Róma városában előkerült felirattöredék, amely egy senatori rangú személy hivatali pályafutásának és nevének töredékét tartalmazza.
Ma Rómában, a Római Nemzeti Múzeumban (Museo Nazionale Romano) őrzik (leltári száma: 61.314).
Kr. u. 2. század első harmada.
Publíus (?) Cornelius Tacitusnak, Publíus (?) fiának Ca[--], consulnak, a vallási ügyek íntézésével megbízott tizenöt fős férfiúi testület tagjának (XVviro sacris faciundis), a tízfős bírói testület tagjának (Xviro stlitibus iudicandis), legíoban szolgáló katonai tríbusnak (tríbuno militum legionis) -, császári quaestornak (quaestori Augusti), néptribunusnak, praetornak --
A sírfeliratként meghatározható, felső oldalán ép, a többi három oldalon töredékes kőemlék első sorában a [-]CITO név végződése, második és harmadik sorában senatori rangú személy hivatali pályafutásának feltüntetésére utaló hivatali címek, nevezetesen a [-] VIR STLITIB[-] illetve a [--]RI AUG TRIBUN [-] szótöredéke olvasható.
Minden szóba jöhető lehetőséget elemezve a legvalószínűbbnek az a megoldás látszik, amely a minden bizonnyal magas rangú személy nevének [-]CITO végződését a Tacitus név (cognomen) datívusával (Tacíto) oldja fel.
***
A Corpus Inscriptionum Latinarum VI/L kötetének (Inscr. sacrae, Augustorum, magistratuum etc., edd. E. Bormann et G. Henzen, 1876) átdolgozása és kiegészítése során kiderült, hogy mennyire ráfér a már annak idején is közzétett feliratokra is a gondos revízió. A kora császárkori szenátori méltóságokra vonatkozó feliratos anyag kiegészítése és helyesbítése (Addenda et corrigenda) közben 1994 nyarán egy olyan töredékre bukkantam, amely mindenképpen megérdemli a tüzetes feldolgozást.
A CIL VI 1574. sz. felirathoz Henzen a következő megjegyzést fűzte: „Fragmenta marmorea litteris magnis et pulchris, in villa Patriciorum ante portam Piam humi iacent.” A lelőhely tehát a hajdani Villa Patrizi környékén, a Porta Pia közelében, a Via Nomentana mai nyomvonalától délre keresendő, ahol jelenleg a Közmunkaügyi Minisztérium (Ministero dei Lavori Pubblici) épülete emelkedik. Henzen a töredék szövegét a következőképpen közölte:
Ehhez az autopsiára vonatkozó utaláson (descripsi) kívül annyit jegyzett meg, hogy az 1. sor végén „legi potest CE, CT, CL; legebatur fortasse cognomen alterum”.
Ez a felirat a szakirodalomban alig szerepel. A CTL-on kívül csak M. Cébeillacnak a quaestores principis-ről és a quaestores candidati-ról szóló tanulmányában van említve, az alábbi szöveggel: [ ] cito Cl | / X] viro stlit(ibus) [iudicand-(is) / / quaesto] ri Aug(usti) tribun(o) [pleb(is) ].
Ugyanitt olvashatjuk a szerző datálási javaslatát is, amely szerint a szöveg „szükségképpen Nero utáni, mivel az első quaestores Augusti Vespasianus uralkodása alatt tűnnek fel, illetőleg Marcus Aureliusnál korábbi, mivel akkor már csak quaestores candidati vannak”.
Heidelbergben működő neves honfitársunk tanulmánya „Bricht dér Schweigsame Bein Schweigen? Eine Grabinschrift aus Rom" címmel a Römische Mitteilungen legközelebbi (Bemard Andreaenek ajánlott) évfolyamában jelenik meg eredeti változatában. Az Antik Tanulmányok szerkesztősége köszönettel nyugtázza a szerző szíves hozzájárulását ahhoz, hogy felfedezéséről némileg rövidített fogalmazásban a hazai érdeklődők is frissen értesülhessenek. A tolmácsolással járó felelősséget a szerk. vállalja.
1 M. Cébeillac: Les „quaestores principis et candidati” aux 1“ et II”™ siecle de 1Einpire. Centro Studi e Documentazione sullltalia romana. Monografie e suppi, degli „Atti” 4 (1972) 230 sk.
A töredéket 1913. nov. 25-én szállították be a Museo Nazionale Romanóba; jelenleg is ott őrzik. Világosszürke márványból faragott, balról-jobbról és alul hiányos darab, a felső szegélye sima. Jelen állapotában magassága 61 cm, szélessége 84 cm, a kő vastagsága 6,5 cm. Felső szegélyébe egy 13 cm mély lyuk van bevésve, feltehetőleg tömítés céljából. Ez a tény, valamint a hátoldal simasága arra a következtetésre ad módot, hogy a táblakövet eredetileg sima falfelületre erősítették.
A feliratból három sor maradványai őrződtek meg. A betűket határozottan, gondosan vésték ki. Magasságuk az 1. sorban 13 cm, a 2.-ban 9,5 cm, a 3.-ban pedig 10 cm; a sorköz általában 5 cm. Ami az olvashatóságot illeti, problémát legfeljebb az a kicsinyke betűmaradvány jelent, amelyet az 1. sor végén észlelünk. Ez csakis egy jobbra hajló hasta lábának vagy elvileg egy függőlegesnek lehet a maradványa, úgyhogy több lehetőség is elképzelhető a magyarázatára. Mindazonáltal meglehetős biztonsággal A-nak olvashatjuk, mivel az, ami balról (alul) megmaradt belőle, az előző C-hez oly közel helyezkedik el, hogy függőleges hastára (vagy éppenséggel X-re) aligha gondolhatunk. Tagolásul kicsiny, lefelé fordított hegyű, könnyedén bevésett háromszögek szolgálnak.
A ránk maradt szöveg olvasása tehát a következő:
[ ] CITOCA [ ]
[ ] VIROSTLITIB | ]
[ ] RI AVG TRIBVN [ ]
Az egyértelmű tényállás ismeretében Henzen jó néhány megállapítása helyesbítésre szorul. Először is alig érthető az az utalás, amely szerint „fragmenta marmorea litteris magnis et pulchris, in villa Patriciorum ante portam Piam humi iacent” hiszen egyetlen töredékkel van dolgunk. Miért ír akkor Henzen több töredékről? Ha nem abból a feltevésből indulunk ki, hogy Henzen több összetartozó, feliratos darabból csak egyet írt le, akkor két lehetőség marad: a többesszám használata (fragmenta... iacent) vagy egyszerű tévedés, vagy pedig a leíró egy bizonyos kőemléknek több, összetartozó töredékét láthatta, amelyek közül csak egyen voltak betűk, míg a többi esetleg a feliratos emlékhez csatlakozó, de annak külön elhelyezett felső szegélyéhez tartozott.
A második lehetőség mellett szólhat Henzennek egy további elnézése, aki ti. a feliratot felül hiányosnak írta le, jóllehet a feliratos mező felső szegélye világosan felismerhető. Henzen eredetileg talán arra akart utalni, hogy az emlékből nem a felirat szövegéből felül hiányzik valami. Rögzítsük mindenesetre: a felül olvasható betűmaradványok | ] CITO-CA | ] biztosan a felirat 1. sorához tartoztak. Alkalmasint a szövegszerkezetből adódó megfontolások alapján jutott Cébeillac is ugyanerre a következtetésre; az utolsó betűt, amelyet már Henzen is hibásan E-nek, L-nek vagy T-nek határozott meg, mindenesetre ő is önkényesen L-nek olvasta.
Henzen még egy végzetes hibát vétett: átírása azt sugallja, mintha a kő alul sértetlen volna, vagyis, hogy több sor nem is hiányzik belőle. Csakhogy a szöveg az elveszett részen biztosan tovább folytatódott. Különben egészen szokatlan elrendezéssel volna dolgunk, ti. olyan - mindössze háromsoros - szöveggel, amelyben a sorok túl hosszúra nyúlnának. Bárhogyan egészítsük is ki a három első sort, egy-egy sor - tekintettel a név és titulatura-maradványokra mintegy 4 méter hosszúságú lehetett, míg a háromsoros feliratos mező magassága csak mintegy 40 cm lett volna.
Ilyen elrendezés elképzelhető éppenséggel egy oszlopokon nyugvó architrávon, de egy nagy kőtáblán aligha, kiváltképp mikor a szöveg - amint a dativus használata, a kőemlék formája és a Via Nomentana mentén keresendő lelőhely valószínűsíti nyilván egy hosszabb sírfeliratnak a része, amely egy tekintélyes síremlék homlokzatán volt elhelyezve.
Henzen ide vonatkozó megjegyzései mindenesetre alaposan összekuszálódtak, ami annál feltűnőbb, mivel az illető Corpus-kötet akár a kiadó akribeiáját, akár alkotói tehetségének gazdagságát tekintve mind a mai napig tiszteletreméltó teljesítménynek számít. Alkalmasint a felirat megtévesztő közlésének és Henzen ellentmondásos megjegyzéseinek tulajdoníthatjuk, hogy mindeddig senkisem gondolt egy ismert szenátori nagyságra, bár alig hihető, hogy az illető nevének megmaradt betűi [ ] cito ne csábítottak volna más kutatókat is ilyen irányú megfontolásokra. Bárkit visszatarthatott a kísérletezéstől elsősorban az a kétszeresen téves előfeltevés, hogy a megmaradt | ] cito előtt hosszabb, eset leg több sorra terjedő szöveg állhatott, és hogy viszont az illető szenátor hivatali pályafutása a tribunus plebis méltóságával (vagy röviddel azután) máris végétért.
****
A titulatura maradványaiból egyértelműen következik, hogy olyan római szenátor feliratával van dolgunk, akinek tisztségei a decemvir stlitibus iudicandis hivatalával kezdődőleg egyre magasabbra íveltek. Ahhoz, hogy az illetőt azonosíthassuk és a szöveget kiegészíthessük, az 1. sorban olvashat ó betűkből | | cito kell kiindulnunk. Ez nyilvánvalóan egy dativusban álló cognomen maradványa, -citusra végződő eognomenek közül a következőket ismerjük:
Adscitus (egyszer fordul elő Smyrnában), Citus (a 11 előfordulásból 6 afrikai), Implicitus (egyszer, Ostiából), Incitus (egy korai keresztény feliraton, feltehetőleg elírás Incitatus helyett, vagy vulgáris névalak).
Piacitus (két római keresztény feliraton), Scitus (15-ször), Sollicitus (egy római feliraton), és végül Tacitus (57 feliraton). A római szenátorok nómenklatúrájának ismeretében mindezek közül egyetlen cognomen jöhet számításba. Kirí a sorból a Tacitus cognomen már csak azért is, mivel a római arisztokrácia névadási gyakorlatában csak ez a cognomen szerepel.
Kimutatható a név az id. Pliniusnál (az illető lovag - Cornelius Tacitus - feltehetőleg a történetíró apja); ismerünk egy A. Caecina Tacitus nevű szenátort a TIT. század közepéről vagy második feléből; egy másik Caecina Tacitus nevű szenátort a III/IV. század fordulójáról, és végül M. Claudius Tacitust, a szenátori származású római császárt. Ezek után aligha lehet kétséges, hogy feliratunk elejének kiegészítése: [ Ta] cito.
Ami a felirat datálását illeti: megtámadhatatlan kritériummal szolgált már Mireille Cébeillac, amikor a 3. sorban biztosan kiegészíthető [quaesto]ri Aug(ueti) címből indult ki. Ez a cím római szenátorok feliratain a Vespasianustól kb. Antoninus Piusig terjedő időben jelenik meg. A korábbi uralkodók alatt az ún. quaestores principis megjelölésében a császár teljes neve volt feltüntetve, mint pl. quaestor Imp. Caesaris Aug., quaestor Ti. Caesaris Augusti, quaest. Ti. Claudi Caesaris Aug. Germanici stb. A TI. század közepétől a quaestor candidatus megjelölés volt használatban.
A többszöri címváltozást Cébeillac azzal magyarázta, hogy az uralkodótól jelölt quaestores Augusti az illető császár személye mellett ténykedtek, míg a későbbiek (candidati) Traianustól Marcus Aureliusig - császári ajánlás alapján nyerték ugyan el tisztségüket, de más beosztásban, hogy aztán Marcus Aureliustól kezdődőleg, mint quaestores candidati már csak császári quaestorokként működjenek. Ezek szerint a quaestor Augusti megjelölés alapján feliratunkat biztosan datálhatjuk a mintegy 70-től 160-ig terjedő időre.
További kritériumot kínál a helyes keltezésre a paleográfiai gyakorlat. Az erőteljesen, szabályosan vésett, hosszúkás, keskeny litterae capitales quadrataeA bízvást datálhatjuk az I. század utolsó harmadára vagy a II. század első felére, a quaestor Augusti cím használatával egyezőleg.
Feliratunkat tehát ezen az időn belül kell egy vezető állásban működő szenátornak tulajdonítanunk. Ezt a feliratnak eredetileg monumentális méreteiből következtethetjük ki. Mindenesetre kiegészítendő az 1. sorban a Tacito cognomen előtt a praenomen, a nemzetségi (családi) név, az apa neve, esetleg a tribus megjelölése, a 2. és a 3. sorban (jobbra) a titulatura további részei, amelyek tekintettel a betűk nagyságára arra engedtek következtetni, hogy a feliratos tábla mintegy 4 méter széles lehetett.
Összehasonlításul álljon itt a legnagyobb szenátori sírfelirat, amelyet teljes szélességében szemlélhetünk. Ez a Basilica di S. Paolo körzetében talált és jelenleg is ott őrzött sírfelirat, Baebius szenátoré, a II. század első feléből. Szélessége 4,17 m, míg a feliratos tábla magasságát mintegy 3 méterre tehetjük (csak az alsó fele maradt ránk). Ilyenfélének képzelhetjük a Via Nomentana mentén elhelyezett felirat eredeti méreteit is. Ez a síremlék csak egy gazdag, tekintélyes szenátoré lehetett.
A felirat alsó (elveszett) részének szövegében a síremlék állíttatóinak a neve is szerepelhetett éppenséggel, de az illető szenátor fontosabb tisztségeinek felsorolása is több sort vehetett igénybe. így hát aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy az illető szenátor számos hivatalt, még pedig nemcsak praetori, hanem még consuli beosztással járó méltóságot is viselt.
Nos, a Flaviusok korának és a II. század első felének szenátori vezetőrétegét kellőképpen ismerjük. A kérdéses időszakból a consuloknak mintegy 85 százalékát (Domitianus idejéből még többet) név szerint tartjuk számon. Az így nyilvántartható szenátorok közül egyetlen egynek volt Tacitus a cognomene: a történetíró Cornelius Tacitusnak, aki szenátori pályafutását Vespasianus alatt kezdte, 97-ben consul suffectus-ként ténykedett, majd ezután biztosan több ízben volt helytartó, legutóbb Asia provincia consuli rangú helytartója. Ha tehát semmi sem szól felvetésünk ellen, joggal tulajdoníthatjuk a szóban forgó felirattöredéket neki, hiszen a Tacitus cognomen korántsem volt általánosan elterjedt: ezen az alapon állapíthatta meg a Historia Augusta szerzője is, hogy Tacitus császár a történetíró Tacitusra vezette vissza származását (Tac. 10,3). Ezzel szemben aligha jutott volna valakinek is az eszébe, hogy egy későbbi Secundus és az író C. Caecilius Plinius Secundus között az azonos cognomenre hivatkozva rokonságot tételezzen fel.
Feltevésünk további támogatását reméljük az illető lelőhely egyéb feliratos emlékeinek vizsgálatától. A Via Nomentana mentén (a mai út nyomvonalától valamivel délebbre) sok-sok sírt és katakombát tártak fel, köztük feliratokat. Három sírfeliraton a gens Cornelia felszabadítottjai vagy a nemzetség clientelájához tartozók szerepelnek. A legkorábbi, egy bizonyos L. Cornelius L. 1. Euporus családjának cippus-a, még a késői köztársaság vagy a korai császárság idejére datálható, így a történetíró Cornelius Tacitus őseivel aligha hozható összefüggésbe. Ezzel szemben a másik két síremlék a szövegformulák bizonysága szerint a II. századból való.
Az egyik - töredékes - cippust egy bizonyos Cornelius Demetriusnak szentelték,1,1 míg a másikon Cornelius Heorticus neve olvasható. A görög személynevek felszabadítottakra vagy azok leszármazóira utalnak. Csábító gondolat: a két utóbbi Corneliusban a név viszonylagos gyakorisága ellenére talán a történetíró Cornelius Tacitus felszabadított rabszolgáit, vagy azok leszármazottjait sejthetjük, akik patronusuk síremlékének közelében, vagyis a családot illető telekrészen temettették el magukat.
Ha most a Via Nomentana melletti monumentális sírfeliratot a történetírónak tulajdonítjuk, akkor az 1. sorban a cognomen előtt a praenoment, a család nevét, apja nevét és esetleg a tribus megjelölését kell kiegészítenünk. Tacitus praenomene mint esetleg az apjáé valószínűleg, de nem bizonyíthatóan Publius volt. Teljességgel ismeretlen a tribus, tekintettel arra, hogy Tacitus ραίηα-jának a kérdése Észak-Itália? Gallia Narbonensis? változatlanul nyitott.
A Tacitus cognomen után a felirat 1. sorában egy C és talán az A betű töredéke fedezhető fel. Henzen itt egy második cognoment gyanított és ezzel nem járhatott messze az igazságtól, mivel az illető betűvel kezdődő hivatalmegjelölés nincs. P. (?) Cornelius Tacitus teljesebb nevéről semmit sem tudunk. Műveinek kézirataiban P. Cornelius Tacitusként szerepel, de különben14 következetesen csak praenomen nélkül. vagy éppen csak Tacitusként. A Fasti Ostienses 97. évi tételei között, ahol persze az év consulainak felsorolásával együtt az ő neve is elveszett, bizonyára csak három név (tria nomina) volt olvasható, mivel ott hosszabb név feltüntetésére nem is volt hely.
Ezzel azonban még nem jutottunk a végére. A consuli jegyzékekben akárhány római arisztokrata teljes neve általában nincs regisztrálva; a pusztán datálási célokat szolgáló proconsuli feliratokon (mint pl. a mylasai Tacitus-feliraton) ugyancsak nem volt szokás az illető magistratus teljes nevét felsorakoztatni. A hiánytalan névsor feltüntetésének elsősorban azokon a feliratokon van helye, amelyeket egy szenátor tiszteletére állítanak, vagy a sírfeliratokon.
Ki gondolná, hogy a császárkori sok nevű szenátorok közül is a „rekorder”, vagyis a 169. év consula, aki a feliratokon többnyire csak, mint Priscus, Senecio, Q. Sosius Priscus stb. szerepel, alkalomadtán azonban mint Q. Pompeius Sosius Priscus, vagy Q. Pompeius Senecio Sosius Priscus is feltűnik, összesen 38 (!) nevet viselt - ha ezeket a neveket egy tiburi díszfeliratról nem ismernünk? Vagy a szenátori rangú írók közül említsük Silius Italicust, aki 68-ban volt consul? A legtöbb forrásban (mint pl. eposzának kézirati hagyományában, az antik irodalomban, sőt egy feliraton is) Silius Italicus a neve; de hogy teljes neve Ti. Catius Asconius Silius Italicus volt, azt csak további feliratokból tudhatjuk meg.
A történetíró P. (?) Cornelius Tacitus tehát bízvást viselhetett még további neveket is. Leginkább még egy, Cq [.. ,]-val kezdődő nemzetségi névre (például Caeciliusra vagy Calpurniusra) és még egy cognomen re gondolhatnánk, amelyek a felirat jobb felén minden további nélkül helyet kaphattak. A névadásnak ez a formája - mint pl. M. Cornelius M. f. Gál. Nigrinus Curiatius Maternus névfelsorolásában - a császárkori szenátorok körében igen elterjedt, - a homo novus-okat is beleértve, akik közé Tacitus is tartozott. Ennek okát a római arisztokrácián belül szokásos adopciókban vagy abban kereshetjük, hogy az emberek az anyai ág neveit is igyekeztek megőrizni, - hogy egyéb, nehezen követhető okokat ne is említsünk.
Ilyen névformák kimutathatók egyebek közt Tacitus számos rang és kortársának esetében, Észak-Itáliában és Dél-Galliában, vagyis azokon a vidékeken, ahol pátriáját kereshetjük, így pl. a cisalpinai C. Laecanius Bassus Caecina Paetus, C. Laecanius Bassus Paccius Paelignus, C. Quinctius Certus Poblicius Marcellus, L. Fulvius Rusticus Vettius Secundus, L. Corellius Celer Fisius Rutinus, vagy a dél-galliai M. Pompeius Silvanus Staberius Flavinus és Q. Valerius Lupercus Tubus Frontinus esetében.
Az már eldönthetetlen, hogy Tacitus soknevűsége (polyonymia) adopció folyománya-e, vagy egyéb okokra vezetendő vissza. Ha Tacitusnak vér szerinti apján kívül történetesen adoptáló apja is volt, akkor emlékezzünk Sir Rónáid Syme feltevésére, amely szerint ilyen esetékben „az adoptáló személy neve a felirat élén áll”, - aminek persze korántsem mindig kell így történnie. Ha ez az egyáltalán nem szigorú „szabály” történetesen mégis érvényes volna Tacitusra, akkor joggal kockáztathatjuk meg a következtetést:
A történetíró neve eredetileg nem Cornelius Tacitus volt; ehhez csak úgy jutott, hogy egy Cornelius Tacitus vagyis Belgica provinciának az id. Pliniustól említett lovagrendű procuratora - adoptálta. Persze Tacitus írásaiban vagy a rá vonatkoztatható szűkös antik irodalmi hagyományban egyáltalán nem esik szó a történetíró adoptálásáról. Ez aligha okozhat meglepetést: tudjuk, hogy Tacitus hallgatott a maga személyéről, az egyéb ókori forrásokba pedig úgyszólván semmi használható életrajzi információ sem szivárgott bele. Tacitus polyonymiájáról ezek szerint fölösleges további találgatásokba bocsátkoznunk.
A consulság feltüntetését feliratunkon leginkább közvetlenül a szenátori nomenklatúra után az 1. sor végén várhatjuk.
A 2. sorban a [X]viro stlitibf us iudicandis] tisztségmegjelölés kiegészítése biztos, még pedig nyilván rövidítetlen formában, mivel ebben a sorban nemcsak a [XJviro szó, hanem a 3. sorban a quaestorság és a néptribunatus hivatali megjelölése is teljesen ki van írva. Biztos az is, hogy a 2. sor elején a decemviri tisztség előtt hosszabb lacunát kell kitöltenünk. Mivel a decemviratus - mint a vigintiviratuson belüli tisztségek egyike - a cursus honorum kezdőállomása, előtte elméletileg - eltekintve egy még hosszabb nomenklatúra lehetőségétől, az 1. soron túlnyúló további nevek felsorolásától, amelyeket a homo novus Tacitus esetében aligha kell feltennünk, - csak a következő adatok állhatták: vagy utalás valamely fiatal fejjel viselt különleges hivatalra (pl. sevir equitum Romanorum, amiről semmiféle adatunk nincs), vagy valamely papi tisztségre, amelyet az időrendi sorból kiemeltek és közvetlenül a consulság után tüntettek fel.
Consuli rangú szenátorok cursus honorum-át megörökítő feliratokon ez a szövegformálás teljességgel általános volt, tekintet nélkül arra, hogy a consulságot és a papi méltóságot követően a többi tisztséget úgy, mint a Tacitus-feliraton: emelkedő, vagy mint legtöbbnyire szokásos: leszálló sorrendben vonultatták fel. Nos, Tacitus egy alkalommal (Ann. XT 11,1) futólag említi, hogy 88-ban, praetorságának évében, a quindecimviri sacris faciundis papi testületében működött közre. Ha most ennek a papi méltóságnak a feltüntetését, még a decemviratus előtt, feliratunk 2. sorába teljesen kiírva illesztjük be, akkor ez a sor balról nagyjából ugyanolyan hosszúnak bizonyul, mint az 1. sor, amelynek hosszúságát a praenomen, a nemzetségi név, az apa neve és a tribus alapján megközelítőleg ki lehet számítani.
A 3. sorban a két tisztség-megjelölés [quaesto]ri Aug(usti) és tribün] o plebis] kiegészítése vitathatatlan. A quaestura előtt hiányzik a katonai tribunusi tisztség feltüntetése, a tribunus plebis után pedig a praetura. Ha a katonai tribunusi tisztséget úgy egészítjük ki, hogy a trib(uno) szó a 2. sor végén, az utána következő mil(itum) leg(ionis) pedig a legio megjelölésével együtt a 2. sorban kapott helyet, továbbá ha a praetori szót rövidítés nélkül helyezzük el a 3. sor végén, akkor az első három sor feltehető szimmetrikus elrendezése máris tökéletesnek látszik. Az, hogy a tribunus szó az egyik helyen rövidítve, a másikon pedig teljesen kiírva szerepel, ne zavarjon bennünket: efféle különbségek ugyanannak a szónak az írásában egy és ugyanazon a feliraton belül gyakran előfordulnak.
Javaslatunk a felirat első sorainak a helyreállítására ezek szerint a következő: [P(ublio) (?) Cornelio P(ubli) (?) f(ilio) . . . Ta]cito Ca[ , co(n)sfuli) [XVviro sacris faciundis, XJviro stlitibus indicandis, trib(uno)] [mil(itum) legfionis) , quaestojri Aug(usti), tribün] o plebis, praetori]
Tacitus magasabb tisztségeinek felsorolása, ami kiváltképpen érdekelt volna bennünket, a felirat alsó soraival együtt sajnos elveszett. Aligha volna helyes itt találgatnunk, hogy a praetura után miféle tisztséget viselt; mindenesetre bízvást feltehetjük valamely legio parancsnokságát és gyaníthatólag - a praetori rangú helytartóságot még a 97-ben elnyert consulság előtt, majd egy vagy több consuli rangban ellátott kiküldetést az asiai proconsulatus előtt, amelyet Tacitus alkalmasint 112/113-ban viselt, és amelyet, mint legfőbb méltóságot - a cursus honorum betetőzéseként mindenképpen fel kellett tüntetni.
Az így kiegészített felirat szélességét könnyen kiszámíthatjuk: nagyjából négy métert tehetett ki. a feltételezhető kerettel együtt valamivel többet. Ha a teljes nomenklatúra és az Asia provinciában viselt proconsulatusig ívelő tisztségek feltüntetésére legalább hat sort teszünk fel, akkor a feliratos mező magasságát (alul-felül írás nélküli szegéllyel) 90 cm-re, pótlólagos kerettel együtt mintegy 120 cin-re becsülhetjük. Ez azonban a minimum, mert a felirat esetleg több dedikáló személy nevének feltüntetésével - néhány sorral még hosszabb is lehetett; esetleg az alsó rész nem is volt írással kitöltve; elképzelhetők ott pl. fasces és egyéb ábrázolások. Mindenképpen az egyik legnagyobb szenátori sírfelirattal van dolgunk, amelyet Rómából ismerünk; valószínűleg egy monumentális, a consuli rangú történetíróhoz méltó síremléknek volt a része, amelynek homlokzati oldala még 4 méternél jóval szélesebb is lehetett.
***
A Via Nomentana melletti feliratok jóvoltából most már többet tudhatunk Tacitus pályájának legalábbis kezdeti állomásairól. Eddigi értesüléseink az író lapidáris közlésén alapultak (Hist. I 1, 3): dignitatem nostram a Vespasiano inchoatam, a Tito auctam, a Domitiano longius provectam haud abnuerim. A kutatás helyesen hangsúlyozza, hogy ez a mondat nem az író hivatali pályafutását akarja bemutatni, hanem történetírói elfogulatlanságát emeli ki „a Flavius-dinasztia tagjaitól élvezett jótétemények ellenére”. Az idézett mondatban mégis ezekről a „jótéteményekről” van szó, amelyeket Tacitus pályája során a három nevezett császárnak köszönhetett.
Ezt a pályát (a praetorságig) a kutatás jelenlegi állása szerint a következőképpen vázolhatjuk:
Az 56-ban vagy 57-ben született Tacitus - mint homo novus Vespasianustól kapta a latus clavus-t és ami ezzel járt: felvételét a szenátori rendbe, valamint azt a jogot, hogy szenátori tisztségekre pályázhasson; ugyancsak Vespasianus alatt választották be a vigintiviri testületébe. Még a katonai tribunusi tisztséget is Vespasianus alatt nyerte el, még pedig mielőtt Cn. lulius Agricola leányát 77-ben feleségül vette. Quaestor Titus vagy csak Domitianus alatt, talán 81-ben vagy 82-ben lett; ezután következett néhány évvel később a tribunus plebis vagy az aedilis tisztsége, majd 88-ban a praetura.
Feliratunk ismeretében most az ifjú Tacitus tisztségeiről annyit mondhatunk, hogy pályafutását, mint a decemviri stlitibus iudicandis testületének tagja kezdte: mint kellőképpen támogatott homo novus, aki, mint a legelőkelőbb szenátor-fik nem kezdhette triumvir monetalis-ként. Ugyanakkor nem kellett beérnie azokkal az alacsonyabb beosztásokkal, amelyek a quattuorviri viarum curandarum vagy a triumviri capitales testületének tagjait illették.” Ezek szerint tribunus militum is volt. A quaesturát feliratunk bizonysága szerint quaestor Augusti minőségében nyerte el. Végül a következő - kötelező hivatalt a praetura előtt nem aedilisként (amire minden évben hatan pályázhattak), hanem tribunus plebis-ként viselte (erre tízen tarthattak igényt).
Ezek az adatok most hogyan hozhatók összhangba Tacitusnak imént idézett visszatekintésével? A kérdésnek kettős: tartalmi és időrendi aspektusa van. Tartalmilag: mit jelent pontosan az a kijelentés, hogy Tacitus dignitas-únak gyarapítását Vespasianusnak, Titusnak, majd Domitianusnak köszönhette? Szerintünk azt, hogy Tacitus a Flaviusok alatt nemcsak folyvást előrehaladt a hivatali lépcsőn, hanem az illető uralkodók erőteljes támogatását is élvezte: a latus clavus adományozása egyértelműen császári beneficium.
A mindenkori uralkodónak nyilván befolyása volt arra, hogy ki pályázhasson a vigintiviratus-ért, például azzal, hogy homo novtís-oknak megengedte a latus clavus viselését, de ki nem ő nevezte ki őket, hanem a senatus. Ugyanígy - elvileg az uralkodó nem szólt bele a tribunus militum-ok kinevezésébe sem, mert az a mindenkori hadseregparancsnokra, vagyis az illetékes helytartókra tartozott, amiben persze döntő szerepe volt az illető parancsnok és az ifjú szenátor közti személyes kapcsolatoknak. Az évenkénti húsz quaestort megint csak a szenátus választotta.
A két quaestor Augusti-t viszont vagyis feliratunk szerint Taeitust is - az uralkodó jelölte ki. Ez pedig kétségtelenül egyértelműen biztosította megválasztásukat, amit nagyon is uralkodói „jótéte-ménynek” kell felfognunk. A néptribunusok és a praetorok a szenátusban lefolytatott választáson nyerték el tisztségüket, némelyek közülük a császári ajánlásnak köszönhetőleg (candidati Augusti). Erre Tacitus esetében semmiféle jel nem mutat.
Feliratunk szövegében amelyben az általános gyakorlatnak megfelelően nincs említve, hogy a latus clavus-t Vespasianus adományozta - Tacitusnak a maga dignitas-ának flaviusi gyarapításával kapcsolatban említett követelményekkel csak a quaestor Augusti tisztsége van tökéletes összhangban. Ehhez járulnak természetesen a töredékünkön nem olvasható magasabb tisztségek, mint például egy legio parancsnokság és egy helytartóság, amelyet a történetíró praetori rangban legátusként - Domitianustól kaphatott, azonkívül a 97. év utolsó hónapjaiban viselt consulság, amelyre az előző évben minden jel szerint még Domitianus jelölte.
Tacitus hivatali pályafutását (ha születését a kutatásban mutatkozó konszenzusnak megfelelően 56-ra vagy 57-re tesszük) időrendben a következőképpen vázolhatjuk: A latus clavus-t legkésőbb 74 táján nyerhette el; decemvir stlitibus iudicandis lett 75 körül, nem egészen 20 éves korában; tribunus militum-ként szolgált 76-ban vagy még 77-ben is, melynek folyamán Agricola leányát feleségül vette, vagyis a szokásos korban; quaestor lett - mint az szokás volt - nem egészen vagy körülbelül 25 éves fejjel, legkorábban talán 80-ban, vagy inkább csak 81-ben, legkésőbb 82-ben; néptribunusszá 84/85 táján léphetett elő; a praetorságot nem a szokásnak megfelelően 30, hanem csak 31 vagy éppen 32 éves korában, 88-ban érte el.
Az idézett mondat (dignitatem nostram...) ebben az esetben azt jelentené, hogy Tacitus a latus clavus-t Vespasianustól nyerte el, a quaesturára Titus jelölte, de már magát a tisztséget vagy még Titus alatt vagy részben? - már csak annak halála (81. szeptember 13.) után, Domitianus alatt viselte; a praetura utáni előmenetelét egészen a consulságig pedig Domitianusnak köszönhette. Tacitus kijelentése tehát tartalmilag teljességgel kielégítő módon volna magyarázható.
Ez a kronológia azonban nem biztos: Tacitus születését csak hozzávetőleg datálják az I. század ötvenes éveinek a közepére. Ezt a datálást (hogy ti. Tacitus 56-ban, 57-ben, vagy már 55-ben született) arra alapozzák, hogy a leendő történetíró akkor vette feleségül Agricola leányát, amikor apósa - mint consul egregiae tum spei - közvetlenül britanniai helytartósága előtt állt, vagyis 77-ben.
A szenátorok általában akkor házasodtak meg, amikor a katonai tribunatus után hazatértek; ez vonatkoztatható Tacitusra is. A katonai tribunusok a vigintiviratus után nyerték el ezt a tisztséget, vagyis mintegy 18-20 éves korukban, mindenesetre a quaestura előtt, sőt alkalmasint még azzá való jelölésük előtt is, tehát amikor még nem töltötték be 24/25. évüket. Ha tehát Tacitus mind a vigintiviratust, mind a katonai tribunatust még 77 előtt viselte, aligha születhetett 56/57 után. Ennek az önmagában logikus számításnak azonban esetleg ellentmond az a tény, hogy Tacitus a praetorságot csak 88-ban nyerte el, vagyis később, mint általában mások. Lehet, hogy sokan pályáztak a betölthető 18 helyre, de éppen Tacitus esetében, aki mindig szépen haladt előre pályáján, sem a személyes kapcsolatok hiányára, sem az uralkodókkal való rossz viszonyra aligha gondolhatunk.
Tacitus karrierjének kezdeti állomásait a következő módon is képzelhetjük: Születhetett 58-ban; a latus clavus-t Vespasianustól kapta 75/77-ben; decemvir stlitibus iudicandis-sr.á csak Titus alatt, talán 80-ban, 22 éves fejjel választották; katonai tribunus 81/82 körül lehetett, és ebben alkalmasint része volt apósának, Agricolának is, aki ekkor Britanniában helytartóskodott; quaestorrá csak Domitianus jelölte; magát a tisztséget 83-ban viselhette; tribunus plebis 85/86-ban, praetor 88-ban, anno suo. Ellene szól ennek az értelmezésnek két tény: egyrészről a katonai tribunatust így házasságkötése után kellene elhelyeznünk, ami lehetséges éppen, de kevéssé valószínű, másrészről az a bizonyos utalás (dignitatem nostram ... a Tito auctam) nehezen volna magyarázható.
Jelenlegi ismereteink birtokában a két alternatíva közt nem tudunk dönteni. A kérdés az, hogy melyik nehézséget vesszük szívesebben tudomásul. Ha nem fogadjuk el, hogy Tacitust quaestornak Titus jelölte, akkor nem magyarázhatjuk kellőképpen azt a kijelentését, hogy dignitas-át Titus „gyarapította”, és ez súlyosabb érv, mint holmi csekély eltérés pályájának a leges annales szabta alakulásától, ami különben sem áthághatatlan szabály. Ezek szerint - Sir Rónáid Syme felfogásával egyezőleg azt a nézetet tekinthetjük a leginkább megalapozottnak, amely szerint Tacitus 57 körül született, 74-ben vagy 75-ben nyerte el a latus clavus-t, hogy azután máris sikerrel pályázhasson a decemviratusra; valószínűleg a következő évben vagy még 77-ben is katonai tribunusként ténykedett; a quaesturára igenis Titus jelölte, de magát a tisztséget 81-ben részben már Domitianus alatt, vagy csak 82-ben Domitianus quaestoraként viselte (vagyis Domitianus elfogadta és átvette bátyjának és elődjének jelöltjét); praetorrá már 30 éves korában jelölték, de hivatalba csak 88-ban, 31 éves fejjel lépett, hogy azután Domitianus alatt magasabb tisztségekhez jusson.
Feliratunknak egy fontos új adatot mindenképpen köszönhetünk: Tacitus a quaesturát nem úgy nyerte el és viselte, mint a négy quaestor consulum, a két quaestor urbanus vagy a többi tizenkét quaestor egyike (az utóbbiak közül a legtöbben proconsuli provinciákban teljesítettek szolgálatot), hanem mint egyike az uralkodó mellé beosztott két quaestornak (quaestores Augusti): ez a megtiszteltetés a húsz quaestor közül minden évben csak kettőnek juthatott osztályrészül.
Különleges, bizalmi beosztás volt ez, mert egy quaestor Augusti hatásköre nagyjából egy mai kormányfő személyes referenséinek felelt meg. Így tudjuk például A. Plautiusról, a később Britanniában hódító helytartóról, hogy 20-ban - mint quaestor Augusti - a de Cnaeo Pisone patre szóló senatusi határozatot Tiberius fogalmazása alapján ő öntötte formába (ami elképzelhetetlen a császárral folytatott tüzetes konzultációk nélkül); a fiatal Hadrianusról is tudjuk, hogy hasonló minőségben ő olvasta fel Traianus beszédeit a senatus előtt. (Ezt a császári quaestorok bosztásukból folyólag rendszeresen tették.)
Tacitusnak ez a beosztása azt bizonyítja, hogy fiatal éveiben a Flavius-háznak, de a jelek szerint Domitianusnak is még melegebb pártfogását élvezhette, mint ahogy eddig gondoltuk, és hogy eredetileg még közelebbi szálak fűzték az uralkodói házhoz. Domitianus elítélése és a császárságtól való kritikus távolságtartása nyilván csak a kellő tapasztalatokkal bíró, érett történetíró állásfoglalását tükrözi, amit inkább Domitianusnak a szenátorok szempontjából „rémuralomnak” bélyegzett későbbi évei váltottak ki, nem ifjúkori élményei.
Tacitus történetírói működése szempontjából az az év, amelyet quaestorként élt át, mégis rendkívüli jelentőséggel bírhatott. Az, hogy állandóan, bizalmi beosztásban az uralkodó közvetlen közelében tartózkodhatott és Titusszal, majd Domitianus-szal gyakran, személyesen érintkezhetett, Tacitus számára azt jelentette, hogy mélyebben tekinthetett bele a császári hatalomgyakorlás mechanizmusába, mint ahogy ezt a senatus tagjaként vagy rutinszerű hivatali kötelességek gyakorlása közben tehette - mint például tribunus plebis vagy praetor. (Tudjuk, hogy apósa ezeket a tisztségeket konkrét feladatok nélkül, nyugalomban, sőt tétlenül viselte.)
Későbbi szenátortársa és „kollégája”, a történetíró Cassius Dio nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a császárkori történetírás egészen más feladat a római res publica eseményeinek megörökítéséhez képest: míg a köztársaságot érintő döntések a nyilvánosság előtt történtek, a császárok a nyilvánosság kizárásával hozták meg döntéseiket. Ezeknek mozgató rugóiról, az előzetes megfontolásokról azok a hivatalos dokumentumok és akták, amelyekhez Tacitus, vagy később Cassius Dio mint a senatus tagja - könnyű szerrel hozzáférhetett, semmit sem árultak el.
De ha valaki egy álló esztendeig bizalmi beosztásban figyelheti az uralkodót, rendszeresen tárgyalhat vele politikai ügyekről, közvetlen közelből észlelheti gondolkodását - ez volt a legjobb iskola, amelyet Rómában egy szenátori rangú történetíró, aki a császárok történetének megírására vállalkozott, egyáltalán kijárhatott. Biztos, hogy nem olvashatnánk megrendülés nélkül azokat az - elveszett - fejezeteket, amelyekben Tacitus Titus és Domitianus uralkodását személyes tapasztalatainak birtokában örökítette meg.
Persze mindez csak részecskéje annak, amit a Hallgatag - sírfeliratán keresztül - az utókorral közlendőnek vélt. Tacitus számunkra sok szempontból továbbra is talány marad, bár az egyeduralomról szóló nézeteit világosan megfogalmazta:
„Remote, austere and enigmatic, on a surface view, yet perhaps in no way a problem in his comportment towards Romé and the Caesars.”
Élete folyásából továbbra is sok minden homályban marad. Ebbe a homályba azonban most talán már több fénysugár világít bele. Az író pályafutásának korai szakaszai világosabban rajzolódnak ki, mint eddig; ha születése helyét továbbra sem ismerjük, legalább annyit tudhatunk, hol temették el (vagy - óvatosabban fogalmazva - hol állítottak neki kenotaphiumot Rómában, történetírásának legfőbb színhelyén, ahol monumentális felirattal ellátott síremlékét valószínűleg Hadrianus alatt emelték. Ami pedig a Caesarokhoz való viszonyát illeti, bízvást megállapíthatjuk, hogy eddig ismeretlen tisztsége (quaestor Augusti) ennek a viszonynak az alakulásában fölöttébb jelentős szerepet játszott.
Mindez persze csak akkor érvényes, ha a Via Nomentana menti felirattöredék valóban a történetíró Tacitust illeti. Ez csak feltevés, de lehetőségeink szerint kellőképpen megokolt feltevés, amelynek megítélésünk szerint - semmi sem mond ellent. Különben fel kellene tennünk, hogy nagyjából ugyanebben az időben volt még egy hasonló nevű, jelentős, a kor gazdag proszópográfiai dokumentációja ellenére teljességgel ismeretlen római szenátor. De ha valaki ennyire szkeptikus, akkor azt is erősítgethetné, hogy az a bizonyos mylasai felirat nem a történetíró Cornelius Tacitus nevét örökítette meg, hanem egy hasonló nevű, ismeretlen szenátorét, mondjuk: a történetíró unokaöccsét. Inkább szívleljük meg korunk legnagyobb Tacitus-kutatójának szavait:
„In matters of literary and historical appraisement, one cannot operate with the methods of a laboratory or furnish the proof to be demanded in a court of law. The best is only the probable. Any who raise complaint have an easy remedy: to offer something better, something coherent and constructive.”
Alföldy Géza