaiak érdeklődését a föld mélyében levő kincsek iránt.

Az antik művészetet egyre inkább csodálták. X. Leó pápa, a művészetek nagy pártfogója felszólította Raffaello Santit, a nagy festőművészt, vizsgálja meg, milyen állapotban vannak az ókori Róma műemlékei. Raffael megrázó szavakkal ecsetelte a pápához intézett jelentésében az antik műemlékek, műkincsek helyzetét:

„Sokan vannak Szentatyám, akik a maguk szerény értelmi képességük szerint értékelik ama nagy tetteket, amelyeket a rómaiak a hadviselés terén végrehajtottak, amelyeket Róma városának csodálatos művészetéről, dús díszítéséről és az épületek nagyszerűségéről velünk közölnek, s ezeket inkább meséknek, mint valóságnak vélik. Én azonban máshogy vagyok ezekkel. Ama Rómában meg látható romokból a régi szellem isteni voltára következtetve, nem tartom alaptalannak, hogy sok dolog a mi számunkra lehetetlennek látszik, ami az ő számukra nagyon könnyű volt. Mivel én azokat a régiségeket igen behatóan tanulmányoztam és nem csekély fáradságot szenteltem annak, hogy azokat egészen pontosan megvizsgáljam es szorgalmasan felmérjem, továbbá hiteles szerzők olvasása révén ezeket az alkotásaikat a műveikben közöltekkel összehasonlítsam, azt hiszem, hogy így az építőművészetet némileg megismertem.
Ezért ilyen nagyszerű dolog ismerete a legnagyobb örömöt és ugyanakkor a legnagyobb bánatot okozta nekem, amiért ennek a Városnak, amely a Világ királynője volt, úgyszólván a hulláját ily nyomorúságosan szétmarcangolva látom. Ahogy minden ember kötelessége a szülei és hazája iránti kegyelet, úgy kötelességemnek érzem csekély erőmet latba vetni, hogy amennyire csak lehetséges, ennek a Városnak a képét elevenen megőrizzem, ugyanakkor árnyoldalait is megörökítsem ... Így ama híres építészeti művek, amelyek ma inkább, mint valaha virágzóan szépek lehetnének, gonosz emberek - szinte azt mondhatnók vadállatok - bűnös dühe és kegyetlen támadásai következtében leégtek és beomlottak, ha nem is olyan mértékben, hogy az egésznek alapfalai ugyanakkor meg ne maradtak volna, csakhogy dísztelenül, hogy ne mondjam, mint az emberi csontváz hús nélkül.
De miért panaszkodjunk a gótok, vandálok es más hasonló hitszegő ellenségek miatt, amikor azoknak, akiknek az atyákhoz és elődeikhez hasonlóan eme maradványokat meg kellett volna védeniük, hosszú ideje azok szétrombolása volt a főgondjuk.
Igen, Szentatyám! hány pápa, kik ugyanazt a tisztséget viselték, mint Szentséged, azonban nem voltak ilyen belátók, szellemüknek nem volt ilyen ereje. es nagysága, valamint nem voltak ilyen jószándékúak, ezek a pápák a régi templomokat es szobrokat, meg diadalíveket, valamint a hírneves épületeket nem átallották lerombolni! ... Mennyi meszet égettek azokból a szobrokból és más ékességekből! Ezért ki merem mondani, hogy az egész új Réma, ahogy ma, nagyszerűen es szépen palotákkal, templomokkal és más épületekkel díszítve látjuk, teljes egészében az antik márványalkotásokból való mésszel. épült.”

Ezek után Raffael felhívja a pápát, hogy azt a keveset, ami a régi múlt nagyságából még megmaradt, óvja meg, majd megemlíti, hogy X. Leó felszólította, készítsen rajzokat az akkor látható épületek állapotáról, hogy megláthassák, miként lehetne azokat helyreállítani.
Raffael koruk szerint rendszerbe foglalja és főbb vonásaikban jellemzi a romokat, tárgyilagosan megállapítja a. hanyatlás korának művészi fogyatékosságait: „Hasonlót látnia diocletianusi fürdőkben; a szobrok sikerületlenek, az ott látható festményeknek semmi közük Traianus és Titus korának műveihez, de az építészeti alkotás mégis nemes és jól átgondolt.”

A nagy festőművész még így ír:
„Ahogy a háború szerencsétlensége nyomán rombolás, valamint a tudományok es művészetek hanyatlása következik, ugyanúgy a békéből és egyetértésből a népek számára boldogság és dicséretreméltó nyugalom származik”, majd megemlíti, hogy „miután Rómát a barbárok teljesen feldúlták, úgy látszott, mintha a tűzvész és pusztulás az épületekkel együtt az építőművészetet is megsemmisítette volna.
Mivel a rómaiak sorsa ennyire megváltozott, és a győzelmek s dicsőség helyébe szerencsétlenség és nyomorúságos szolgaság lépett, mintha azoknak, akiket most leigáztak és a barbárok szolgáivá tettek, nem lenne joguk, hogy ugyanolyan módon és nagyszerűen lakjanak, ahogy ők ezt, mint a barbárok legyőzői tették - ekkor a szerencsével együtt megváltozott az építés és lakás módja is, valami olyanfajta szélsőséges helyzet keletkezett, mint amennyire távol egymástól a szabadság és szolgaság áll.”
„A rómaiak építőművészete a nyomorúságukhoz illő fokra süllyedt, és minden báját, mértéktartását elvesztette; úgy látszott, hogy ennek a kornak az emberei a szabadsággal együtt szellemüket és művészetüket is elvesztették. Mert annyira eldurvultak, hogy már téglát sem tudtak égetni, nem is beszélve a díszítések készítéséről, inkább megfosztották az antik falakat burkolatuktól, hogy téglához jussanak es a márványt szétzúzták, hogy abból habarcsot készítsenek.”

De nemcsak Raffael, hanem az ókori Róma sok más szerelmese is szomorúan tapasztalta, hogy az antik művészet annyi magasztos emlékét nem lehetett megmenteni. Túlságosan is csábító közelségben, könnyen hozzáférhetően állottak ott ezek a remek alkotások, semhogy az újabb korok építtetői lemondtak volna felhasználásukról.
A Colosseum szinte kimeríthetetlen kőbányája volt még a barokk Rómának is, csak kevés ókori épület menekült meg a pusztulástól. A Pantheon annak köszönheti megmaradását, hogy már korán keresztény templommá alakították át, de még a XVII. században sem kímélték: a Barberini-családból származó VIII. Orbán papa leszedette a Pantheon bronzból készült tetőszerkezetét, és ágyúkat öntetett belőle (valamint a Szent Péter-székesegyház főoltára feletti pompás baldachint!). A rómaiak hagyományosan éles nyelve ezt a mondást terjesztette erről az eseményről:
„Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini” (Amit még a barbárok sem tettek, megtették a Barberiniek). A Marcellus színházat palotává alakították át, az Orsini hercegek költöztek be és lakják még ma is.

A XVIII. század éledező művészettörténeti szemlélete végre rábírta Róma urait, hogy a műemlékek hathatós védelmével törődjenek.

A XVIII. század végén, a XIX. század elején fogtak hozzá Pompeji módszeres feltárásához, s a nagy érdeklődés hatására megkezdték az ókori Róma kiásását is. (Ugyancsak a -XVIII. század végén ásta ki Schönvisner István az első aquincumi fürdőt, s ásatásainak eredményéről könyvben számolt be.)
1803-ban, a rövid napóleoni uralom alatt nevezték ki Carlo Feat az ókori római műemlékek felügyelőjének, s ezzel új korszak köszöntött be.
Fea kezdett hozzá a Forum Romanum és a Palatinus ásatásához, az ő nyomain haladt Giacomo Boni, Rodolfo Lanciani, akik a múlt században hatalmas lépésekkel vitték előre a római regeszet ügyét.

Azóta is lankadatlan munkával, nagy tudással és hozzáértéssel dolgoznak az archeologusok az „örök Róma” egykor oly pompás épületeinek, császári forumainak régészeti kutatásain. A római föld mélyén még mindig gyönyörű műalkotások, érdekes emlékek várják, hogy napvilágra kerüljenek, s miként a ::múltban, a jelenben is elragadják a nézőket.

A mai rómaiak minden erejükkel azon vannak, hogy városuk régiségeit helyreállítva, minél szebb és méltóbb keretben gyönyörködtessék Róma látogatóit. Es ha a látogató a Forum Romanum valamely nagymúltu emlékművének tövében ülve, felidézi magában az egykori Róma zsivajgó, zsibongó hétköznapi életét, ne gondoljon bánatosan a hajdani dicsőség fájdalmas elmúlására, hanem arra az emberi akaraterőre, tervező elmére és teremtő munkára, amely hajdanában ezt a felejtheteten várost létrehozta!