A klasszikus ókor, ami a szakirodalomban bevett rossz beidegződés szerint 476-ban ért véget a Nyugatrómai Birodalom életében, természetesen a Forum Romanum esetében sem volt korszakhatár.

Az V. században elkezdődő hanyatlás azonban a továbbiakban folytatódott, a Forum a természet és a történelem viharai folyamatos pusztításainak volt kitéve. Az egyház által hasznosítható épületeket templommá alakították, ez volt az egyetlen, ami esélyt adott a túlélésre. Elsőként a Divus Romulus templomot alakították át.
Cosma e Damiano templomává, majd 678-ban a Rostra mögött állítottak fel egy kisebb szentélyt, Szent Sergius és Szent Bacchus oratoriumát. Ezután 630-ban a Curiából lett Szt. Hadrianus temploma, majd a Secretarium épületéből Szt. Martina temploma.

Az Atrium Vestae túlélését az biztosította, hogy a bizánciak sokáig saját palotájukként használták. Egy 847 környéki nagy földrengés komoly pusztítást vitt végbe, majd 1084-ben a bizánciakkal háborúzó normann Robert dHauteville (Guiscard) emberei, háromnapos rablás után felgyújtották a várost. Ezután a Forum sorsa évszázadokon át a felejtés és a pusztulás volt.
A Velia lábánál lévő, valaha virágzó rezidenciális negyed, a Cloaca Maxima vizével öntözött zöldségeskertté alakult, és egészen a XVI. század közepéig művelés alatt is maradt. A Vesták háza harundinetum; azaz nádas, vagy cukornád ültetvény lett, a Vicus Tuscus pedig kert, ahol articsókát neveltek.

A Római Birodalom nyugati tartományainak leszakadása és önálló királyságokká válása után Róma századokra elveszítette jelentőségét. A középkor nem törődött ezekkel az épületekkel, építőanyagként használta fel köveit egészen a reneszánsz és a barokk korszakig, miközben Róma nagy palotái az antik örökség márványdíszeiből épültek fel.
Lanciani „rabló ásatások"-nak nevezi ezt a korszakot. A régészet történetének valóban nem dicső fejezete ez, nemcsak a klasszika archeológia területén, de a keleti ásatások esetében is a legelső korszak a kincskereső ásatásoké. Ez a kor nemcsak azért volt kevéssé fényes, mert vittek mindent, ami a piacon értékesíthető volt, történeti értékének feltárása nélkül, s pusztítottak mindent, ami nem volt elég szép az eladhatóság és felhasználás szempontjából, hanem módszertanilag is tönkretették az ásatási területet, hiszen modern ásatási technikák híján, vakond módjára összetúrták és pusztították az egymás feletti régészeti rétegeket.
1407-ben Donatello és Brunelleschi megszemlélvén a római antik romokat és az ott folyó ásatásokat, Róma lakóit „quelli del tesoro"-nak (kincskeresők) nevezte. De nemcsak az épületek omlottak össze, az emlékezetből is kiesett a régi épületek neve, és az eltemetett romok már találós kérdésként jelentek meg megtalálójuk előtt.

Az antik épületek fennmaradásának egyetlen esélye - mint már említettük -, a hasznosíthatóság volt. A pogány istenek templomai viszonylag kis terükkel kevéssé voltak használhatók, de a nagy tömeget befogadni képes basilicák már alkalmasak voltak keresztény templomként való használatra. Ami egyházi célra, lakóépületként vagy erődítésre nem volt alkalmas, azt elhordták, lebontották. Elsőként természetesen a műalkotások és dekoratív épületelemek tűntek el.
Ma az ókori épületeken éktelenkedő lyukak mesélnek csak az egykori márvány- és bronzdíszekről. A márványok még lenyomozhatóan előkerülnek a paloták és templombelsők díszítőelemeiként, a bronzok azonban csak a csaták ágyúiból, illetve a San Pietro barokk baldachinjáról tekintenek le ránk, mit sem hagyva a képzeletnek, hogy milyen lehetett Róma régi fényében.

Források híján nehéz megítélni, hogy mikor vált a feledés és pusztulás szinte teljessé. Egyetlen adatunk van, a VIII. században keletkezett az Itinerarium Einsiedlense, ennek a római „márványokat" érintő felsorolása alapján még úgy tűnik, hogy a Forum viszonylag ép állapotban maradt meg. A valódi pusztulás a IX-XII. században következett be. Az épületeket hagyták összedőlni, ami használható volt, mindennapi használatba vették, a romok tetején kerteket műveltek.
A nagyobb épületek erődítéssé alakultak és az egymással versengő nemesi családok háborúinak védművei lettek. Ekkor a forumok területe már nem a rómaiak Foruma, hanem Campo Torrecchiano, a „Tór-nyok Tere". Sokáig „üres tér", „La Steccata", amit a szarvasmarhákat védő karámokról neveztek el, végül a Giuseppe Vasi metszetén is látható marhalegelő: „Campo Vaccino" lett. Még a XVIII. századi Piranesi-metszeten is látható a Forum közepén a la torre del Campanaro, a torony, ahol az állami hivatalok beszedték a marhák legeltetéséért járó pénzt.
A XIV. század a kirablás százada a Forum életében. Az avignoni fogság után Rómába visszatért pápák építkezési láza hatalmas és kielégíthetetlen építőanyag igényének esett áldozatul. A Forumot - mint a város antik negyedeit általában - gyakorlatilag kőbányának használták, mindent vittek, ami felhasználható volt a palotaépítkezéseknél. A Szt. Péter bazilika jórészt a Forum márványaiból épült.

A XV. században már kezdték felfedezni megmaradt értékeit és szépségeit, a XVI. század pedig néhány fontos metszeten meg is örökítette a Forum maradványait, és megszülettek az első tudományos értekezések is a római topográfia tárgykörében. Poggio Bracciolini a latin klasszikusok felfedezésével kezdte, Flavio Biondo „De Roma instauratája" és Bartolomeo Marliano, valamint Pirro Ligorio munkái az első tudományos igényű, de ugyanakkor fantasztikus hipotéziseket is tartalmazó topográfiai művek.
A legjobb reneszánsz építészek - Antonio és Giuliano da Sangallo, fra Giocondo, Baldassare Peruzzi - és művészek - Domenico Ghirlandaio kezdtek érdeklődni Róma és a Forum épületei, építőanyagai és építési technikái iránt.

V. Károly német-római császár látogatásakor, 1536-ban, III. Pál pápa széles utat alakíttatott ki Titus és Septimius Severus diadalíve között. Ekkor „természetesen" lerombolták, ami útban volt, kiirtották a szőlőket, és feltöltötték az egyenetlen részeket. A metszeteken jól látszik, hogy a legmagasabb épületek oszlopai, mint a Saturnus-templomé mintegy feléig föld alá kerültek, a legalacsonyabban fekvő Castor- és Pollux-templom pedig teljesen eltűnt a feltöltött talajrétegek alatt.
Az 1540-1546 közötti évek a Forum teljes kifosztásának évei. Megkezdték kiásni, és eltávolítani azokat az elemeit, amelyek elég szépek és használhatók voltak ezen évek lázas építkezéseinél. Az építőanyagként kitermelt márványok mellett történelmi értékek is előkerültek. Megtalálták 1546-ban a Fasti consulares et triumphalest.

1553-ban a Phocas-oszlop körüli ásatások felszínre hozták a Lacus Curtius domborművét. Az Aedes Castoris et Pollucis mellett, 1565-től egy nagy gránit medence állt, amit állatok itatására használtak. Ezután ismét a feledés homályába vész az antik Forum. Egyes épületei feltűnnek ugyan Étienne Du Pérac metszetein, de a tér feltöltése miatt csak az épen maradt magasabb épületek felső egyharmada emelkedik az akkori talajszint fölé.
Továbbra is kincskereső ásatások folytak a területen, amelyek hasznosítható épületelemek és díszek után kutattak. A korábbi általános bontás után a XVII. század első évében építenek először újjá valamit a területen: az Antoninus- és Faustina-templom lebontott részét. VII. Pál pápa idején (1655-67) Leonardo Agostini feltárta, de egyszersmind le is rombolta a Porticus Margaritaria nagy részét.

A Forum iránti érdeklődés a XVIII. század végén éledt újjá, amikor J. J. Winkelmann teljesen új alapokra helyezte a régészet tudományát. A Forum ásatása-s- több, egymástól elkülönített „lyukban" kezdődött meg, a századok alatt feltöltődött/feltöltött talajszint alól kilátszó emlékeket ásták ki. Legkorábban 1788-ban, G. V. Fredenheim, a svéd nagykövet ásatott a Basilica Iulia körül, majd 1803-ban, amikor Carlo Fea kezdett saját zsebéből finanszírozott, s megszakításokkal, de mintegy harminc éven keresztül tartó munkálatokba a Septimius Severus-diadalív környékén.
Az ásatásokat kezdetben maga vezette, majd Antonio Nibby, Antonio, Bunsen és Canina. Leginkább bontással kezdték, Fea keresztülvitte, hogy az antik romok fölé települt modern építményeket lebontsák. A legnagyobb eredmény a látható épületek megmaradt részeinek felszínre hozása, és ahol lehetett, felállítása volt. Munkáját megszakította a francia invázió, bár a franciák később folytatták a megkezdett ásatásokat, és a Saturnus-, Vespasianus és Titus-, Castor- és Concordia-templom körzetét tárták fel még 1836 előtt. Egy másik régész csoport munkája 1811-ben indult a Phocas-oszlop környezetében, amikor előkerült a talapzat felirata. Ez a Devonshire grófja által finanszírozott feltárás 1816-ig tartott.

A következő ásatás 1827-ben, XII. Leo pápa megbízásából Antonio Nibby vezetésével kezdődött. Kibontották a „Tabularium" és a Capitolium lejtő egy részét, és összekötötték a nyugati rész, a Phocas-oszlop közötti és a Via Sacra menti ásatási területeket. Az első komoly tudományossággal szervezett feltáró és régészeti munka 1836. március 15-én kezdődött meg, amikor is XVI. Gergely elrendelte a Forum feltárását.
A politikai változások nem kedveztek a tudós kutatásoknak, a munka természetszerűen lassan haladt. A következőkben kiásták a Saturnus-templomot, a Basilica Iuliát, de csak 1870-ben érték el azokat a rétegeket, amelyek ténylegesen a föld alá került császárkori és köztársasági épületegyüttesekhez tartoztak. Nyolc évbe telt, amíg a Forum központi terét feltárták. 1885-ig a Palatinus ásatásaival párhuzamosan Pietro Rosa is dolgozott a területen.

1870-74 között ő irányította az első nemzeti ásatást a Forum Romanumon. 1878-1880 között Rosa és utódja, Fiorelli, feltárta a summa Via Sacra területét. Az 1882-1885 közötti évadok feltáró munkái minden idők talán legismertebb római régész-topográ-fusa, Rodolfo Amadeo Lanciani és Giuseppe Fiorelli vezetésével folytak. Hozzájuk csatlakoztak neves külföldi tudósok, mint H. Jordan és Ch. Hülsen. Az ő feltárásuk eredményeként a Forum legnagyobb részének ókori építményei felszínre kerültek.
Ezt a munkát folytatta 1898-ban kezdődő, teljesen új alapokra helyezett ásatásaival Giacomo Boni, aki a korábbi, Kr. u. IV-V. századi rétegek feltárása mellett, célul tűzte ki a legkorábbi idők stratigráfiai feltérképezését. A római őstörténet akkor is, akárcsak napjainkban a legnagyobb érdeklődésre tartott számot. Komoly eredmények csak a XX. század elején születtek. Sorra kerültek elő a régészeti és történészi körökben szenzációsnak tartott leletek: 1898-ban az Aedes Divi lulii, 1899-ben a Lapis Niger és a hozzá tartozó szentélykörzet, valamint az Aedes Vestae és Atrium Vestae, 1900-ban a Lacus Iuturnae és a Regia, 1900-1901-ben a S. Maria Antigua.
Eljutottak a Comitium legmélyebb rétegeiig és megtalálták a Volcanalt. 1902-1903-ben felfedezték a Boni által Sepulcretumnak nevezett temetkezési helyet. 1903-1904-ben felszínre kerültek az ún. Equus Domitiani, a Lacus Curtius és a Basilica Aemilia faragott frízének töredékei.

Az 1898-1910-ig terjedő időszakban ásták ki a ma is látható romok jó részét. Ekkor kötötték össze a régi ásatási területeket és alakították ki a mai régészeti terület bemutatható részét. A munka a későbbiekben 1925-ig, Boni haláláig tartott.
Alfonso Bartoli 1925-ben megkezdte a Basilica Aemilia, az Aedes Vestae részleges restaurálását, a Curia ásatásait. 1946-1963 között főként a korábban nem, vagy rosszul azonosított maradványok topográfiai és régészeti pontosításán munkálkodtak.
Bartoli utódai alatt (P. Romanelli, G. Carettoni és L. Fabbrini) mély kutatóárkokkal végeztek feltárásokat a Comitium, a Basilica Iulia, a Basilica Aemilia, a Divus Iulius-templom és az Augustus-diadalív környékén, a Regia területén.

Azóta szinte folyamatos a feltárás, és a topográfiai rejtélyek megoldása. A klasszikus világ régészetének napjainkban is egyik legizgalmasabb kirakós játéka az antik világ központjának rekonstrukciója.
Komoly eredmények születtek a mély stratigráfiai ásatások során a Basilica Paulli körzetében (G. Carettoni), a Comitium (E. Gjerstad), a Vesta-templom és a Divus Iulius-templom közti területen (R. Gamberini-Mongenet), a Regia és az Atrium Vestae (E. E. Brown és R. T. Scott) és a Lacus Iuturnae (E. M. Steinby) körzetében.

1980-1988 között új állagmegőrző és feltáró munka kezdődött. A restaurációs munkák után megnyitottak több régi ásatási területet, pl. Domitianus aulája a Saturnus-templom mögött, és újak is kezdődtek, pl. az Atrium Vestae területén.
1996-ban egy addig még soha fel nem tárt területen és mélységben kezdődött meg a munka, ami az Argiletum teljes feltárását tűzte ki célul. Kiterjedt ásatások folytak az ezredforduló után a Palatinus-lejtőjén, a Velia területén, és a Basilica Iulia és a Palatinus közötti, feltárható területeken. Újabbak kezdődtek szinte napjainkban a Comitium térségében és a császárforumok eddig még nem vizsgált területein, amelyek egy része a Forumot északról övező térséget is érintik.

Bár az ásatások nagy erőkkel folynak, az eredmények tudományos publikálásáról általánosan elmondható, hogy inkább csak részleteiben történt meg. Ezért kényszerűségből ezekre időnként a médiában megjelent egyes nyilatkozatok alapján volt módunk hivatkozni.