A feliratok s festmények a katakombákban. — A legrégibb feliratok jellege. — A keresztény műrészét megszületése. — Melyek róttak a katakombák művészei által feldolgozott első tárgyak? — Az antik típusok utánzása. — A symbolismus. — A történeti festészet eredete. — Mit tartottak meg a keresztény műrészek az antik művészetből?


Első tekintetre attól lehetett tartani, hogy a történelemre nézve nem nagy haszon lesz vonhat ezen ezreiből a síroknak, melyek hasonlók egymáshoz s az ismeretlen halottak egész népségét zárják kebelükbe. Am ezen emlékek korántsem oly némák, mint a minőknek látszanak; csaknem mindeniken találunk feliratokat, némelyik domborművekkel vagy freskókkal van felékesítve. Mintegy hangot kölcsönöznek nekik e feliratok s képek; bármily csonkák s hiányosak legyenek is, értésünkre adnak egyet-mást azok életéből s érzelmeiből, kik a katakombákban pihennek.
A legrégibb feliratok görög nyelven íródtak; még a harmadik század kezdetén is ez volt az egyház hivatalos nyelve, a latin csak utóbb váltotta fel. A pápák sírföliratai közűi, melyeket Rossi megtalált Callixtus temetőjében, csak a szt. Kornél-é latin, ki 252-ben halt meg. Úgy látszik, csak lassanként s nem örömest váltak meg a görögtől. Néhány érdekes felirat szemeink elé állítja az átmenetet egyik nyelvtől a másikhoz s tanúságot tesz arról is, mily habozással hagyták el a nyelvet, mellyel csaknem kezdete óta élt az egyház. Némelyiken a latin szavak görög betűkkel vannak Írva s van olyan is, melyen elég különös módon össze van elegyítve a két nyelv. (Julia Claudiane in pace et irene.) Csak az újabb folyosókban uralkodik majdnem kizárólagosan a latin.

Nagy egyszerűség s rövidség jellemzi a legrégibb feliratokat. Az első korszak keresztény epigrammája éppen oly kevéssé kedvelte a görög feliratok bőbeszédűségét, mint a rómaiak méltóságos ünnepélyességét. Beéri a halott egyik nevének feljegyzésével (tudvavalevőleg a császárság alatt egy neme volt az előkelőségnek sok nevet viselni) s néhány kegyes felkiáltást csatol hozzá, melyeknek kb. egy és ugyanaz az értelme: „Béke veled! — Nyugodjál Krisztusban! — Nyugodjék lelked az úrban — Ritkán történik említés az elhunyt életkoráról s halálának idejéről; mire valók is e földi emlékek annak, a ki beköltözött az örökkévalóságba? A pogányok gondosan feljegyezték a sírokra az elhunyt által viselt méltóságokat, az életben elfoglalt rangját; minderről szó sincs a keresztényeknél. „Nincs nálunk, mondja Lactantius, semmi különbség a szegény és gazdag, a rabszolga s a szabad ember között; testvéreknek nevezzük egymást, mert azt tartjuk, hogy mindnyájan egyenlőek vagyunk/ Bármit tegyünk is, az élet mindig csorbát ejt az egyenlőségen; legalább a halálban teljesen meg akarták találni a testvérek.

Némi hátrányokkal jár reánk nézve hősies alázatosságuk; a hallgatás, melyre magukat kárhoztatják, sok érdekes felvilágosítástól foszt bennünket meg. De azért nem keveset tudunk meg abból is, a mit értésünkre adnak. Felirataik mutatják, hogy bizonyos vélemények, melyeket sokan újabb eredetüeknek hittek, már a harmadik század végén meg voltak a keresztény társadalomban. Hatályosoknak hitték például a halottakért való imáit az élőknek.
Az idéztük feliratok többet mondanak az egyszerű óhajtásnál: istenhez intézett kérések, melyeknek meghallgatását feltételezik. Hittek a szentek közbenjárásában azok javára, a kik hozzájok fordulnak. A vértanú sírjához annyi buzgósággal zarándokló hívek úgy gondolkoztak, hogy érdeklődni fog üdvösségük iránt s segítségükre lesz megnyerésében. A Rossi által összegyűjtött feliratok egyikében egy elhunyt és szentnek tartott fiatal leányhoz e szavakkal fordulnak: Imádkozzál Phoebeért s férjéért, pete pro Phoebe et pro vírginio ejus.

A keresztény feliratok e kezdetleges egyszerűsége megváltozott később. Először is a halott elvesztése miatti fájdalom nyilatkozott; bármily erős volt is a hit, nem lehetett azt mindig elnyomni. Majd gyöngéd bókokkal illetik az elhunytat; egy fiatal leányról azt mondják, hogy „ártatlan lélek" volt, vagy „epe nélküli galamb"; egy férfiút „nagyon szent"-nek vagy „hasonlithatlan“-nak neveznek. Feljegyezték éveinek számát s eltakarításának pontos időpontját. E részletek végre ugyanazon formában ismétlődnek az összes sírokon; a keresztény feliratok stylje meg van állapodva, más szavakkal az utánzás s a megszokás lopózott oda is be, a hol csak a szív melegének lehetne helye. E fejlődés bizonnyal nincs mindenkinek ínyére. A negyedik század e szabályos feliratait látva, nehéz nem sajnálnunk az időt, midőn a fájdalom s a hit kevésbé volt fegyelmezve, midőn úgy nyilvánítja mindenki bánatát s reményeit, ahogy érezte, a nélkül, hogy a szokáshoz tartsa magát s úgy sirt volna, mint az egész világ.

A feliratoknál is fontosabbak a festmények; felvezetnek a keresztény művészet eredetéhez. A halottak kultuszából támadván, a katakombákban tette első szárnypróbáit. A keresztények rajta voltak, hogy minden módon tiszteletet adjanak azok sírjainak, a kiket elvesztettek, különösen, ha az üldözés áldozataiként hunytak el. A szobrászatot s festészetet kétségkívül profanáknak tarthatták a pogányoknál dívó mindennapos használat által, de alkalmazásba vették azért temetőikben is. Nyilván úgy gondolkoztak, hogy megtisztítják, ha testvéreik utolsó lakhelyének díszéül használják fel.
Valószínű, hogy nem csekély zavarban voltak az első művészek, kikre a keresztény síroknak freskókkal vagy domborművekkel való felékesítését bízták. Mely tárgyakat ábrázoljanak? A kérdés nem volt könnyű a művészetre nézve, mely első kísérleteit tévé. Tilalom alá lévén vetve a keresztények sectája s titokban hirdetendők tanaik, természetes, hogy egymásnak felismerésére kezdetben bizonyos megállapított jeleket használtak, melyeknek valódi jelentőségéről csak nekik volt tudomásuk, így jártak el a pogány mysteriumokban is: tudjuk, hogy a beavatottaknak bizonyos tárgyakat adtak, melyeket meg kellett őrizniük, mintegy emlékeztető jeleit azoknak, a miket a beavatási szertartások alkalmával matattak előttük.
Ez történt az első keresztényeknél is.

Alexandriai Kelemen följegyezte, hogy a galamb, a hal, a kiterjesztett vitorlájú hajó, a lant, a horgony stb. képeit vésették gyűrűikre, jelvényeket, melyek vallásuknak legtitkosabb igazságaira emlékeztettek. E képek legnagyobb részét megtaláljuk a katakombákban is; de nem állnak magukban. Ily kétes és bizonytalan jelek nem elégíthették ki a hívőket; szobrászaiknak s festőiknek — rend-szerint a pogány világ szökevényei voltak — közvetlenebb, világosabb, valóban művészies formában kellett új hitüket ábrázolniuk. E téren azonban minden újból volt megteremtendő: a zsidóknál nem találtak ilyetén mintákat, kénytelenek voltak máshová fordulni s onnan venni a művészetet, a hol találták, vagyis a pogány iskolákból. Habozás nélkül megtették, amíg csak egyszerű díszítésekről volt szó, a melyeknek nem volt különös jelentőségük s a melyek mindenütt láthatók voltak.
Maga Tertullian, a szigorú egyházatya is megengedte ezt nekik. Díszéül halottas kamráik falainak s boltozatainak, lemásolták a pogány házak kecses ékítéseit. Ilyféle mennyezetet nem csekély számmal· találunk a katakombákban; a Callixtus temetőjében levők némelyike a hajdankorból fennmaradtak legszebbjei közé helyezhető. Mint Pompejiben, itt is bájos arabeskeket pillantunk meg, madarakat s virágokat, sőt ama szárnyas géniusokat is, melyek az űrben repülni látszanak. Nem különös-e, hogy a báj és csín e remekeit, melyekből Görögország derült művészete mosolyog felénk, sötét folyosóiban találjuk egy földalatti temetőnek? Azt kell hinnünk, hogy e pazarul alkalmazott dekoratív festészet részleteire s jelentőségére mi súlyt sem fektettek; pusztán a szem gyönyörködtetésére voltak számítva s a hívők sírja fölött senkit sem botránkoztattak, sőt nem is leptek meg.

A keresztény művészek azonban többet is mertek. Nehéz lévén egyszerre új kifejezést találniuk maguk számára, utánozták a klasszikus művészet némelyik legtisztább típusát, midőn lehető volt allegorikus alkalmazása az új vallásra. Ezen utánzást megtaláljuk már a Jó Pásztor alakjában is, melyhez az alapeszmét s az általános kompozíciót nyilván régibb festmények kölcsönözték. Még inkább szembeszökő a szép freskóknál, melyek Orpheus vonásait adják az üdvözítőnek: a thráciai dalnok, a mint lantjának hangjával magához vonja a vadállatokat s a sziklákat, képét nyújthatta annak, ki a legbarbárabb népeket s a polgárosult nemzetek legalsóbb osztályait is meghódította szavával. A katakombákban három ilyetén ábrázolást ismerünk.
A festők nyomán haladnak a szobrászok is, sőt még tovább mennek. A festők benn a katakombákban dolgoztak, távol a kíváncsiaktól s hitetlenektől, freskóikat a halottak csendes városában tervezték s alkották meg, a hol minden a hitnek lángját éleszti a művészben. A szarkofágok a műtermekben készültek, mindenkinek szemeláttára, a mi óvatosságra intett. Sőt valószínű, hogy a keresztények, midőn sírkőre vagy márványra volt szükségük, legtöbbször készen vették azokat a kereskedőknél," olyanokat választva, a melyek alakjai legkevésbé ütköztek hitelveikbe. Innen van, hogy Callixtus temetőjében oly sírköveket találtak, melyeken Ulysses kalandja a szirénekkel van ábrázolva s Psyche és Ámor költői regéje.

A keresztény művészet azonban nem sokáig élt ily kölcsönből. E fiatal, ezen eleven s életerős tannak, mely az egész lelket megragadta és átalakítja, mihamar meg kellett találnia a nyilatkozás alkalmas módját. Már akkor, midőn idegen típusokat kölcsönözött, saját módja szerint alakította át s elsajátítani igyekezett azokat. A Callixtus-temető Orpheusa nem vonzza magához a vad állatokat s a fákat, mint a rege tartja s a mint Pompeiiben le van festve; csak két bárány van lábainál, a melyek hallgatni látszanak dalát: nyilvánvaló, hogy a Jó Pásztorrá készül átalakulni. Nemsokára egyenesen hitükben kerestek sugalmazást a művészek s a szent könyvekből vett tárgyakat kezdtek ábrázolni: a ótestamentumból Izsák áldozatúl ajánlását, a vörös tengeren való átkelést, Jónás, Dániel, Zsuzsánna történetét; az újból a mágusok látogatását az isteni gyermeknél, a béna meggyógyulását, Lázár feltámadását, a kenyerek megsokasítását. Feltűnt, hogy állhatatosan tartózkodnak a Kínszenvedés fájdalmas eseményeinek felújításától.
Attól tartottak-e, hogy Krisztust meggyalázó halált szenvedve ábrázolván, botránkozást keltenek a gyengéknél, nevetésre nyújtanak tárgyat a gúnyolódóknak, vagy az istenük iránti tisztelet ellen vétenek? Annyi tény, hogy egyszer sem ábrázoltak oly jeleneteket, melyek Pilátus ítélete s a feltámadás közt fordultak elő. Nem érdektelen megfigyelni, hogy a középkori művészek viszont előszeretettel dolgozták fel épen azon tárgyakat, melyektől oly gondosan tartózkodtak elődjeik, hogy pazar bőségben állították elő az ostorozás s a keresztre feszítés képeit, melyek a hívők szívéig hatva, bámulatos lendületet adtak a nép vallásosságának.

A kérdések közül, melyeket a katakombák keresztény festőinek s szobrászainak műveit szemlélve felvetünk, különösen kettőre nem látszik könnyűnek a felelet. E művészek nem ábrázolták válogatás nélkül a szent könyvek nyújtotta tárgyakat; csak némelyeket szemeltek ki s folyvást azokat reprodukálják. Miért adtak előnyt ezeknek, mi vezérelte őket választásukban? Különböző tárgyakat igen gyakran oly módon egyesítenek, a mely merőben önkényesnek látszik; folytatólag egymás mellé helyeznek oly jeleneteket, a melyek nem következtek egymás után, a melyek közt mi összefüggés sincs. Véletlenül tették-e, vagy azt kell hinnünk, hogy e különös egybefüggésnek indoka volt, a melyet nem lehetetlen kitalálni?
Közönségesen a jelképezéssel szoktak mindent meg-magyarázni s kétségtelen, hogy a szimbolizmusnak fontos szerepe lehetett a keresztény művészet bölcső korában. Tudjuk, hogy az egyház atyái, főleg Keleten, a bibliai elbeszéléseket igen gyakran képletes értelemben vették s erkölcsi allegóriákat láttak azokban vagy az új hit eseményeinek előlegezett képeit. Philo példáját követték ebben, ki nagy buzgóságot fejtett ki, hogy az ótestamentumnak bölcseleti jelentőséget adjon s azt vitatá, hogy megtalálhatni benne Platónak egész tanát. Maga Philo is csak ama pogány theologusokat utánozta, kik a bölcseletet össze akarván egyeztetni a vallásossággal s fenntartani a régi hit iránti tiszteletet a nélkül, hogy értelmükön nagy kényszert tennének, a mitológiai legendákban jelképeket s oly alakokat láttak, melyek durva máza alatt mély és hasznos igazságok rejlenek.

A kereszténység örökébe lépett e hitelemzési munkának s ezen örökséget nyilván nem egyszer nagyon súlyosnak tapasztalta. Egyik oka a fáradságnak, melyet olykor az egyház atyáinak olvasása közben érezünk, szakadatlan erőlködésük mindennek képletes értelmet adni, ama vegyüléke a szőrszálhasogató magyarázatoknak s az őszinte föllángolásnak, a megható egyszerűségnek s a ravasz pedantismusnak, a naivságnak s a scholasticismusnak, a fiatalságnak és vénségnek, a mely minduntalan eszünkbe juttatja, hogy a kereszténység elaggott korszakban született, új vallás volt s hogy legnagyobb tudósainak legjobb műveiben is vajmi gyakran együtt található mind a két kor. Ugyanezen ellentétek ötlenek szemeinkbe az első keresztények műalkotásainál is.
Természetes, hogy művészeik, követve koruk ízlését, a festményeiken vagy domborműveiken ábrázolt jeleneteknek igen gyakran szimbolikus értelmet adtak. Olykor, úgy látszik, fel is akarták erre hívni a figyelmet. A katakombák égjük freskója juhot ábrázol két farkas között, e felirattal: Suzanna, seniores; a rajz tehát Zsuzsámra kalandját akarta jelképezni a farkasok s a juh alakjában. Noé, karját nyújtva a galamb felé, mely a várt olajágat hozza, a keresztényt jelenté, ki elérte útjának végét, megszabadult e világ veszélyeitől s közeledik az éghez; erről tesz tanúságot azon körülmény is, hogy a szarkofágokon olykor maga az elhunyt váltja fel, bármilyen legyen a kora s neme s a tiszteletreméltó patriarcha helyett meglepetve látunk egy fiatal embert vagy nőt távozni a bárkából.

Bizonyos tehát, hogy a katakombák festményeinek s domborműveinek nagy része jelképes ábrázolás s hogy például a cethal által kivetett Jónásban, a meggyógyult bénában, a feltámadt Lázárban oly célzásokat találtak az első korszak keresztényei, a melyek megerősítik bennük a lélek halhatatlanságának hitét. Ma nem csekély fáradságunkba kerül kitalálnunk, a unt akkor könnyen felismertek. Néhány elmés kutató azonban megkísértette kezeinkbe adni e rejtélyes allegóriák kulcsát.
Callixtus temetőjében egymással szomszédos igen régi két kamrát fedeztek fel, melyeket egyszerre építettek s egyöntetű leg ékesítettek fel, meglehet ugyanazon művészi kezek, egész sorával az ó és új testamentumból vett jeleneteknek, melyek, azt tartják, teljesen szimbolikus jelentőségűek s rendszeres, csaknem dogmatikus formákban a kereszténység legtitkosabb tanait adják elő. Rossi vállalkozott e szimbolumok értelmének felderítésére, részint a két kamra összehasonlításának, részint a szent atyák iratainak segélyével. Kimutatja, hogy a szent könyveket Origenes és tanítványai modorában értelmezték itt. Valóban figyelemreméltó annak szemlélése, mily különös szabadsággal vegyül e képeken össze az allegoria és a valóság.
A sajátképpeni s a képletes értelem gyors egymásutánjából, sőt zűrzavarából eléggé kitetszik, mennyire hozzá volt akkor szokva mindenki ezen aprólékos hitelemzéshez s mily könnyen követték a hittudóst vagy művészt értelmezési ábrándjaiban. E személyiség, ki a kősziklára üt, hol Mózes, hol szent Péter; a sziklából fakadó víz nemcsak azt jelenti, a mely a zsidók szomját oltotta a pusztában, hanem a kegyelem s élet forrását is, melynek kissé távolabb hasznát is veszi egy pap, hogy a megkeresztelés által új életre keltsen egy fiatal embert; s a végtelen tengert is, melybe a lelkek szent halásza hálóját veti.

Jelenetről jelenetre, olykor ugyanazon jeleneten belül is követik, megdöntik, összebonyolítják s felváltják egymást az allegóriák. Itt a hitnek megnyert hívőt jelenti a hal; amott Krisztust magát, ki három lábú asztalon, a misztikus kenyér mellett, tápszerül ajánlja magát tanítványainak. A hajó, melyből Jónást kivetik, keresztet visel árbocán; az egyházat is jelenti, melyet Callixtus pápának egyik kortársa a hullámok által ide s tova hányt, de soha el nem merülő hajóhoz hasonlít. Ha jó nyomon jár Rossi e festmények értelmezésében, azon következtetéshez kell jutnunk, hogy Róma nem állott oly távol, mint általában hiszik, azon mély elméjű értelmezésektől, melyeknek a tudós alexandriai egyház volt a központja s a melyeket Origenes nagy nevében foglalnak össze; csakhogy ezen áramlat Rómában mihamar fennakadt.
A római szellem nem igen kedvelte e túlfinom allegóriákat s e merész szőrszálhasogatásokat, melyekben a görögöké tetszelgett önmagának. Inkább történeti s való értelműkben veszi a dolgokat, semhogy beletévednék a szimbolikus magyarázatokba, melyekhez mindig sok üres feltevés is járul. Barátja a tisztaságnak, a rendnek, a fegyelemnek, mindig az általános érzést igyekszik az egyéni akaratok fölé helyezni. Nem is idegenkedik a formulától, mely minden eszmét egy kalap alá von, a mely minden egyébnek föléje helyezett látványban részesíti, az egység látszatában. Megváltoztatta az egyház jellegét s sorsát, mihelyt uralomra jutott benne. Ha a zsidók s görögök befolyása lesz volt erősebb, meglehet, az igazságot kutató szellemek közösségévé, olykor anarchiájává tette volna, a mely szenvedéllyel vitatkozik, hogy felfedezze az igazságot s különböző utakon jár utána; a római szellem azonban, melynek hatalmába került, első sorban kormányzattá tette.

Mint minden egyéb, a művészet is megérezte e befolyást s új irányi látszik venni azon arányban, a mint a római szellem felülkerekedik az egyházélet terén. Rossi kimutatja, hogy az imént említetteknél kissé újabb eredetű kamrákban szépek ugyan még a freskók, de a jellegük megváltozott. Az allegóriák száma csökken, s a melyek még előfordulnak, azok sincsenek többé oly fesztelenséggel s változatossággal kidolgozva. Kezdetét veszi a történeti festészet korszaka; látjuk, miként születik meg úgyszólván a katakombákban.
Rossi egy igen érdekes festményt fedezett fel, a mely csaknem egykorú eseményt látszik ábrázolni. Suggestuin-on egy komoly s fenyegető tekintetű ember áll, a pretextába öltözve, fején koronával; haragosan egy fiatal emberhez fordul, a kit vele szemközt látunk. Mögöttük egy másik ember, szintén koronával a fején, kezét álla alá helyezi s bosszúsan távozni látszik. Rossi az üldözések korának egyik jelenetét látja e képben, egy vértanúnak a kihallgatását. A tisztviselő, ki a kérdéseket intézi, talán maga a császár, hivatalának rendes jelvényeit viseli.
A keresztény magatartása olyan, mintha hitvallást tenne; vonásai szelídséget s elszántságot árulnak el, a művész különös ragyogást adott szemeinek. Senkire nem tekint, mintha nem is hallgatna arra, a mit mondanak; látszik, hogy más gondolatok foglalják el. A mi a távozó személyt illeti, kétségkívül pogány pap, ki nem vehette rá a keresztényt, hogy áldozzák az isteneknek. Alkalmasint ez a napjainkig fennmaradt legrégibb vértanúkép, első kísérlete a műfajnak, mely a negyedik s ötödik századtól kezdve nagyon divatossá lett.

Megismertetvén a keresztény művészet első szárny-próbáival, némi tájékozást — mindössze is csak ennyit bírunk — nyújtanak a katakombák azon művészekről is, a kik feldíszítették. Szerény művészek, mennyi önfeláldozással dolgoztak a néma csendben s homályban, sokkal inkább testvéreiknek, mint önnön nevüknek dicsőségéért! Mi sem maradt fenn tőlük műveiken kívül, de a mű bizonyságot tesz alkotója mellett. Szükséges-e mondanunk, hogy jámbor keresztények, őszinte hívők valónak. Azoknak kellett lenniük, hogy ekként ékesítsék fel e komor lakokat, hogy azokba képeket fessenek, melyeket soha egy napsugár sem világított meg.
Jámborságuk dacára sem áldozták azonban teljesen fel a függetlenségüket. Nem voltak annyira alávetve, mint hinni lehetne, a papi befolyásnak s nem igaz, a mit némelyek állítottak, hogy az egyház tartotta a kezeiket. Gyakori hibáik a szent könyveknek szövege ellen mutatják, hogy műveikben volt némi része a személyes kezdeményezésnek is a maga tévedéseivel s szeszélyeivel egyetemben. Önmaguk sűrű ismétlése nem annyira parancsszónak vagy megszabott iránynak, mint inkább a feltalálás némi meddőségének tulajdonítható; az előforduló különbségek, bármily csekélyek is, tanúságot tesznek róla, hogy nem dolgoztak fölerőszakolt, egységes minta után. Nem feledték el, hogy keresztények, de egyúttal művészek is.
Nem tartották lehetségesnek szakítani a művészet örök feltételeivel azon ürügy alatt, hogy új vallás számára dolgoznak. Vallásosságukkal össze tudták egyeztetni szakmájuk hagyományait, nem láttak istentelenséget abban, ha a műízlés szabályaihoz alkalmazkodnak, s oly képet alkotnak, mely elbájolja a nézőt. Több jel mutat arra, hogy freskóik s domborműveik megalkotásánál sem hódoltak mindig a nekik tulajdonított mély értelmű eszméknek s rejtélyes terveknek, hogy egyszerűen a rend s az arányosság tekintetei voltak a kalauzuk, hogy némely tárgyaknak azért adtak bizonyos helyet, mert ekként kellemes látványt nyújtottak, s figyelemmel voltak arra is, hogy némely jelenetek, ha jelentőség s a cselekvény idő-pontja tekintetében nem is lettek volna egymással viszonyba hozhatók, tárgyi berendezésüknél fogva megfeleltek, mintegy kiegészítői voltak egymásnak.

Bár az antik művészet teljesen a pogányság szolgálatában állott, tanulmányozták, utánozni iparkodtak remekeit. Láttuk, hogy az első időkben, midőn legnagyobb volt bennük a hitbuzgóság, nem haboztak átkölcsönözni a képeket saját istenük ábrázolására; az igazat bevallva, nem is szűntek soha egészen meg e kölcsönök s még az új vallás legközvetlenebb sugalmazása alatt keletkezett művekben is nem egyszer találunk a régi legendára s azon művészetre emlékeztető részleteket, melyben oly gyakran voltak reprodukálva. E művészek, keresztényekké levéli, nem mondtak hát le a görög szobrászok s festők szép alkotásainak megértéséről s szeretetéről; nem tekintették feladatuknak azok kárhoztatását s üldözését, ellenkezőleg megpróbálták az elsajátítást vallásuk számára. Ha áll az, hogy a reneszánsz fő vezérelve az új eszméknek a régi művészet formáiba öltöztetése volt, úgy a reneszánsz a katakombákban vette kezdetét.