Callixtus temetője. — Rossi felfedezi. — A nyomok, melyek alapján rátalált a mártírok sírjára. — A híres sírboltokban Constantin után végzett munkák. — A zarándokok graffiti-jai.— Miért ruházták fel a temetőt Callixtus nevével? — E pápa története, a Philosophumenae-k után. — A harmadik századbeli papákat miért temették Callixtus temetőjébe s miként ment e temető át az egyház tulajdonába? — A pápai sírbolt felfedezése.


Eddig a katakombáknak általánosságban való tanulmányozására szorítkoztunk; igyekeztünk megismerni rendeltetésüket, a képet, melyet a látogató elé tártak, szóltunk felirataikról s festményeikről. Mindé tárgyakra sok világot vetett Rossi; de többet vagy jobban mondva egyebet is tett. Gyakran ismétli, hogy módszere egészen elemző; nem kezdi, mint sokan mások, egyetemes áttekintésekkel, az általánosságok nála csak a részletek tanulmányozásából fejlődnek ki. E beható, aprólékos vizsgálatokat tekinti legfontosabbaknak, ezek által szerzett legtöbb érdemet. Nem mellőzhetők tehát hallgatással, ha be akarjuk mutatni a közönségnek buvárlatait. Hogy ítéletet mondhassunk azok jellegéről s eredményeiről, lássuk őt a munkánál. Egy pillanatig oldala mellé állva, lépten-nyomon követve őt, jobban meg fogjuk érteni módszerének biztonságát s felfedezéseinek jelentős voltát.
Szabályosan akart eljárni mindenben s igy elhatározta, hogy a különböző keresztény temetőket fontosságukhoz képest veszi tanulmányozás alá. A Vaticán sírboltjaival kellett volna tehát kezdenie; szent Pétert itt helyezték sírba s utódai két évszázadon át mellette óhajtottak pihenő helyet; e sírboltokat azonban ugyszólván agyonnyomták a föléjük épített basilicának roppant alapfalai s mi sem maradt belőlük fenn korunkra. Hozzáférhetetlen lévén a vaticáni temető, sorrend szerint a Callixtus-é következett, állítólag a harmadik század pápáinak temető helye. Erre irányozta hát Rossi kutatásait.

Először is a helyét kellett megtalálnia, a mi nem volt könnyít dolog; nincs temető, melynek fekvése fölött annyit vitatkoztak volna. Tudták, hogy az Appiai út ahhoz, a mely Andromedát fenyegeti, mentén kellett lennie, de némelyek szent Pretextat, mások szent Sebestyén catacombájával tévesztették össze. Az utóbbiba napjainkig fennmaradt márványlemezeket is helyeztek, a melyek ünnepélyesen hírül adják a látogatóknak, hogy „azon a helyen vannak, a hova szent Cecíliát temették s a hol több mint ötven pápa nyugszik, vagyis Callixtus temetőjében; de e merész birtokba vétel nem zavarta meg Rossit. E lemezeket az ötödik században illesztették be, vagyis akkor, midőn már csaknem megfeledkeztek a katakombákról, Rossi pedig csakis azon kor forrásai után indul búvárlataiban, a melyben ismerték s látogatták e temetőket, pontosan tud-ták mindeniknek a nevét, s hogy mely vértanuk nyugsznak falaik között. Ezen források között első helyre teendő egy neme az iratoknak, melyek egész fontosságát nem is gyanították ő előtte.
A régieknek is voltak, épen úgy, mint nekünk, úti kalauzaik; nehéz is lett volna nélkülözni azokat oly nagy városban, mint Róma, a hova a világ minden részéből csődültek látogatók. A melyek korunkig eljutottak, a császárság végszakából valók; rendszerint megtaláljuk bennük a felsorolását „Róma csodál·4-nak, a köztereknek, palotáknak, színházaknak, fürdőknek, oszlopcsarnokoknak stb. Útmutatók is voltak bennük, mint a mi „Kalauzainkban, melyek elvezették a látogatót Róma egyik szélétől a másikig, megnevezve az útjába eső összes épületeket. Ezen útmutatók régi szövegei rövidek és szárazak; az újabbak szerkesztésénél érzik már az olvasó érdeklésének szükségét s elbeszélnek neki egy csomó rendkívüli dolgot, hogy jobban gyönyörködjék a megmutatott különösségekben. Sőt Jordan azon feltevésre is hajlandó, hogy ezen munkákat olykor képekkel is ellátták, a melyeken fel voltak tüntetve a legérdekesebb emlékek; s igy mit sem nélkülözték abból, a mi oly kapósakká teszi a mieinket.

Gyakori használatban voltak a középkor századai alatt is; ismerünk hatodik s hetedik századbeli útmutatókat, a melyek elkalauzolták a zarándokokat a vértanuk sírjaihoz. Jóformán e szolgálatot tették Rossinak is, megismertették a leghíresebb katakombák útjával. Kettő, melyeket 1777-ben Salzburgban fedeztek fel, szabatosan s elég részletességgel felsorolja az Appi-i-úton fekvő temetőket; ezek segélyével talált rá Rossi Callixtus catacombájára.
Felfedezése s a földalatti folyosók bejáratának szabaddá tevése után is sok volt még a teendő.
Az úti kalauzokból megtudta Rossi, mely síroknál tettek itt látogatást a hetedik század zarándokai; ám e sírokat meg is kellett találni. A mi nem volt könnyű feladat. E száz meg száz folyosó, ezen ezernyi sír között miként ismerje ki, miként tájékozza magát? miként bizonyosodhatik meg róla, hogy a híres sírboltokhoz vezető utat követi-e? Szerencsére becses nyomok adtak itt is irányt a buvárlatoknak.

Azon munkálatokban találta meg Rossi e nyomokat, melyeknek az egyház békéje idejében voltak színhelyei e temetők s a melyek nyomait ma is tisztán megkülönböztetni. A diadalmaskodó kereszténység megbecsülte gyászos napjainak menhelyét; de a katakombák sokat szenvedvén az üldözések korában, nem javíthattak mindent ki; főleg azon sírboltokkal foglalkoztak hát, melyek a legünnepeltebb vértanuknak adtak pihenő helyet. Megerősítették s feldíszítették azokat; új és pompásabb bejárókat építettek ide, kényelmesebb lépcsőket a leszállásra s lyukakat (lucernaria) fúrtak, a melyeken át behatolhasson a nap világa.
Prudentius költő, ki a catombákat megszemlélte Theodosius alatt, szép versekben írja le, mily állapotban voltak, miként csődültek meglátogatásukra a zarándokok. Kedvteléssel ecseteli a boltozatokba vágott nyilasokat, melyek megvilágítók a fontosabb sírüregeket, a csarnokok sötétjét, megszakítva hellyel-közzel egy-egy sugárkéve által, az árnynak s fénynek e váltakozásait, melyek vallásos félelmet keltettek a lélekben.
A szentek sírjai mellett márvánnyal vannak bevonva a falak, vagy ezüst lemezekkel, melyek „tükörként ragyognak.“ Mindenfelől ide sereglenek, midőn voltmely híres vértanú ünnepe közeledik. Ide jönnek Rómából, „a császári város ide veti polgárjainak álját." S eljönnek a szomszédos tájakról is; az etruriai s a sabin helységek parasztsága tömegesen gyűl ide; „mindenik vígan kél útra gyermekeivel s nejével; úgy sietnek, a mint csak képesek; alig fér el a mezőkön e vidám népség s az utón, bár ugyancsak széles, megtorlódik a roppant tömeg.“

A vértanuk sírjához érkezve, mindnyájan hozzá kezd azon kifejezésteljes és zajongó ájtatoskodáshoz, melynek szokását máig sem vetkőzték le az olaszok. „Kora reggeltől kezdve tolonganak, hogy üdvözölhessék a szentet. A hódoló tömeg jő-megy egész estig. Megcsókolják a fénylő ezüst lemezt, a mely sírját takarja, jó illatú szereket égetnek s a meghatottság könnyei borúnak el minden arcot.“

A zarándokok, kikről Prudentius megemlékezik, visszahagyták a temetőkben látogatásuk nyomait. Szokásba vették felírni neveiket voltmely könyörgéssel együtt a lépcsők mentén s a sírboltok bejárásánál. Az idő nem mosta teljesen el a graffiti-kat, melyeknek nagy á száma különösen a leglátogatottabb sírok mellett. Rossi hűségesen lemásolta, a melyeket kibetűzhetett s fáradsága nem veszett kárba. Mennyi érdekes vonással ismertettek meg a rövid szavak, melyeket az ötödik és hatodik század durva szántóvetői a falakra karcoltak! Egyéb érdekes leleplezések mellett világot vetnek azon ezernyi titkos láncszem egyikére is, melyek a keresztény vallásosságot a régibb hitelvekhez fűzték.
Messziről tekintve nem vessz ük észre e finom kapcsokat, mély örvényt látunk a kereszténység s az előbbi vallások között; de a tudomány, mely közelről vizsgálja a dolgokat s egyetlen részletet sem hanyagol el, ha nem is töltheti egészen be az űrt, megállapítja legalább az átmeneteket. Kegyeletes szokás volt a görögöknél s a rómaiaknál, ha meglátogattak voltmely híres templomot, vagy oly emléket, mely csodálatot keltett bennük, visszagondolni rokonaikra vagy barátaikra, részint, hogy azon istennek ajánlják őket, a kinek tiszteletére volt szentelve a templom, részint, hogy mintegy társaikká tegyék a gyönyörben, mellyel a szép látvány töltötte őket el. Az imádás e nyilatkozataival, melyeknél az utazó személyes benyomásaihoz fűzi azok neveit is, a kik előtte kedvesek, elég gyakran találkozunk Görögországban s különösen Egyiptomban. Rendszerint igen rövidek s a formában kevéssé változók. „Sarapion, Aristoinach fia, eljött a plülei nagy Isishez s jámbor indokból megemlékezett rokonairól — „Én, heliopolisi Panolbios, megcsodáltam a királyok sírjait s megemlékeztem az enyéimekről."
Azonban nem mind ily egyszerű és hideg, némelyikben valódi meghatottsággal is találkozunk. Egy római nő, meglátogatván a piramisokat, visszagondol elvesztett fivérére s e megindító szavakat írja: „Láttam a piramisokat nélküled s e látvány szomorúsággal töltött el.

Nem tehettem egyebet, csak könnyezhettem sorsod fölött; majd, híven fájdalmam emlékeihez, feljegyeztem ide e panaszomat." Rossinak tehát nincs is egészen igaza, midőn azt mondja, hogy e pogány megemlékezések mindig „hideg és meddő formában" tartják; de annyi bizonyos, hogy a kereszténység több meleget és szenvedélyt öntött beléjük. Leginkább természetességük s önkéntességük által keltik fel érdeklődésünket. Nincsenek hivatalos modorban szerkesztve, nem oly mesterkéltek, mint a márványokra vésett nagy feliratok, de sokkal jobban kiérezhetni belőlük a szív melegét.
A zarándok majd egyszerűen nevét Írja fel, alázattal kérvén, imádkozzanak érette s jámbor óhajtásokkal emlékezvén másokról is meg: (Eustathius humilis peccator; tu, qui legis, ora pro me et habeas Dominum protectorem); majd a szentekhez fordul önmagának és szeretettjeinek érdekében:
„Szent vértanuk, emlékezzetek meg Dionysiusról. Könyörögjetek, hogy szerencsés legyen Verecundusnak s az övéinek hajóútja. — Nyerjetek ki csendes nyugalmat atyám és testvéreim számára." — Leggyakrabban beéri e rövid mondással: „Éljetek", vagy „Éljen az Urban!“

Lucinus sírboltjának bejárása mellett, a lépcső aljánál e többször ismételt szavakat találjuk: „Sofronia, élj az istenben!" Sofronia vivas. Az utas e szavak feljegyzése után kétségkívül belépett a sírboltba, leborult, imádkozott a vértanuk sírjánál s valószínű, hogy az imával visszatért szívébe a bizalom is. Erre mutat a következő felirat, melyet a kijárási oldalra ugyanazon kéz karcolt fel: „Kedves Sofroniám, mindig élni fogsz az Urban, élni fogsz Sofronia!“ Sofronia dulcis, semper vices Deo. Sofronia vives.

Nem hiú kíváncsiság vezérelte Rossit, midőn annyi gonddal összegyűjtő a catakombákban Constantin és Theodosius által hátrahagyott emlékeket; nagyobb a fontosságuk az ő szemeiben; rávezetik a történeti sírboltok nyomaira. Az egyház csakis ezek számára építi diadala után e széles lépcsőket és fúrta e nagy lucernaria-ke; igy hát biztosra vette, midőn reájuk bukkant, hogy nem lehet messzire voltmely híres sír. Beérkezvén a sírboltba, egy csomó részlet, a melyeket gondosan megfigyel, melyeket összehasonlít a régi történetírók nyújtotta felvilágosításokkal, értésére adja, ki volt á vértanú vagy hitvalló, kinek sírját ennyire megtisztelték, kinek segítségéhez igy folyamodtak.
Ha nagyobb hírű szent volt, ritkán történik, hogy gondos kutatás rá ne vezesse szent Damasus valamely feliratának töredékére. E pápa nagy csodálattal, vagy jobban mondva nagy kegyelettel viseltetett a katakombák iránt, azok kitatarozása s feldíszítése foglalta el minden idejét. Kis verseket is szerkesztett, melyek a szentek sírjai fölé voltak helyezendők, hogy a hívők emlékezetébe idézzék nagy tetteiket. Márványba vésésükhöz Furius Filocalus, egy híres szépíró, ki Damasus pápa csodálójának s barátjának (Damasi papae cultor atque amator) nevezi magát, külön abc-t gondolt ki, melynek betűi könnyen felismerhetők a végeiknél levő különböző díszítésekről. Csak a költő-pápa verseihez használtatván, midőn ily betűk tűnnek elő voltmely márványdarabon, bizonyos, hogy Damasus pápa egyik feliratának töredéke előtt állunk s ennél fogva közelében voltmely kiváló személyiség sírjának.

Íme, ily módon tájékozhatja magát Rossi csaknem teljes bizonyossággal ezen útvesztőben; ekként sikerült alig néhány év alatt oly sok híres sirt felfedeznie. Egyre azonban még nem akadt rá, pedig épen ezt kellett leginkább megtalálnia. A Callixtus temetőnek fekvéséről nyilvánított nézetei újak voltak, oly hátrány, a melyet igen sokan nem bocsátanak meg; papi kormányzás alatt, oly országban, hol a mozdulatlanság physikai szükség s egyúttal vallási dogma, bűnt láttak az elfogadott vélemények legcsekélyebb módosításában is. Hogy elnézzék újításait, hogy felnyitva a leghitetlenebbek szemeit is, diadalmasan kimutassa, hogy csakugyan Callixtus temetője forog szóban, meg kellett találnia a harmadik század pápáinak sírjait.
A kérdés, melynek megoldását célúl tűzte ki, tele volt bizonytalansággal. Miért helyeztetett ide át e pápai temető, melyet a régi források tanúságtételére támaszkodva, állhatatosan a Callixtus catacombában kutatott? Róma püspökei miért kerestek másutt pihenő helyet, és nem szent Péter oldalánál, a Vatican dicsőséges sírboltjaiban? Senki nem tudta mindennek okát adni. S nem ez volt az egyetlen kétely, mellyel Rossi tanulmányainak során találkozott. Már buvárlatai kezdetén észrevette, hogy a Callixtus-temető régibb, mint a milyennek neve után hihették.
A festmények jellege a kamrákban s folyosókban, melyeket legelőször vágtak ki, a sírok elhelyezése, az itt talált feliratok stylje, minden a második század második felére emlékeztetett. Még döntőbb érv az, hogy a falakban levő téglák, római szokás szerint, az illető gyáros bélyegével ellátva, kivétel nélkül Maré Aurél uralkodása idejében készültek. Ezen építmények tehát régiebbek Zephirinnél s Callixtusnál, a kik Severus alatt éltek. Némely nyomokból bizton következtetni hitte Rossi, hogy ezen első földalatti temető csakugyan a második századból való s a Caecilii-k hírneves családja ajándékozta az egyháznak. De miért nem tartja meg első nevét s miért ruházták fel a Callixtuséval?

Kezdjük megérteni, a mióta felfedezték s közzé tették egy harmadik századbeli ismeretlen theologus érdekes vitairatát, melyet Philosophumenae-nak neveztek. E munka, mely napjainkig egy görög zárda könyvtárában rejtőzött, megjelenésekor élénk feltűnést s nem csekély megbotránkozást keltett. Nem csoda, mert ugyancsak megingatja az elfogadott véleményeket. Egészen meglepő modorban beszélte el különösen azon Callixtus életét, kit a hívők a pápai székbe ültettek s az egyház később szentté avatott. Ha hitelt adhatunk a Philosophumenae ismeretlen szerzőjének, e pápa és e szent rabszolga volt, előbb üzérkedett urának, Carpophorusnak pénzével s a könnyen hivő keresztények reá bízták az egyház filléreinek őrzését. Balul ütöttek ki pénzügyi műveletei, elprédálta a kezére bízott idegen vagyont.
Hogy meneküljön a számadástól és egy csapással visszaszerezze bankári kudarcai által megingatott népszerűségét, jónak látta lármát csapni a zsidók zsinagógájában s megzavarni szertartásaikat. E türelmetlenségért száműzték Szardíniába, majd ismét visszahívták Marciának, Commodus kedvesének közbenjárására, a ki pártfogásában részesíté a keresztényeket; majd, nem tudni miként, Zephirin pápának kegyencévé s utódjává lett. Jelleme nem változott meg a szerencséjével. Hűtlen rabszolga s csalárd bankár volt előbb; mint Róma püspöke pedig eretnek, vesztegető s megvesztegethető, „példájával tanított másokat a házasságtörésre s a gyilkolásra."
Valóban nem a legépületesebb története egy pápának és egy szentnek; csakhogy szerencsére épen nem hihető el. Rossinak nem nehéz bebizonyítania, hogy e gúnyirat szenvedélyes hangja csorbát ejt tekintélyén s hogy a benne felsorolt vádak egészen híjával vannak a valószínűségnek. Maga a szerző is felvilágosít róla, hogy nem egyebek elszigetelve álló tiltakozásnál, elmondván, hogy Callixtus elkábítja az egész világot, csak ő egymaga állott ellent neki. De azért nem kevésbé bizonyos, hogy kortársainak Írván, ha elferdítő is a tényeket, nem voltak merőben a légből kapottak.
Rossi úgy vélekedik, hogy az elbeszélés magva igaz lehet s hogy elhihetjük .például azt, a mit Callixtus származásáról s első foglalkozásáról mond. Régi rabszolga volt tehát s sokáig bankárkodott a Fórumon. Nem jellemző-e, hogy alig két századdal Krisztus után, főre lévén szüksége a római keresztény társadalomnak, egy volt bankárt szemelt ki? Gazdaggá lett már, foglalkozni kezdett világi érdekeivel is. Annak, a ki kormányozta, nem volt elég vezérelni tudni a lelkeket, értenie kellett az anyagi javak kezeléséhez is. Úgy látszik egyébiránt, hogy Callixtusot választván meg, nem csalódtak a keresztények. Kitetszik a Philosophumenae -k szerzőjének önkénytelen vallomásaiból, hogy e pápa ügyes szervező volt, szabadelvű és felvilágosult államférfin, ki az egyház fegyelmére nézve hasznos rendszabályokat léptetett életbe. Róma népe megemlékezett nevéről jóval azután is, hogy feledékenységbe mentek tettei s Rossi méltán látja e körülményben is távoli emlékét a Callixtus által játszott nagy szerepnek.

Az említettük szenvedélyes gúnyiratban találkozunk egy különös kifejezéssel, a mely mindenekelőtt lekötötte Rossi figyelmét. Olvassuk, hogy Zephirin, Róma püspöki székébe ülvén, elhivatta Callixtusot Antiumból, a hol Szardíniából való hazatérése óta tartózkodott, s reá bízta a temetőt. Kétségkívül az Appi-i út temetőjéről van szó, a mely megőrizte nevét; de mi lehetett e különös megjelölés indoka? A keresztényeknek ekkor számos temetőjük volt; régiebbek, például Domitilláé az első századból, nagyobb tisztelet által környezettek, p. a vatikáni sírbolt, melybe az első pápákat temették. Miért nevezték hát az Appi-i úton levőt „a temetődnek, mintha egymaga lett volna? Nyilván a többiétől különböző volt a helyzete.
Rossi, mint alább látni fogjuk, úgy vélekedik, hogy a hívek első földalatti temetkező helyeiket az új hitre áttért előkelő urak bőkezűségéből nyerték s a törvény előtt továbbra is az illető családok tulajdonában maradtak azok; de felteszi, hogy a keresztények igénybe vették utóbb a temetkezési társulatoknak a császárok által nyújtott támogatást s maguk is törvényes és elismert tulajdonosaivá lettek a sírhelyeknek. Valószínű, hogy az Appi-i úton levő temető volt az első s alkalmasint jó ideig az egyetlen, mely e kiváltságot élvezte. Megérthetni ekként, hogy a Caeciliik régi sírhelye, a viszonyok változtával kibővítve s megszépítve, a sajátképpeni „temető volt az összes hívőkre nézve s hogy megszokták Callixtus nevével ruházni fel, a ki nyilván vezette az itt történt munkálatokat. Ezért temették ide Zephirintól kezdve az összes római püspököket is. Előnyt adtak Callixtus temetőjének a többi fölött, mert ez volt az első, melynek tulajdonát biztosította részökre az állam; e földben akartak megpihenni, mely az övék volt, az egyház birtokai közé tartozott.

Rossi biztosra vette, hogy meg fogja találni e sírokat, a melyekben nyugodtak. Említés volt róluk a régi útmutatókban, a hetedik század zarándokai itt végezték könyörgéseiket, előbb-utóbb fel kellett hát azokat fedeznie. El is érte célját az 1854-ik év március havában, öt évi kutatás s módszerének következetes alkalmazása után. Jelentékenyebb romhalmaz vonta magára ügyeimét az Appi-i út szomszédságában. S csakugyan meg is találta itt egyikét a nagy aknáknak, vagy lucernariáknak. melyeket Constantin uralkodása idejében fúrtak, hogy megvilágítsák a katakombákat. A munkások ezen aknán át közepes terjedelmű (3.50 méter hosszú s 4.50 in. széles) kamrába hatoltak, a melynek nagy fénnyel kellett feldíszítve lennie. Többszöri kitatarozás fínom festményekkel, majd márványlemezekkel vonta be a falakat. Sajnos, megelőzték Rossit felkutatásában. Nem tudni, mikor, pusztító kezek hatoltak ide be, befejezték az idő által megkezdett rombolást, s hogy elhurcolhassák a márványt, megsemmisítették a feliratok egy részét.

Mindent azonban nem vihettek el. A sírbolt félig törmelékkel lévén tele, nem juthattak el talajáig s remélni lehetett némi felfedezést e romhalmaznak közepette. Bátran hozzá láttak hát kitisztításához. S az előtünedező falakat elborítva találták graffiti-kal, melyek a fontosabb sírboltokban sehol sem hiányzanak. Mint a többit, zarándokok intézték ezeket is a vértanúhoz, kinek sírjánál látogatást tettek, szerencsés utat kérve maguk s családjuk számára, (ut Verecundus cum suis bene naviget). — De ki lehetett a szent, a kihez könyörgéseikkel fordultak? Szerencsére egyikök megnevezte. A feliratok egyikében egy többször ismételt név olvasható: Santc Suste. libera . . . Sante Suste. in mente habeas ...


A harmadik század egyik legnagyobb pápájáról volt tehát szó, szent Xystusról, kit épen a katakombákban fejeztek le, midőn a császár tilalma ellenére az isteni tiszteletet végezte. Valószínű volt tehát, hogy ez a pápai sírbolt, melyben vértanúsága után e szent pápát is eltemették társai mellé. Szükség volt azonban erősebb bizonyítékokra is. Rossi elbeszéli, mily aggodalommal kísérte munkásainak dolgát, felkutatva a törmeléket, a mint eltávolították a sírboltból, szünet nélkül tanulmányozva a legcsekélyebb darabkát is. A márványtöredékek összerakásával sikerült végre helyreállítania a feliratokat, melyek négy pápának sírja fölé voltak helyezve. E feliratok rendkívül egyszerűek. Se dicséretet, se fájdalmat nem fejeznek ki; csak e szavakból állnak: Anteros, püspök. Eutychianus püspök. Fábiánéhoz más kéz csatolta utóbb a vértanú szót. Mi kétség sem lehetett többé; Rossinak minden állítását megerősítő e jelentőségteljes lelet; csakugyan a pápák sírját találták meg tizenöt évszázad múlva s IX. Pius 1854 máj. 11-én látogatást tett egykori elődeinek sírjainál.