Első benyomása a katakombákban való látogatásnak. — A sírok városának roppant terjedelme s a belőle vonható következtetések. — A kereszténység gyors elterjedése. — A vallás szakít a családdal s a hazával. — A katakombák a kereszténységnek legrégibb római építményei. — Az üldözés korából bennük maradt emlékek. — A diadal napjainak emlékei.


A katakombák meglátogatása, különösen, ha több óráig tart, vajmi könnyen nagyobb meglepetésben, mint élvezetben részesítheti azokat, kik nem készültek rá némi tanulmánnyal. Alkalmasint közönyösek fognak maradni, kik a kereszténység első éveinek történetét kevéssé ismerik; mindenesetre jó része kárba vesz az érdekességnek, ha eleve nem vagyunk figyelmeztetve bizonyos részletek észrevevésére, a melyek különben nem kötnék le figyelmünket, pedig felette nagy a fennézve, kik a keresztény archaeologia alapelveit tanulmányozni akarják; a nagy közönség is megérthet segítségével igen sok oly szót, a melyet olvasnak s ismételgetnek, ámbár csak félig értenek. Aki forgatja, bizonyára elismeréssel leendő a szerény s kiváló férfin iránt, ki annyi alapos ismeretet öntött ily kényelmes formába.
Első tekintetre minden egyforma, mi sem ragad meg. Szűk földalatti folyosókat járunk be, melyekben nehéz két embernek szemközt kitérni egymás előtt; a mellettünk elnyúló falakba egymás fölé helyezett fiókokhoz hasonló fülkék vannak vésve, nyugvó helyei a halottaknak. Midőn ide betették a testet, márványlemezekkel vagy téglákkal volt elzárva a nyílás, a melyekre felírták az elhunyt nevét. E téglák csaknem kivétel nélkül leváltak s a fülkék belsejében szabadon látjuk ma a kis porhalmazt, mely egy elkorhadt test után tizenöt évszázad leteltével visszamarad.

Utunkban találkozunk olykor a kiválóbb halottak számára készült nagyobb s díszesebb kamarákkal is; rendszerint csaknem elmosódott festményeket foglalnak magukban, melyeknek alig vehetjük ki némely részletét a cerini-k kétes világánál s a melyek felületesebb megtekintésre nagyon hasonlóknak látszanak egymáshoz. A folyosók egyenes szögben metszik egymást, össze-vissza fonódnak s az utcák és csarnokok oly tömkelegét alkotják, a melyben nem lehet eligazodni. S amint bebarangoltunk egy emeletet, lépcsők vezetnek az alatta levőbe, a hol ismét az előbbi látvány vár reánk, azon különbséggel, hogy a sötétség megkettőződni látszik, a lélegzetvétel nehezebbé lesz s a szív mindinkább összeszorul, a mint lejjebb hatolunk a földbe s távolabb hagyjuk a szabad levegőt s a napvilágot.
Túlesvén ezen első benyomáson, okoskodni s elmélkedni kezdünk. Először is nehéz, ha hosszabbra nyúlt látogatásunk, meglepetve nem lennünk e síri mezőknek roppant kiterjedése által. Ezen egymásra halmozott emeletek, e szakadatlanúl egymásba olvadó folyosók, a falak mentén mindinkább összetorlódó e sírok megragadó képet adnak a gyorsaságról, mely Ível a kereszténység Rómában elterjedt. Kik először temették halottjaikat a katakombákba, úgy látszik, nem számítottak ily rohamos szaporodásra.
Beérték néhány földalatti folyosónak vájásával s a fal mellé helyezett sarcophagokkal töltötték azokat meg. De a hívek folyton szaporodván, a halottak száma is sokkal nagyobbá lett, semhogy ily könnyen végezhettek volna velők. Gyakran felvetették a kérdést, nincs-e sok túlzás az egyház atyáinak azon irataiban, melyek a kereszténység csodás fejlődését ecsetelik s már a második század végén azt mondják róla, hogy betöltötte „a városokat, szigeteket, mezőket, palotákat, a senatust, a Fórumot, csakis templomaikat hagyva meg a pogány oknak*. Be kell vallanunk, hogy igazat látszik adni nekik a temetők végtelen nagyobbodása, annak szüksége, hogy folyvást új meg új folyosókat csatoljanak a régiekhez s mindinkább egymás mellé szorítsák a sírokat.

A katakombáknak e roppant kiterjedése csakhamar más gondolatot támaszt bennünk, a melynek szintén megvan a maga jelentősége. A pogány sírok, melyekkel önkénytelenül is párhuzamba helyezzük a katakombákat, sokkal kisebb terjedelműek voltak: rendszerint csak egy családnak adtak helyet. Legnagyobbak azok, melyekbe ugyanegy urnák felszabadítottjait, egy testület tagjait vagy a szegény embereket helyezték, kik szövetkeztek egymással, hogy kevesebb költséggel közös sírt építsenek. Más indok egyesíti azokat, kik a katakombákban találtak közös pihenőhelyre.
Hazájuk, származásuk, vagyonuk igen gyakran különböző volt, más-más családnak voltak tagjai, nem űzték ugyanazon mesterséget, némelyek alkalmasint soha nem is látták egymást. A vallás volt köztük az egyetlen kapocs, de ez oly erőssé lett, hogy pótolt minden egyebet. Láttuk, hogy az egyház nem kötelezte a hívőket közös temetkezésre, s hogy az első keresztények némelyike állított is birtokán magán sírboltot, melyben csak a hozzá tartozók kaptak helyet; de ezen esetek vajmi ritkák voltak, csaknem mindenki testvéreivel együtt akart megpihenni.

Fontos újítást kell ebben látnunk, ha bővebben elmélkedünk fölötte, s a vallás új felfogásának nyomát. Csaknem voltmennyi régi népnél nem kötelezte el magát a családtól s a hazától; a kereszténység első különbözteti meg, a mit az egész hajdankor egyesített; megszűntek ez időtől kezdve házi vagy nemzeti isteneket imádni, a vallás önmagában létezett, a családon s a városon kívül s fölöttük. A katakombákban eltakarítottak közül bizonyára nem egynek volt családi sírja, mások a saját rangjukbeli emberek közé temetkezhettek volna, a kikkel együtt töltötték életüket: mindannyian a nagy keresztény temetők egyikében akartak nyugodni. Önkényt lemondtak a rokonok s barátok szomszédságáról, melyben addig egyik legnagyobb vigaszát találták a halálnak.
Sor szerint kaptak helyet ismeretlenek után, a kik olykor a legtávolibb, országokból jöttek, a kikhez a hiten kívül mi sem fűzte őket. Rabszolgák, felszabadítottak s szabad emberek, görögök, rómaiak és barbárok, mindnyájan elfeledkeztek a szerencse s a származás különbségeiről, hogy csak egyre emlékezzenek, közös vallásukra. Mi sem állott távolabb a régi társadalmaktól, mint az elkülönzés, mely ekkor ment végbe a család vagy állam és a vallás között; a kereszténységnek a műve ez s a katakombákban tárul leginkább szembeszökően elénk.

Íme a gondolatok, melyek legelőször foglalják szellemünket el, ha még oly hamarosan járjuk is be a hossz ú csarnokokat. Ha időnk van közelebbi megszemlélésökre, még nagyobb lesz érdeklődésünk és tudásvágyunk. Ne feledjük, hogy a katakombák a kereszténység legrégibb emlékei Rómában. A többinek eredete csak a negyedik századig hat fel, vagyis azon időszakig, midőn a dogma már meg van állapítva, midőn az új vallás művészetet s nyelvet talált"? hitelveinek kifejezésére. Egyikük sem vezet vissza a tapogatózás s a küzdelmek idejébe, egyikük sem őrizte meg az egyház hőskorának emlékezéseit. Különben is gyakori kitatarozáson s újításon mentek át s nagyon is modern alakot öltöttek. Mi maradt fenn Constantin bazilikáiban, a mi valóban antik lenne? Mennyire nehéz elképzelnünk, milyenek lehettek szent Lőrinc, szent Praxedes vagy szent Ágnes templomai, midőn felépültek?

A katakombák jobb karban maradtak fenn. Szerencsés véletlen okozta, hogy csaknem elfeledve s veszve voltak Bosio koráig. Ha meg is történt azóta olykor, hogy sóvár műbarátok vagy ügyetlen kutatók pusztítgatták, legalább nem vállalkoztak helyreállítására a kitatarozás ürügye alatt. Tiszteletre legméltóbb maradványai, leghitelesebb tanúi a kereszténység első századainak s Rómában egy emlék sem állítja inkább elénk e kezdetleges időket, melyekkel oly kevéssé vagyunk ismerősek s melyeket annyira óhajtunk megismerni. Ekként minden érdekessé válik itt s a legcsekélyebb részlet is fontosságot nyer.
A sírokról levált e téglák, melyeket lábaikkal taposnak az utasok, gondosan felszedendők; igen gyakran bélyegét viselik a gyártóknak s segítségre lehetnek a folyosók időkorának meghatározásában. E sötét falakon, melyek mellett elhaladunk, hellyel-közzel kis fülkét vagy düledező állványt mutatnak: ide volt helyezve a kis agyaglámpa, mely a látogatóknak világított. Hányszor vetette sugarait barátokra vagy rokonokra, kik imádkozni s könnyezni jöttek voltmely kedves sírhoz! Megállapodunk egy pillanatra a többinél szélesebb kamrákban, melyek belseje oltárszerüleg elhelyezett sirt enged látnunk. Mint Rossi mondja, a családi összejövetelekre voltak rendeltetve. A halálozás évfordulói alkalmával ide jöttek isten irgalmáért könyörögni az elhunyt számára, „együtt énekelni a szent könyveket s himnuszokat énekelni az úrban nyugvó halottak tiszteletére “.

Nem nehéz elképzelnünk, milyen lehetett e szertartások benyomása a hívő lelkekre. Ezen ünnepélyes csendnek közepette, e halottakkal megrakott falak között mintha egészen azok társaságában éltek volna, a kiket elvesztettek. Felindulásuk tisztábban megértette a halottak s élők ama szolidaritását, melyet a pogányság sejtett s az egyház egyik dogmájává tett. El voltak telve e kedves emlékekkel, hogy vajmi könnyen elhihették, miként a halál nem szakíthat meg minden köteléket ember és ember között, és hogy kölcsönös szolgálatokat tesznek egymásnak az életen túl, a kik nem léteznek többé; az egyház imáiban részesülvén, vagy ha égi boldogságot élveznek, segítve közbenjárásukkal a még élőket. Ez érzelmet fejezik ki a kegyes mondások, melyeket az első századok látogatói menetközben késhegygyei a falra karcoltak, s Rossi nem minden nehézség nélkül lemásolt s kibetűzött.
Az első keresztény kor története egészen benne van a katakombákban; bejárva azokat, végig mehetünk mozgalmas létének minden viszontagságán. É folyosók, melyek szabadon nyílnak a nagy közutakra, e nyílások, arra hivatva, hogy egy kis levegőt s világosságot adjanak a földalatti temetőnek, oly időből valók, midőn a keresztények nyugalmat élveztek s bíztak a kormány türelmességében. Viszont e sötét bejárások, e tekervényes utak az üldözések korszakára emlékeztetnek. Akkor építik eme kis kápolnákat, melyekben összegyűltek a hívők, midőn nem gyakorolhatták többé nyilvánosan szertartásaikat.
Rendszerint két kamrából állnak, melyeken maga a katakombák folyosója megy át, úgy hogy szét vannak ugyan választva, de azért eléggé szomszédosak, hogy mindkettőből figyelemmel lehessen kísérni a szertartást. A két nem számára voltak rendeltetve, melyek az egyház első szakában sohasem gyűltek együvé. A kamrák egyikének hátterében ott látni a kőszéket, melyre a pap ült, hogy végezze a szent mysteriumokat vagy a gyülekezethez szóljon.
Vajmi gyakran mondhattak innen oly buzdító beszédeket, a minőkkel a szent atyák irataiban találkozunk, a melyek felgyújtották a hallgatóságot s bátorságot öntöttek bele, szembe szállni a hitért a halállal is. Itt olvasták fel az egyházközségeknek egymáshoz intézett leveleit, melyekben aggodalmaikat s reményeiket közölték s a szenvedésben bátorították egymást; s ama nagy üldözések után, a melyek megsokasították a vértanúk számát, itt vigasztalták egymást, buzdították a kitartásra, megülték a halottak emlékezetét, dicsőítették őket s önmagukat is a példáért, melyet a hívők közönségének adtak: „Szerencsés a mi egyházunk! az Ur védi s megdicsőíti. Hófehéren tündöklőit eddig testvéreinknek jó cselekedetei által; az Ur azon dicsőségben részesíti, hogy vörössé teszi a martírok vére: nem hiányzik igy koszorújából se a liliom, se a rózsa?

Az üldözések korszaka, úgy látszik, elevenebben megmaradt, mint a többi, a keresztény temetőkben s Rossi mindenütt rámutat nyomaira. Látnunk engedi, a régi lépcsőket miként bontották akkor le s miként tömték be a nagy folyosókat, hogy a vértanúk biztosítsák a profanálás ellen. Nagy hamarsággal új utakat törtek, melyek a fentebb említettük elhagyott homok-bányákhoz (arenariae) vezettek; gyanúnak keltése nélkül járhattak itt ki és be, s még e titkos bejárókat is hozzáférhetetlenekké akarták tenni az idegenekre s rablókra nézve. Callixtus temetőjében egy lépcsőzetre bukkant Rossi, a melynek fokai egyszerre megszakadnak.
A belső folyosókba nem lehetett innen másként eljutni, mint létra segélyével, melyet adott jelre a beavatottak egyike állított fel s vont vissza, mihelyt az összes hívek megérkeztek. De ezen szorgos elővigyázat sem menthette mindig meg a keresztényeket. Tudjuk, hogy voltak kémek és árulók is köztük, a kik hírt adtak a rendőrségnek. „Is-meritek összejöveteleink napját, így szólt Tertullian a hatósági közegekhez, szemeitek rajtunk vannak legtitkosabb gyülekezeteinkben, gyakran megleptek és lesújtotok bennünket."

A császári katonák nem egyszer behatoltak a katakombákba, félbeszakították a szertartást s könyörtelenül leteríték azokat, a kikhez hozzá férhettek. Feliratok, melyek néhány töredéke napjainkig fennmaradt, megőrizték e véres gyilkosságok emlékezetét. Alkalmasint fel fogják fedezni amikor a kamrát, a melybe bezárták s befalazták a szerencsétleneket, kiket megleptek ájtatosságuk végezésében voltmely vértanú sírján s éhen engedtek veszni. Damasus pápa, kijavíttatván a keresztény temetőket, azt akarta, hogy tiszteletben tartsák e helyet, ama rémes jelenet e tanúját; elégnek tartotta, hogy széles ablakot vágjanak a falba, melyen át láthat-ták a hívők a holttesteket, a földön feküdve, azon helyzetben, amint utolérte őket a halál.
Az üldözés s a gyász ezen emlékei mellett megőrizték a katakombák á győzelmi napokéit is. Mindenütt látni maradványait a nagy munkálatoknak, melyeket az egyházzal kötött béke után végeztek itt, hogy a falakat megerősítsék, a temetőt megszépítsék. Constantin után felhagytak lassanként a halottaknak ide helyezésével; ettől kezdve csak a múlt emlékei, a melyeket tisztelettel környékeznek. Zarándokok jöttek minden keresztény államból, hogy meglátogassák: mindenki látni óhajtá a híres vértanúk sírjait; mindenki magával akart vinni útjából voltmely kegyeletes emléket. Sőt egy királyné egyenesen azon utasítással küldött ide egy papot, hogy gyűjtsön össze s vigyen haza olajat a szentek sírjánál égő lámpákból.

Megszakítják e cultust a barbárok betörései, Alarik, Vitiges, Ataulf egymásután pusztították a római Campagnát. Hogy megóvják e dühöngéstől a szent ereklyéket, kiemelték sírjaikból, elvitték Rómába s szét-osztották a különböző templomok között. Nem volt többé értelme ezentúl a katakombák meglátogatásának s nyomuk és emlékezetük is csaknem elveszett a tizenhatodik századig.