Rossi felfedezéseinek fő eredménye. — Új véleményei a keresztény temetők eredetéről s történetéről. — Lassanként magán tulajdonba mennek át. — Mint ilyenek a törvény oltalma alatt állnak. — Miként terjednek tovább. — Miként jutnak az egyház birtokába. — Az egyház első érintkezései a polgári hatósággal. — Ezen érintkezések jellege. — A primitív egyház s az előkelő családok. — Miként veheti hasznát a vértanuk életírásainak.


Tudjuk immár, miként jár el Rossi a vezetése alatt történő ásatásoknál; látván őt szent Callixtus sírboltjában, megértjük egész módszerét. Többi felfedezéseinek részletes felsorolása helyett célszerűbb lesz előadnunk belőlük vont következtetéseit. Természetesen nem terjeszkedünk ki mindazon homályos kérdésekre, a melyeket megoldott. Csak a fontosabbakra szorítkozunk, csak az új eszmék némelyikét említjük fel, melyekkel a történetet gazdagítja s a végleges hódításokat, melyekért ő neki tartozik köszönettel a keresztény archaeologia. Először is jobban felderítő, mint bárki ő előtte, a keresztény temetők eredetét s az átalakulásokat, melyeken átmentek. Ez alkalomból megváltoztatja a rég meggyökerezett nézeteket s új világot vetett a zsenge egyház s a polgári hatalom közti viszonyok kényes kérdésére.

A katakombákat rend szerint oly földalatti helyiségeknek képzelik, melyek bejárása csak néhány beavatott előtt ismeretes s a melyekben gondosan elrejtőzik üldözői elől a proscribált vallás. E nézettel, legalább a két első század tekintetében, szakítanunk kell. Ma már bizonyos, hogy a keresztények eleintén nem titkolták el temetőiket, a hatóságoknak tudomásuk volt azokról s Decius üldözéséig nem is tiltja látogatásukat.
1864-ben felfedezték Róma egyik legrégibb temetőjének, Domitilláénak bejárását; a leglátogatottabb utak egyikének, az ardeatini útnak mentén feküdt. Ajtaja egyenesen az útra nyílt; a homlokzat fölött eltűnt feliratnak helyét látjuk, a mely nyilván azt mondta meg, kié volt a temető. Az előcsarnok hosszú folyosóra vezet, melynek boltozatán csinos festmények szőlőt ábrázolnak madarakkal és geniusokkal. A falakon fontosabb freskóknak látjuk nyomait melyek egyikében egy később igen népszerűvé lett képet különböztethetünk meg, Dánielt az oroszlánok vermében. Ezen egész első emelet a föld színe fölött volt, mindenkinek szemébe ötlött, mindenki szükségképen észrevette.

Nem is volt akkor semmi titkolni való e temetőben. Tulajdonosa, Domitilla vagy bárki más, tetszése szerint helyet adhatott benne akárkinek. Több százra megy azon sírok száma, melyek tulajdonosa megmondja, hogy a maga, övéi, barátai, mindkét nembeli felszabadítottjai vagy ugyanazon testület tagjai számára építi azokat. Sőt egy olyat is ismerünk, melyben világosan megjegyzi, hogy megoszthatják temetőjét az ő vallásának hívei, quisint ad religionem pertinentes meam.
Rossi, e szokásból kiindulva, azt hiszi, hogy a katakombák kezdetben magán sírhelyei voltak a gazdagabb keresztényeknek, kik aztán felszabadítottjaik helyett befogadták azokba hitsorsosaikat. Meglehetős valószínűséget kölcsönöz e nézetnek megjelölésük formája a legrégibb forrásokban. Rend szerint valakinek a nevéről vannak elnevezve, a melyet nem viseltek az oda temetett vértanuk vagy hitvallók. Alkalmasint az első tulajdonos neve, ki a földet vásárolta s a sírboltot építtető. Megérthetni eként azt is, hogy az első katakombák ásatása nem lepte meg a pogány társadalmat s nem ütközött akadályokba a hatalomnál.

Jámbor nők, az első pillanattól kezdve legbuzgóbb hívei az új vallásnak, Domitilla, Lucina, Commodilla, gazdag s áldozatkész férfiak, Calepodius, Praetextat, Thrason, eleve pompás sírt emeltettek maguknak: mi sem volt ennél természetesebb, mindenki hasonlóan cselekedett. Nem csupán a maguk számára építtették: ez is meglehetősen elterjedt szokás volt. Azok társaságában óhajtottak itt pihenni, a kikkel egy hiten voltak: ez már ritkábban, de mégis nem egyszer előfordult. E sír, melybe oly sokakat befogadtak, azért mégis a Thrasoné vagy Commodillaé maradt, magán tulajdon s mint ilyen, védve a törvény által.
Tudjuk, mily tisztelettel viseltettek a rómaiak a sírok iránt; a hely, a hová temettek, lett légyen idegen vagy rabszolga, azonnal sérthetetlen és szent helyivé lett (locus religiosus). A törvény védelme alá vette s megóvta minden bántalmazástól. Mint az egész világ, hasznukra fordították e védelmet a keresztények is; mi oka sem lett volna annak, hogy kizárják őket a polgári jogból. Még a midőn üldöztettek is a hatalom által, Nero és Domitianus alatt, nem találkozunk annak nyomaival, hogy ezen üldözés temetőikig terjedt volna; a római törvény nem tagadta meg az eltemetést a megbüntetett vétkesektől s a kivégzett egyének sírja csak oly sérthetetlen volt, mint a másoké.

Tegyük azonban hozzá, hogy ily viszonyok közt is csak akkor lehettek bizonyosak a keresztények, hogy kikerülik a súrlódásokat s a perlekedést, ha az övék volt felszíne is a földnek, melybe temetőiket ásták. A földszín elidegeníthetetlen tulajdona volt biztosítéka a földalatti sírok sérthetlenségének. A törvény, mely szentnek nyilvánítja a holttest nyugvó helyét, nem csupán a sírt védte, tartozékaira is kiterjedt: elválaszthatlanoknak tekintettek a sírtól s részesültek kiváltságaiban. A sírral határos föld (area cedens sepulchre) nevezete alatt szintén elidegeníthetlenekké lettek. E tartozékoknak pedig igen gyakran jelentékeny terjedelmük volt.
A sírok pompájával űzték az első fényűzést a gazdag emberek. Az emléket, a mely nyughelyül volt kiszemelve, széles térrel vették körül; különböző épületeket helyeztettek reá s olykor nagy fákkal is beszegélyezték. E fák mögött gyümölcsösök, szőlők, kertek nyúltak el s e kertek mögött nem egyszer szántóföldek. Gondosan megjelölték sírfelirataikon a telek pontos kiterjedését, mely olykor nem volt kisebb három holdnál; elmondták, hogy azt kizárólag maguknak tartják fenn, kizárják hagyatékukból s nem engedik, hogy szétdaraboltassék vagy áruba bocsáttassák. Ha esetleg pincét ásattak benne, nem feledkeztek meg e körülményről s több sírfeliratban világosan megemlítve találjuk az emléket s a földalatti sírt — monumentum cum hypogaeo — azon dolgok sorában, melyek örökös birtokát magának tartja fenn a halott.

E szokások módot nyújtottak a keresztényeknek, megszerezni a sírjaikhoz szükséges földet bármilyen kiterjedésben, a nélkül, hogy bárki előtt is feltűnt volna; s reményt arra, hogy mindig birtokukban tarthatják s nem fog profán kezekbe átmenni. Kétségtelen, hogy éltek is vele; majdnem határozottan állíthatjuk, hogy megszerezték a földszint, mielőtt sírboltjaikat megépítették volna, hogy a bevett kifejezés szerint „a sírral szomszédos föld“-dé tették s feliratokkal, melyek egyikét-másikát alkalmasint meg fogják találni, a törvény oltalma alá helyezték. Bossi, megállapítván a különböző sírhelyek tervezetét, figyelemreméltó észrevételt tesz; megjegyzi, hogy ha csakis kezdetleges elemeiket vesszük tekintetbe, mellőzve a nyilván későbbi eredetű munkálatokat, csak néhány elszigetelt csoport marad fenn, melyek mindegyike csekély terjedelmű szabályos mértani alakot képez.
E határok, melyeket tiszteletben tartanak, e szűk körre szorítkozás az ásatásban a szabad terjeszkedés helyett, e szabályossága a formáknak, a melyekhez magukat kötik, csak úgy magyarázható meg, hogy a föld alatti munkában nem akartak túlmenni azon telek határain, melynek tulajdonosai voltak a földszinten. Ezen elszigetelt csoportok mindegyike tehát pontosan megfelel az illető teleknek. Azon kis primitív sírhelyeket tüntetik fel, melyeket gazdag pártfogók ajándékoztak a fiatal egyháznak vagy az egyház vásárolt a maga fillérein. Áthelyezve azokat gondolatban a földszintre, visszaállítva az egykoron ott állott fákat s halotti emlékeket, kőkerítést vonva köréjük, némi fogalmunk lehet a szigetfélékről, melyeket a keresztény temetők alkothattak a második század alatt a római Campagnán, gazdag urak birtokainak vagy más vallásúak sírjainak közepette.

Az eredeti katakombák tehát igen kicsinyek voltak; de csakhamar beállott megnagyobbításuknak szüksége. Az először készült folyosókban szélesek, egymástól jó távol voltak a halottas fülkék s sok tér ment eként veszendőbe. Folyvást szaporodván a hívők száma, összébb kellett szorítani a sírokat, betölteni az üres helyeket. Ez sem volt elég; új folyosókat ástak, de tiszteletben tartva a törvényt, most sem lépték túl telkeiknek határát: különböző mélységekben ástak, olykor öt folyosóemelet is volt ugyanazon sírboltban.
Az első hét-nyolc méternyire a földszintöl, az utolsó elérte a huszonöt méternyi mélységet is.
E terjeszkedés nagyon megbővíti a temetőket.
Rossi számításai szerint oly terület, melynek egyik oldala csak 125 római lábnyi volt, három emeleten közel hétszáz méternyi folyosót adott. A keresztény hitközség sokáig be is érte ezekkel. Ám folyton szaporodván, végre is ki kellett lépniük a primitív korlátok közül, a melyekben nem fértek többé meg a halottak. A sírboltok némelyike szomszédos volt; számos elágazást nyitottak közöttük s többet összecsatolván, egy temetővé alakítottak át.

A katakombák tehát összefoglalásai ezen eredetileg elszigetelt sírboltoknak s ma is sok a bejárásuk, mert mindenik sírboltnak külön útja volt s azt meg is tartotta. Menjünk-e tovább s azt higyjük-e néhány tudóssal, hogy utóbb mindezen temetőket egybekapcsolták s egyetlen földalatti kereszténységgé olvadtak össze? Szeretnék feltenni: a képzelmet megkapná a gondolat, hogy a hívők, kiknek oly forró vágyuk volt az életben, hogy egy nyájat képezzenek, legalább haláluk után elérték ezt; de nem lehet elhinnünk, a talaj minősége nagy nehézségeket gördített ezen összekapcsolás elé.
A temetőket olykor mély és mocsaras völgyek választják el, melyekben esőzések után megülepedik a víz; az e mocsarak alá ásott folyosókat sohasem használhatták volna. Igen jól tudták· ezt a keresztények; csak a halmok lejtőit választották temetőhelyekül s bármennyire vágyakozhattak is mindnyájan egyesülni a halál után, nem tehető fel, hogy bármikor is megkísértették volna a völgyeken való áthatolást. A keresztény temetők igy is, ámbár el vannak egymástól választva, egészben oly nagy szerű munkálatok képét tárják elénk, a mely kielégítheti a legnehézkesebb képzeletet is.

Ekként nagyobbodtak lassanként meg e kezdetleges sírboltok, melyekhez néhány keresztény nagylelkűsége juttatta az egyházat. Egy évszázad alatt oly arányokat öltöttek, hogy alig részesülhettek többé oly elbánásban, mint előbb s a törvény előtt nem szerepelhettek egyes családoknak a hívők részére átengedett tulajdonaiként. Rossi úgy vélekedik, hogy meg is változott ekkor a helyzetük s véleményét íme körülményekre alapítja: Constantin milánói edictumában megrendeli, hogy visszaadassanak a keresztényeknek „azon birtokok, melyek nem egyesek, de az egész község tulajdonát képezték: ad jus corporis eorum, non hominum singulorum pertinentia, s tudjuk, hogy a temetők részét képezték e községi vagyonnak, melyet visszanyertek. Constantin előtt tehát meg kell-e nyernie az egyháznak a császároktól azon kiváltságokat, melyekben az állam által elismert testületek részesültek; joguk volt birtokot szerezni s e címen az egyház is legitim tulajdonosa lehetett temetőinek. De vajon mely időpontban nyerte meg e fontos jogot, melyet oly nehezen engedélyeztek a császárok?

Kétségkívül Decius és Valerianus kora előtt, a midőn oly kegyetlen üldözéseknek volt kitéve. Ám épen Severus uralkodása idejében jelentékeny változás történt a római törvényhozásban, amelynek természetesen a keresztények is hasznát vették. Az első és a második század alatt egészen ellepték a birodalmat a temetkezési társulatok (collegia funeratica). Tagjaik némi összeget fizettek havonként a társulat pénztárába, mely annak fejében tisztességes eltemetést s sírt biztosított részökre. E szövetkezetek sikerét megérthetővé teszi azon félelem, hogy a lélek kódorogni fog s szerencsétlen lesz a más világon, ha a test nem nyugszik állandó sírban s ha nem temetik el a vallás szertartásai szerint.
A császárok általában bizalmatlanok voltak a társulatok iránt s nem részesítik támogatásban, de ezeknél kivételt tettek. Meglehet, kevésbé félelmeseknek tartották e csupán szegény emberekből álló szövetkezeteket s azt remélték, hogy népszerűebbekké lesznek pártolásuk által. Külön senatusconsultum előre engedélyezte a birodalomban alakulandó összes temetkezési társulatokat, úgy, hogy törvényes fennállásukhoz elég volt beíratni magukat e név alatt a hatósági jegyzékekbe.
Az engedélyezés jogot adott nekik közös pénztár tartására, melyet a tagok járulékaikkal s a pártfogók bőkezűségükkel gyarapították; minden hónapban összegyűlhettek folyó ügyeik intézésére s a mikor csak akarták, a társaság ünnepélyeinek megölésére. Be kell ismernünk, hogy e senatusconsultum oly könnyebbségeket nyújtott a keresztényeknek, a melyeknek nem csekély lehetett a csábító erejük.

Nem kívánt semmilyen vallási áldozatot, semmiféle hazugságot tőlük: joggal állíthatták, hogy ők is „temetkezési társulat“, minthogy fő kötelességüknek tekintették tisztességes sírról gondoskodni bármely rangbeli halottjaik számára. Elismertetvén magukat az állam által, a mely nem tagadhatta meg tőlük, a mit mindenkinek megadott, nemcsak törvényszerű birtokosaivá lettek temetőiknek, de jogot nyertek a háborítatlan gyülekezésre s közös pénztár tartására is. S ez nagy előny volt: Tertullian kifejezései, a szavak, melyekkel a keresztény gyülekezetekről nyilatkozik, s még inkább a belátás s a józan ész feltennünk engedik, hogy nem is zárták magukat abból önként ki.
Ha a keresztény község csakugyan elismertette magát az állam által azon collegia funeratica-k egyikeként, melyektől csak úgy hemzsegett a birodalom, természetesen a társaság felelős főnökének tekintették a püspököt; a hatóságok kétségkívül a szövetkezet elnökét látták benne. A diacon, kire a temető igazgatása volt bízva, azon egyén szerepét vitte, ki actor vagy syndicus néven a községi vagyont kezeié. A miből következik, hogy a püspök s diacon nevét ismernie kellett a hatóságnak, mely bizonyára sűrű érintkezésben állott velők. Tudomására kellett hozni a püspök halálát s annak nevét, a ki helyére lépett. Sőt bizonyos jelekből azt is felismerni véli Rossi, hogy a pápák némely napjainkig fennmaradt névjegyzékei nem az egyház levéltáraiból származnak, hanem a római praefecturából, a hol gondosan megőrizték s a hol felkereste a másoló, hogy megbizonyosodjék az okmány hiteles volta felől.

Íme az államnak első érintkezései az egyházzal, mely addig kisikamlott kezei alól. Ezen időtől kezdve megszokják az együttélést s oly szoros frigyre lépnek, hogy azt hiszik, nem válhatnak többé el, egyik nem lehet meg a másik nélkül. Azon pillanathoz érkeztünk, midőn első láncszemei fűződtek e később oly szoros kötelékeknek; de be kell vallanunk, hogy csalódott az egyház, ha több biztonságot s nagyobb nyugalmat remélt e viszonytól. A védelem, melyet az államtól kért s melynek elnyerése annyira megörvendeztető, kevés hasznára gyűjtésről szól (modicam unusquisque stipem menstrua die apponit), a senatus consultum szavaira emlékeztetnek: qui stipem menstruam conferre rotent, stb. volt s nagyon sokba került.
A császárok ettől kezdve jobban ismerték, közvetlenebbül reá tették kezeiket; s midőn sújtanak, egyenesen oda intézik csapásaikat, a hol találnak. Nem vesztegetve az időt jelentéktelen hívőkkel, habozás nélkül a közösség fejére mérik a vágást. Ismerik nevét s lakhelyét, a mikor akarják, börtönbe vetik, szeszélyükhöz képest száműzik vagy kivégeztetik s megszabadulván tőle, nem engedik, hogy mást ültessenek székébe.
A temetők helyzete is megváltozott. Nem mertek hozzájok nyúlni, midőn magán tulajdon voltak s legalább látszólag voltmely előkelő család birtokaihoz tartoztak. Az egyház közös javai közé ment át, osztoztak sorsában is. Megrohanták a kincstár ügynökei, felprédálták a császár katonái s a keresztények is nem egyszer voltak kénytelenek önkezeikkel rombolni szét vagy betömni sírboltjaikat, csakhogy megmenthessék az ellenség dühétől.

A megfejtés, melyet Rossi a katakombák eredetéről s törvényes helyzetükről ad, indokoltaknak tüntet fel oly tényeket, melyeket eddig meglehetős homály borított. Nem lehetett megérteni, miként végezhettek a keresztények ily nagy munkákat temetőikben, miként vezethették ide, a császári rendőrség gyanújának felkeltése nélkül, a munkásokat, kiknek meg kellett ásni a folyosókat s eltávolítani a földet. A dolog nem meglepő, ha tudjuk, hogy minden fényes nappal, a hatóságok beleegyezésével történt.
Ugyanezen alapon inkább megfejthetni, mint eddig tették, az egyház sorsának váltakozásait a két első század alatt. Kettős volt a helyzete, türelemmel vagy szigorral léphettek fel irányában, a szerint, a mint egyik vagy másik szempontból tekintették. Mint új vallásnak tilalom alatt kellett állnia: a törvény világosan elitéit minden oly idegen vallást, melyet nem fogadtak be senatusi decretummal; de mint „temetkezési társulat" engedélyezve volt. Innen a hatalom némi ingadozása az egyházzal való viszonyaiban s a csapások, melyeket az utóbbira mértek.
A nép dühe, folyvást izgatva a keresztények ellen, rászorítja időnként a városok elöljáróit, a tartományok kormányzóit, magukat a császárokat is azon emberek üldözésére, kik új istent hirdetnek. Joguk volt hozzá s bármit mondjanak is az apologisták, az üldözések törvényesek voltak. De a harag e fölzúdulásának lecsillapodásával megszűnt a szigor is. „A testvérek testületéiben, az „Ige imádói"-ban nem akartak egyebet látni ama félig vallási s félig polgári társaságok egyikén kívül (cultores Jovis, cultores Dianae stb.), melyek tagjaik eltemetésére alakultak s ugyanoly türelemben részesítik őket is, mint a többit.

Rossi kiemeli, hogy megkönnyítő e türelmet az egyház, gondosan kerülték a közös szokások megsértését, midőn nem talált azokban kifogásolni valót, s lehetőleg alkalmazkodván a rendes társulatok gyakorlatához. A pogány, ki átmenve az ardeatini utón, meglátogatja Domitillának temetőjét, semmi meglepőt sem talált volna, bármennyire hajlandók vagyunk is mi az ellenkezőt hinni. A benyíló folyosónak boltíveit ékesítő bájos arabeszkek, e kecsesen összefont szőlővesszők, e szüreti jelenetek s a régben repkedő e madarak és szárnyas geniusok is csak azt juttatták volna eszébe, a mit naponként láthatott a gazdag emberek házaiban.
A síriratok, ha megállóit, hogy elolvassa azokat, kétségkívül meglehetősen elütöttek a rendes feliratoktól; de mégis alig volt bennük olyasmi, a mit másutt is meg ne találhatott volna. Még a „békét s üdülést" kívánó szavak is, melyek a legeredetiebbeknek tetszenek mielőttünk, némely keleti vallásokból voltak átkölcsönözve, a melyek már rég meghonosultak Rómában. Sőt első tekintetre s az oly észlelő szemeiben, a kinek kissé sietős volt az útja, a keresztény temetések is nagyon hasonlók lehettek a többihez.
Prudentius mondja, hogy a sírt levelekkel s virágokkal hintették be s a márványra jóillatú bort öntöttek. Megtartották különösen a szokást, lakomákkal ünnepelni meg a halálozási évfordulókat. Domitilla temetőjének bejárásánál látható még az ebédlő, melyben a hívők egybegyűltek, megünnepelni halottjaik emlékezetét.

Rossi magyarázatainak további előnye, hogy könnyebben megérthetővé teszi az első keresztények viszonyát a hatósághoz. Rendszerint intransigens felekezetnek tüntetik fel a kereszténységet, mely irtózott a polgári társaságtól s semmi szín alatt nem akart vele összeelegyedni. E nézetben sok a túlzás. Ellenkezőleg, az egyház nem csekély igyekezetei fejtett ki a három első század alatt, hogy békességben éljen a hatalommal. Nemhogy nyíltan fellázadt volna a törvények ellen, megpróbálta hasznot vonni azokból, a melyek kedvezők valónak reá nézve, sőt be is lépni a birodalom rendes intézményeinek keretébe. E tények nem lepnek meg; gyaníthattuk, hogy így volt, de nem voltak oly világos bizonyítékaink, mint a minőket Rossi ad kezeinkbe.
Tudva van, hogy a kereszténység egyike volt azon kor ritka zsidó-felekezeteinek, melyek nem valónak egyidejűleg politikai felkelés és vallási reform. Kezdettől fogva kijelenté, hogy megfér bárminő kormányrendszerrel s megél akármilyen környezetben. Alapítója a Caesar előtti meghódolást hírdeti oly országban, a mely csaknem fel volt már lázadva. Az apostolok, híven a mester tanításához, engedelmességet követeltek mindazok irányában, a kiknek kezei közt volt a hatalom. Különösen szent Pál egész buzgósággal rajta volt, hogy az új vallás megélhessen s kiegyezzék a régi társadalommal.
Nem akarja, hogy zavart okozzanak a családban s az államban, megtiltja a keresztényeknek az elválást hűtlen nejeiktől, megparancsolja, maradjanak eddigi állásaikban s tartsák azt meg az Úr előtt. E parancs egyaránt szól a rabszolgáknak s a szabad embereknek; mindnyájan tartsák tiszteletben a társadalmi hierarchiát s adják meg mindenkinek a magáét, az adót annak, a kinek adóval, a félelmet, a kinek félelemmel tartoznak. Szükséges főleg, hogy engedelmességgel viseltessenek a fejedelem iránt, a ki istennek szolgája, a hívőknek a jóban való előmozdítására hivatva. A keresztények szigorúan követték is utóbb az apostol rendeletéit.

Még az üldözések sem támasztottak köztük zendüléseket. A kegyetlen bánásmód dacára, a mely épen nem fokozható bennük a hódolatra való készséget, soha nem vettek nyílt részt a birodalom zavargásaiban. Tertullian mondja, hogy imádkoztak a császárért, a ki üldözte őket, istentől „hosszú életet, tekintélyes hatalmat, boldog családot, diadalmas fegyvereket, hű senatust, engedelmes népet s az egész világon nyugalmat" kértek számára.
A keresztény társadalom ezen irányát még teljesebb világításba helyezi Rossi; még inkább megérteti velünk az óvatosságot, mellyel minden összeütközés elől kitért s jó lábon igyekezett maradni a hatalommal, kimutatván, hogy hasznát vette a népies társulatok részére engedélyezett állami kedvezményeknek, hogy valószínűleg a többi temetkezési testületekhez hasonlóan elismertette magát s rendszeres összeköttetésben állott a római praefecturával.

A kereszténység bölcsőkorának történetébe más nézeteket is beillesztett Rossi, a melyek nem sok visszhangot keltettek ő előtte s a melyeket elég lesz futólagosán megemlítenünk. Gyakran ismételték, hogy a kereszténység eleintén csak a szegény osztályoknál talált követőkre. Nyomorult zsidók és „jelentéktelen görögök"; felszabadítottak és rabszolgák, takácsok, vargák, molnárok voltak első hívei. Gazdag bölcseletének magaslatáról gúnyosan tekint le Celsus e csőcselékére „az egyszerű és tudatlan telkeknek, a korlátolt s parlagi szellemeknek", melyek előtt a keresztény tudósok felütötték szószékeiket. S nem is tagadhatni, hogy jó ideig a szegény emberek voltak többségben a hívők között; de vajon nem voltak-e mások is, már az első években? Rossi azt tartja, hogy igen.
Nagy meglepetésére úgy találta, hogy a legrégibb katakombák a leggazdagabbak s a legszebben ékesítik. Felveti a kérdést, vajon oly testület, melynek csak „takácsok és vargák voltak a tagjai, felépíthette-e Domitilla temetőjének előcsarnokát a tinóm festményekkel, melyek boltívein díszlenek s nem zárkózhat el a gondolat elől, hogy e rabszolgák, e felszabadítottak, e munkások közt tekintélyesebb s gazdagabb egyéneknek is kellett lenniük, kik ezen építkezések költségeit viselték. Így volt ez egyébiránt a legszegényebb testületeknél is; mindeniknek gondja volt rá, hogy védnököket válasszon, a kik gyámolítsák befolyásukkal és vagyonukkal. Nem valószínű-e, hogy ilyesmi történt a hívők egyesületénél is?

Az ásatások megerősíteni látszanak e feltevést. A sírokról, melyeket felfedezett, olykor a régi Róma ledicsőbb neveit, a Corneliusokét, az Aemiliusokét, a Caeciliusokét stb. olvasta le Rossi. Azon következtetést vonta belőle, hogy ezen előkelő családok egyik-másik tagja már jó korán megismerte s vallotta az új tant. Szent Pál által „Caesar házában“ vagyis a fejedelem keleti rabszolgái s felszabadítottjai közt hirdetve, megnyerte ezen időtájban a nemes Pomponia Graeeinat, Plautius consulnak, a britanniai győzőnek nejét. Nero alatt „idegen babonával" vádolták, a mely akkoron csak a judaismust vagy a kereszténységet jelenthette; minthogy pedig megtalálták utódainak sírját Callixtus temetőjében, több valószínűség szól a mellett, hogy csakugyan keresztény volt.
Néhány évvel utóbb elhatott az új hit a császárok családjáig is, ha igaz, a mit több körülmény teljes joggal feltennünk enged, hogy Domitilla és férje, Flavius Clemens, Domitianus és Titus császárok legközelebbi rokonai, szintúgy keresztények voltak, mint Pomponia Graecina. S Clemens és Comitilla nem állhatták magukban: ritka eset, hogy az ily magasról jövő példa után legalább néhány egyén ne induljon. Valószínű ezek szerint, hogy a kereszténység már az első évek során néhány fontos hódítást tett azon születési vagy pénz-arisztokrácia körében, mely a birodalom ügyeit intézte. E kiváló személyiségek, kiket magához fűzött, segítségére lehettek tekintélyükkel s alkalmasint nem egyszer tartóztatták fel a kezet, mely csapást akart mérni reájuk, miként ama Marcia, Commodusnak kedvese tette, ki „félte az Erat“ s pártfogásában részesíti a püspököket. Különösen pedig gazdagíthatták bőkeziíségökkel a közös pénztárt, melynek igen nagy volt a fontossága az Antoninok korától kezdve, a mely csakhamar lehetővé tette, hogy az egyház csaknem az egész világra kiterjessz e alamizsnáit.

A katakombák megismertettek már a nevével ezen előkelő urak némelyikének, a kik idejekorán felvették a keresztény hitet akkor, midőn még veszéllyel járt; s bizonyára még többet is fel fognak deríteni. Meglehetősen gyönge elem ugyan ez ama zsenge társadalomban, de mégis számot tesz. Ha nem vessz ük figyelembe, kevésbé könnyű megértenünk, a kereszténység miként állhatta ki ellenségeinek támadásait s miként diadalmaskodhatott fölöttük.
Egy másik, talán még fontosabb, még távolról sem tisztázott, de a katakombák tanulmányozása által némileg megvilágított kérdés az, mily bizalomra érdemesek a szentek és vértanuk életleírásai. E források meglehetősen elvesztették hitelüket nemcsak a szkeptikusok, de az oly jámbor emberek előtt is, a kik, mint Tillemont, nincsenek azon nézetben, hogy a vallásosság kötelességül szabja a kritikáról való lemondást, ügy, a mint reánk maradtak, nem is méltók a hitelre. Az egyház békéjét követő századok alatt nevetséges legendák vegyültek közéjük.
A szentek ünnepein olvastaták fel a hívők épülésére, minden tartózkodás nélkül beleillesztették, a mi megragadhatta a képzelmet s megindíthatta a szíveket. Különösen a retorika, a hetedik s nyolcadik század silány retorikája egészen megrontotta e forrásokat. De bármily bizalmatlanságot keltsenek is, be kell vallanunk, hogy az katakombákban történt legújabb ásatások után nem vethetők el minden vizsgálat nélkül. Nem minden képzelt dolog ezen elbeszélésekben, miután ráakadtak a temetők folyosóiban azok sírjaira, a kiknek történetét elmondják.

A harmadik s negyedik században tehát azt hitték, birtokában vannak sírjaiknak, neveiket olvasták a feliratokon, imádkoztak ereklyéik előtt. Mesés lehet a tények elősorolása, de alig lehet kétségbe vonnunk, hogy az illető személyiségek valóban léteztek. Magukban az elbeszélésekben is, a sok nevetséges hibának közepette, találunk valószínű vagy bizonyos részleteket. Némelyiket megerősítik a katakombák feliratai vagy antik festményei; mások meg teljes ismeretét feltételezik oly helyeknek, melyeket a nyolcadik vagy kilencedik század nemzedéke bizonyára nem látogatott meg.
Rossi joggal következteti ebből, hogy a megbővített s megrontott új szerkezet egy másik réginek, józanabbnak s igazabbnak létezését feltételezi. A helyett tehát, hogy elvessük néhány benne levő képtelenségért az egész elbeszélést, meg kell szerinte tisztítanunk mindezen sajnálatos toldalékoktól, s azon lennünk, hogy a megváltoztatott másolat mögött feltaláljuk az eredeti szöveget. Nehéz ugyan e munka s mindig vegyül bele egy kis sejtelem és feltevés; de nem lehetetlen, hogy sikerrel oldhatja meg a gyakorlott kritika; különben is naponként ez történik a classicus szövegek helyreállításánál.
Rossi nagy elmeéllel végezte szent Cecilia életével, Le Blaut épen most teszi sok mással. Ha sikerül a vállalat, a mi nem látszik kétségesnek, tetemesen növelni fogja azon források számát, a melyekből jobb tudomást meríthetünk az egyház által üldözői ellen folytatott hősies küzdelemről. Meglehet, néhánnyal megapad a vértanuk száma, de úgy véljük, ez nem is lesz valami nagy baj. Bevalljuk, soha sem tudtuk megérteni a szenvedélyességet, mellyel rendszeresen tagadják az üldözéseket vagy kisebbítik hatásukat a tizennyolcadik század történetírói. Voltaire, a midőn ellenségek gyanánt bánt a vértanukkal, nem vette észre, hogy szövetségeseit sújtja. Ezen emberek, kiket kérlelhetetlen gúnnyal üldözött, a türelmet védték, mint ő maga.
„Rajta hóhér, e szavakat adja Prudentius egy fiatal keresztény nő szájába, égess, szaggass, tépd szét az agyagból formált tagokat. Könnyű szétrombolnod e törékeny hüvelyt, de a mi lelkemet illeti, minden kínzásod dacára nem éred el”. Csakugyan nem is érték el. Hiába való volt a kínpad, a kereszténység minden látvány közül a legerkölcsösebbet nyújtotta a világnak, az erőszak tehetetlenségének látványát.

Az egyház méltán ünnepli meg azok emlékét, a kik érette haltak meg, méltán dicsőíti magát bátorságukkal; de nem csupán voltmely külön véleménynek hősei. Mindazok, kik velők egyetemben azt tartják, hogy a hitnek szabadnak kell lennie s hogy a vallást nem szabad felerőszakolni., neveik védelme alá helyezkedhetnek. Nincs tehát érdekünkben csökkenteni a vér-tanuk számát s elvitatni érdemeiket; nem méltó hozzánk árnyékot vetni ama hősies korszakra, mely oly nagy példát adott a világnak; s a kik, mint Rossi, azon fáradoznak, hogy jobban megismerjük, bárminők legyenek is egyéni meggyőződéseik, megérdemlik mindenkinek rokonszenvét.
Óhajtanunk kell, hogy mindig ily siker koronázza a vezetése alatt történő ásatásokat s hogy ideje legyen befejeznie az oly derekasan megkezdett munkát. Ha kissé több vértanút és hitvallót ad is nekünk, mint a mennyit Tillemont elismert, azért nem lesz okunk a panaszra. Szaporítva az áldozatokat, nagyobb utálattal tölt el a hóhérok iránt, inkább meggyűlölteti velünk az erőszaknak ama fennhéjázó beavatkozását, mely szabályozni, uralma alá hajtani akarja a hitet, s növeli ragaszkodásunkat a becses javakhoz, melyek megszerzése annyi szenvedésbe került, a türelemhez és a szabadsághoz.