A temetkezés fontossága a keresztényeknél. — A katakombák az ő alkotásuk, nem pedig felhagyott régi bányák. — Mi indította őket azok megásására. — A különböző vallásfelekezetek sírhelyei a római Campaniában. — Az egyház által elfogadott temetkezési szabályok.



A katakombák azon hely, hova az első keresztények halottjaikat temették. Néhány múlt századbeli tudós vitatta, hogy alkalmasint közös temetője voltak a minden vallásbeli szegény embereknek; e nézet azonban ma már tarthatatlan. A negyedfél évtized óta, hogy erélyesen folytatják a munkálatokat, ezernyi sirt fedeztek föl, de egy pogány sír sem volt közöttük. Bizton állíthatni tehát, hogy csakis a keresztényeknek voltak fenntartva.
Nem csekély fontosságot tulajdonítottak a keresztények a temetkezésnek. Újraéledésre, a lélek halhatatlanságának megosztására levéli hivatva a test, azt tartották, illő gondját viselni a halál után, tisztességes menhelyet adui bevárására a nagy ébredésnek. Nemsokára, mondja Prudentius temetési himnuszában, nemsokára eljön az idő, midőn új meleg ad életet e csontoknak, midőn a vér ismét kerengeni fog ezen erekben, midőn újra birtokába veszi a lélek ezen elhagyott lakását. E soká mozdulatlan testek, melyek a temető porában feküdtek, föl fognak emelkedni a légbe, hogy ismét egyesüljenek régi telkeikkel. S csodálatraméltó versekben tette hozzá:
Föld, fogadd be s őrizd anyai kebeledben e holttestet, melyet reád bízunk; a mindeneknek alkotója által teremtett léleknek volt lakó helye, Krisztus bölcsessége által megvilágosított szeltem tartózkodott benne. Takard el e testet, melyet kebeledbe helyezünk. Eljön a nap, midőn a ki megalkotta s önnön kezeivel formálta, visszakéri tőled a munkáját. Ki sem levéli kizárva e reményből, egyenlő gondot fordítottak a keresztények minden hívőnek eltemetésére. Irtóztak volna utánozni a pogányokat s beledobni a szegény emberek holttesteit ama közös gödrökbe (puticuli), ahol megrodhadtak.

Tudjuk, hogy tiltva volt náluk két testet egymásra helyezni, mindeniknek külön helyet kellett adniuk, a hol egymaga pihenjen az utolsó napig. Tudjuk Tertullianból, hogy pap volt jelen a temetéseken: a vallás megszentelte a sírokat. Decius üldözése időszakában a római papság levele figyelmébe ajánlotta a carthagóinak, hogy nincs fontosabb kötelesség, mint eltemetni a vértanukat s a többi keresztényeket. Az egyház jövedelmeit a szegényeknek istápolására s tisztességes eltakarítására fordították.
Szent Ambrus elismeri, hogy a hívők eltemetése érdekében joggal szét-törhetek, összeolvaszthatók s elárusíthatók a szent edények is. Ezen idézetek megfejtését adják a katakombák létrehozásának. Tudván, mily tisztelettel voltak az első keresztények halottjaik iránt, kevésbé fogjuk csodálni, hogy azokat eltakarítandók ily óriási munkára vállalkoztak. De vajon csakugyan az ő munkájuk-e ez?

Teljesen a keresztények alkotása-e a katakombák, vagy egyszerűen csak hozzá idomítvák céljaikhoz? Nagy viták folytak e kérdés fölött. A múlt században nem hiányzottak a hitetlenek, a kik tagadták Bosio felfedezéseinek valóságát. Ha felhozták előttük, hogy az első hívők maguk ásták meg temetőiket, e kérdéssel állottak elő: ama kis és szegény társaságnak ki adta a földalatti folyosók e megdöbbentő számának előállításához szükséges pénzt, mit csináltak a belőlük kivetett földdel, egy proscribált felekezetitek miként lehetett bátorsága eként kiásni a földet Róma kapuinál, üldözőinek szemei előtt? Megdönthetleneknek látszottak ezen ellenvetések a tudósok túlnyomó része előtt s megzavarták a katakombáknak legkitartóbb védelmezőit is.
A feltevéshez folyamodtak, hogy a katakombák régi bányák voltak, melyekből a rómaiak hosszú időkön át a puzzolán-földet nyerték. Felhagyott állapotban találták a keresztények s hogy temetőikké tehessék, csakis vízszintes fülkéket kellett a falakba vájniuk a halottaknak befogadására. Nem is volt hypothesis e bányák létezése; tanúságot tesznek róla a régi írók. Cicero1 megemlékezik egy emberről, kit az ő korában itt gyilkoltak meg s Suetonius feljegyzi, hogy midőn rá akarták venni Nérót az ide menekülésre, kijelenté, hogy nem akarja élve eltemettetni magát. Kevéssé látogatott helyek lévén, hol a rejtőzködők menhelyet találhattak, alkalmasnak vélték a keresztények mysteriumaik megünneplésére s halottjaiknak eltemetésére. Bottari megjegyzi, hogy könnyű volt azokról tudomást szerezniük: vallásuk először a szegény emberek s a rabszolgák, vagyis azok közt terjedt el, kiket a bányamunkáknál alkalmaztak; mint megannyi kalauz, vezethették hitsorsosaikat a felhagyott földalatti folyósok tömkelegében.

Teljesen valószínűnek látszott ilyformán e vélemény; megvolt az a haszna, hogy elhallgattata a hitetleneket; kegyeletesen el is fogadta mindenki két évszázadon át s nem fért hozzá kétely napjainkig. Azonban nem állja ki a katakombák figyelmes megvizsgálásának tűzpróbáját. Marclü atya első ingatta meg s Rossi befejezte ledöntését. Nem nehéz kimutatni, hogy a 3-4 négyszög méternyi szobák s a legfeljebb egy méter szélességű, egyenes szögben vágott folyosók vajmi kevéssé lehettek volna alkalmasak a puzzolán-föld kivájására s elszállítására. Fennmaradt több oly régi római bánya, melyek rendeltetéséhez mi kétség sem férhet; alakjuk tetemesen elüt a katakombákétól: a folyosók szélesebbek, az ipari kiaknázáshoz minden inkább hozzá idomítottnak látszik bennük. Különben is Rossi Mihály gondosan megvizsgálván természetét a talajnak, melybe a legtöbb római temető ásva van, megjegyezte, hogy gondosan kerülik a puzzolánföld-telepeket s különösen a likacsosabb s keményebb kőzetekbe hatolnak s határozottan kijelenti, hogy a katakombákból soha nem vihettek építésre alkalmas anyagokat. Ezen érv döntő s eloszlatja a még lehetséges utolsó kételyt is. Nem mintha a keresztények mellőzték volna olykor saját céljaikra való felhasználását azon elhagyott bányák némelyikének, a melyek „arenariaeu nevet viseltek; tudjuk a történelemből, a legutóbbi évek ásatásai is bebizonyították s alább el fogjuk mondani, minő alkalom s indok következtében tették; de mindez csak kivétel volt.

A huszonöt-harminc temető közűi, a melyeket eddig megvizsgáltak, mindössze is csak ötöt ismertek régi bányának fel s nem valószínű, hogy ennél sokkal több lett volna. A keresztények kezei alkották a többit. Nem egyszer találkozunk a katakombákban az ásó munkások ábrázolásával. Baltával kezükben vannak feltüntetve, amint az előttük tornyosuló sziklának rontanak. Ezen állás mutatja, miként jártak el feladatuk megoldásában. Merészen előre hatoltak, utat törve baltájukkal a szemcsés kőzetrétegeken át, melyekkel telve van a római Campagna-nak talaja; kivájták a sziklát maguk előtt, istápolva lettek által, „a föld mélyében lakozva, mint a barát cellájában,“ s e temérdek folyosó, melyekben állítólag hat millió sír van, egészen az ő kezeiknek alkotása. Honnan vették az első keresztények a temetkezésnek e divatját, mely oly fárasztó munkát követelt?
Már régen megadták a választ e kérdésre: a zsidóktól. Hozzá kellett volna tenni, hogy a zsidók e tekintetben csak a legtöbb keleti népnek szokását követték. Syriában is csak így temetkeztek; mindenütt, hova a tyrusiak eljutottak, Máltában, Siciliában, Sardiniában, hasonló sírokkal találkozunk; Beulé kimutatta a katakombák létezését Carthagóban, Renan látta azokat Phoeniciában; nagy számmal vannak Kis-Ázsiában, Cyreneaban, a Chersonesusban, sőt az etruskoknál is, a kiket némelyek keleti eredetűeknek mondanak. Végre naponkint felfedeznek egyet-egyet Rómában, a mi nem is csodálható.

A köztársaság végszakában s a császárság elején egészen ellepték Rómát a keleti népek. Magukkal hozták e türelmes és szórakozott nagy városba hitüket és szokásaikat. Engedték, hogy saját módjuk szerint imádkozzanak isteneikhez s a mint tetszésük hozta magával, úgy temessék el halottjaikat. Nemcsak háborítatlanul éltek, szabadon hirdethették tanaikat s nem is mulasztók azt el. Nem hisszük, hogy bármely város, Alexandria sem a Ptolemeusok idejében, érdekesebb, életteljesebb látványt nyújtott volna ha a világnak, mint Róma a császárság kezdetén. Nemcsak politikai s ipari fővárosa az egész főidnek, minden bölcseleti s vallási rendszernek találkozó helye is volt. A roppant üzleti tevékenységnek közepette még inkább figyelemreméltó szellemi tevékenység uralkodott.
A régi vallások hanyatlása szabad tért engedett az új véleményeknek; felhasználták, hogy tevékenységet fejtsenek ki, terjeszkedjenek s mindenütt proselvtákat szereztek. Különösen a keleti vallások vonták magukra a figyelmet szertartásaiknak idegenszerűségével s tanaiknak rejtelmes voltával. Némelyek teljesen híveik sorába állottak; a nagyobb rész, a nélkül, hogy mélyebben behatolt volna szellemükbe, utánozta legalább fő szokásaikat. így történt, hogy sok római a keletiek módjára kezdi halottak eltemetni.

Az Antoninoktól kezdve mindinkább gyérül a holttestek elégetése; Macrobius idejében már csaknem egészen kiment divatból. A pogányoknak is jókorán voltak a keleti népekéihez hasonló földalatti sírcsarnokaik. A második század vége táján minden irányban ki volt vájva a római Campagna. A zsidók, a phoeniciaik, Mithras és Sabazius imádói s különösen a nagyon elszaporodó keresztények fölásták a földet temetkezéseik számára. E különböző vallások a belső, a földalatti tevékenység egy nemét fejtették ki, a mely megfelelt külső tevékenységüknek. E szomorú ásatások munkásai igyekeztek kikerülni egymást, de nem mindig értek célt.
A katakombák kellő közepén egy sírüreget találunk, melyben Sabazius papja nyugszik néhány tanítványával; a keresztény munkások bizonyára útjokban találták, a nélkül, hogy akarták volna s most szabadon érintkezik a vértanúk sírjaival.

Végtelen az ekkor ásott sírboltoknak száma; mindennap újat meg újat találnak. Nem ritkák a pogány sírüregek sem; több mint negyven keresztény temető nevét ismerjük s két zsidó catacombát, a transtevereit, mely régibb a kereszténységnél s az appiani úton levőt; remélhető, hogy többet is felfedeznek, a melyek felvilágosítást fognak nyújtani egy érdekes kérdésről, a római zsinagógák szervezetéről s kormányzatáról. Talán sikerül megtalálni a kereszténység szakadár felekezeteinek temetőit is; tudjuk, hogy voltak ilyenek is s hogy némi tekintéllyel ruházzák azokat fel, ellopták a kath. temetőkből a legtiszteltebb vértanúk testeit s maguknál helyezték el. Mily világot fognak vetni ama kor vallási történetére e felfedezések, ha mindig oly tiszta felfogású s tudós férfiak fogják vezetni, mint J. B. Rossi.
Mind e sírhelyek között, a melyek nagyon hasonlítanak egymáshoz, két jelből meg lehet különböztetni a keresztény temetőket. Először is sokkal terjedelmesebbek a többinél. Sehol nem találkoztak oly nagymérvű elágazásaival a folyosóknak, oly halmazával a síroknak; soha egyetlen vallás s egyetlen nemzet nem érezhette annyira szükségét, mint a keresztények, hogy egyesüljön, együtt maradjon a halálban.
A fülkék továbbá, melyekbe a testeket helyezték, nyitva vannak a zsidó árvák a keresztény katakombáknál. E különbség onnan származott, hogy a keresztények gyakran meg szokták látogatni a vértanúk sírjait s oda jöttek imáikat végezni. A zsidóknál, hol a sírüreg csak akkor nyílt meg, midőn új lakót fektettek bele, nem volt szükség elővigyázatra, hogy megóvják a holttestet a látogatók indiszkrét kíváncsiságától, elég volt nagy követ gördíteni az üreg bejárására. Nem így a keresztényeknél; temetőik nyitva lévén a hívők számára, be kellett zárniuk a sírokat. Egyebekben egészen olyanok temető helyeik, mint a zsidók s a többi keleti népek catacombái s első tekintetre látni, hogy ezektől kölcsönözték a halottak eltakarításának ilyetén módját.

Nem szabad egyébiránt azt hinnünk, hogy az új egyháznak megállapított szabályzata s állandó gyakorlata volt a temetkezésekre nézve. Csak azon egyet fogadták el általános törvényűi, hogy se maguk, se családtagjaik számára ne használjanak pogány sírokat s ne engedjék pogányok eltakarítását a temetőkben, melyekben keresztények nyugodtak. „Engedjétek, hogy a halottak az ő halottjaikat vegyék körűl“, mondá szigorúan szent Hilarius s tudjuk, hogy Cyprian idejében egy püspök letételét vonta maga után e szabálynak áthágása. Egyebekben szabadok voltak a hívők s éltek is szabadságukkal. Látjuk például, hogy olykor elszigetelt sírokat is állítanak.
Ráakadtak két házastárs sírfeliratára, melyben mentegetőzés nélkül mondják el, hogy kertjükben készítettek maguknak nyughelyét (in hortulis nostris secessimus). Egy másik sírkő önző szavakat tár elénk, bizarr végvidékét a pogány szokásoknak s a keresztény kifejezéseknek; a sír tulajdonosa isten itélőszéke elé idézi általa mindazokat, kik más halottat helyeznek oda vagy az emléket környező földekbe; egymagának akarja megtartani az egészet.

Rendszerint azonban nem így gondolkoztak a keresztények. Mint imént említők, érezték annak szükségét, hogy együtt nyugodjanak. Mint az életben, egyesülve akartak lenni a halálban is. Az első időktől kezdve ösztönszerűleg a püspökök s a vértanuk köré sereglettek s az egész kereszténységben csakhamar megalakultak a sírok ama csoportosulatai, melyeket a nyugalom vagy az álom helyeinek (accubitorium, κοψ,ητήριον) neveztek el. E temetők a különböző országokhoz képest a szabadban vagy a föld alatt voltak. Rómában a föld alatti temetkezést fogadták el. Azért-e, mert így inkább szemei előtt voltak a hatalomnak s mert féltek gyanújának felkeltésétől?
Valószínű, hogy hívek akartak maradni hagyományaihoz az új egyháznak, mely elválva a zsidó közönségtől, megtartotta e szokást. S főleg, hogy utánozzák Krisztus sírját, kinek élete s halála példányképe volt a keresztényeknek. Alig kétséges, hogy az első keresztény sírok mintájául arimathiai Józsefé szolgált, a melyet nem használtak még s „a melyet a sziklába vésetett“, vízszintes fülkéjével s fölötte egyetlen díszként boltívecskével.

Bizonyos tehát, hogy a katakombák a keresztények művei, hogy ők és a maguk számára ásták azokat; meg kellett ez iránt bizonyosodnunk tanulmányozásuk megkezdése előtt. Tisztázva e kérdést, behatolhatunk s körutat tehetünk. Legyen azonban gondunk reá, hogy Rossinak vezetése alá helyezzük magunkat: ő a legjobb kalauz, a kit választhatunk, hogy eredmény kísérje látogatásunkat.