Meglehetősen ismerjük immár a Forum főbb építményeinek fekvését s történetét; könnyű helyreállítanunk képzeletünkben mindezen romokat s elgondolnunk, milyen lehetett e tér, mielőtt az idő oly állapotba helyezte, a milyennek most látjuk. Adjunk számot magunknak a benyomásról, melyet reánk tenne, lm olyannak látnok, mint a császárság végszakában volt, a barbárok betörésének előestéjén, midőn csodálattal tölti el látogatóit.
Hogy a maga módja szerint meg legyünk hatva, úgy véljük, némi erőszakot kell előbb magunkon tennünk s azon kezdenünk, a mi mindig nehéz, hogy elfelejtjük pillanatra szokásainkat s előítéleteinket.
Megszoktuk a köztérnek fő előnyei közé sorolni szabályos, arányos, terjedelmes voltát. Be kell ismernünk, hogy e tulajdonságokat bizonyos fokig nélkülözni látszik a Forum. Mindannak fogyatkozásaiban szenved, a mit nem alkottak meghatározott terv szerint. Úgvszólva a századok hozták létre; építész nem szabályozta előre a térnek arányait, nem osztotta el körülte az emlékeket. Láttuk, hogy eredetileg különböző s egyenlőtlen emelkedésekből állott; mocsaras sík fölé emelkedett a comitium, ennek fölötte volt a Curia, melytől meredek feljáró vezetett a Capitoliumhoz.
A nagy építmények felállítása részben eltakarta utóbb a talajnak ezen egyenetlenségeit; ám ezen esetleg, különböző korszakokban felállított épületek nem mindig voltak összhangban egymással; kellő rend nélkül halmozták össze s zsúfolódnak egymás mellé. A kiváló személyiségek, kik a köztársaság kormányát vezették, hátra akarván hagyni emléküket Rómának leghíresebb pontján, nem maradt üres hely a tér körül: több basilikát találunk itt, hét-nyolc templomot, egy palotát a senatus, három átjárót — Janus — az üzletemberek számára s öt diadalívet. Még az épületek közti rész is, melyet a közönség használatára szabadon kellett volna hagyni, el volt lepve trófeákkal, bódékkal, oszlopokkal s különösen szobrokkal, Chateaubriand szavaiként egész holt néppel az élő népnek közepette.
A hiúság annyira megsokszorozta számukat, hogy a senatus kénytelen volt olykor egy részt eltávolítani. Az oszlopok közt voltak olyanok is, melyeknek tetemes helyet kell-e elfoglalniuk; erkéllyel voltak körülvéve, mely az egész Forum fölött uralkodott; olyankor, midőn voltmely szerencsés és hálás jelölt látványosságot rendezett a nép számára, azok ivadékai, kiknek tiszteletére az oszlopot emelték, családjukkal együtt helyet foglalhattak ezen állványfélén s onnan nézhették a gladiátorokat s atlétákat. Tartani lehet tehát attól, hogy a Forum első tekintetre nem a legtetszetősebb, hogy a bőségnek e feltorlódása elfárasztja kissé az elmét, s hogy sajnálattal nélkülözzük a nagyobb rendet, egyszerűséget és arányt. Ám ezen első benyomás nem fog sokáig tartani, ha végig tekintünk az eseményeken s egyéniségeken, melyekre ezen épületek emlékeztetnek. Itt valóban elmondhatjuk Ciceróval: „Bármerre lépünk, egy-egy emléket ébresztünk fel.
A Forum nem ama közterek egyike, a melyekkel minden városban találkozunk s igazságtalanság lenne a közönséges szabályokat alkalmazni reá. Nem kívánhatjuk, hogy általános tervezete s arányai tekintetében hasonló legyen a többihez, miután fel van ruházva azon sajátos jelleggel s a különleges szépség azon nemével, hogy egy országnak egész történetét magában foglalja. Emlékeinek nagy száma, a mely kezdetben némileg meglepett, magyarázatát találja sokaságában a dicső tetteknek, melyek emlékezetét fenntartják. Leküzdve ízlésünknek ezen első nyugtalankodását, mihamar hozzászoknak szemeink, úgy véljük, e kissé zavaros látványhoz, sőt bizonyos festőiséget is találunk benne, a melyet nélkülöz nagy tereinknek ünnepélyes s hideg szabályszerűsége.
Kissé nehéz megvédenünk a Fórumot egy másik, alaposabbnak látszó szemrehányás ellen. Mindjárt kezdetben, a mint egészen áttekintettük, meglep terjedelmének korlátolt volta. Látván, mily csekély a mélysége s térfogata, azt kérdjük magunktól, miként felelhetett meg a céloknak, melyekre használták. A régi írókból tudjuk, hogy Rómának leglátogatottabb helye volt. A henyélek, kiknek nagy városokban mindig oly jelentékeny a számuk, itt adtak egymásnak találkát. Horatius elbeszéli, hogy szokása volt minden este itt sétálgatni. Őgyelgett, mint közönségesen, a Via sacra mentén, aznap is, midőn találkozott az alkalmatlan emberrel, ki minden tartózkodása dacára bele kapaszkodott s erővel be akarta magát mutattatni általa Mecénásnak.
A kíváncsiság bő alkalmat talált itt a kielégíttetésre; nem is említve a nyeglék minden faját, a kik sohasem hiányzottak, olykor valóságos festészeti kiállításokat is rendeztek itt; Görögország bukása után gyakran állították ki műremekeit itt az oszlopcsarnokokban vagy a templomokban s a műbarátok sűrűn jelentek meg azok megszemlélésére. Olykor a győzelmes hadvezérek, hogy fokozzák diadalaik hatását, ügyes művészekkel lefestették a csatákat, melyekben részt vettek s kiállíták a képeket a Fórumon. Egyikük, Mancinus pretor, annyira ment előzékenységében, hogy odaállott a kép mellé, amely nagy tetteit ábrázolta, hogy megadja a szükséges magyarázatokat. Ezen udvariasság elbájolta a népet s a következő évben consulnak választották meg.
A szószék lábainál jöttek össze a hírhordók s a politikusok; élénk csoportokat alakítottak s szenvedélyesen vitatkoztak; nyugtalanító híreket terjesztettek el, törvényeket, hadviseléseket terveztek; nem kímélték se a népszerűtlen államférfiakat, se a tábornokokat, kik nem vívták ki az első csapásra a diadalt. E hely közelében, a Rómában felállított első napóra alatt szoktak egybegyűlni a divathősök, az előkelő uracsok, a kik gondosan megborotválkoztak vagy csinosan megnyírt szakállat viseltek (aut imberbes, aut bene barbati). Nem messze tőlük, a basilica Aemiliana szomszédságában volt a börze.
A bankárok bódéi a Janus-oknak nevezett boltíves átjárók körűi voltak felütve; látni lehetett őket asztalaik mögött, a mint bejegyezték üzleti könyveikbe a rájuk bízott, vagy a kellő biztosíték mellett s óriási kamatra kölcsön adott pénzt. Itt találkoztak a nagy házak ügyvivői, az állami javakat bérben tartó lovagok, a kereskedők, az uzsorások, a pénzkölcsönzők; fontos ügyleteket tárgyaltak itt, könnyen meggazdagodhattak, de még gyorsabban ismét koldusbotra juthattak; hány vagyon, melyet szilárdnak tartottak, szenvedett Horatius szavaiként hajótörést a két Janus között!
Olykor nyilvános látványosságok, különösen gladitori küzdelmek rendezésére is használták a Fórumot. Szükségtelen mondanunk, hogy ugyancsak zsúfolva volt ily napokon. Cicero értésünkre adja, hogy mindenféle játék közül ez volt az, a melyet legtöbbre tartott a nép, s a melyet legnagyobb buzgósággal látogatott. Hogy jobban lássanak, sűrűn ellepték nemcsak a színkör szomszédságát, de a templomok lépcsőit s a basilicák terrasseait, a Capitoliumhoz s a Quirinal-hoz vezető utcákat is. Az ünnepély olykor napokig eltartott s rendszerint nagy lakomával ért véget, melyben az egész közönséget megvendégelték. A téren voltak felállítva az asztalok s a kinek csak tetszett, melléjük ülhetett.
Hogy a nap heve dacára kényelmesen láthassanak s ehessenek, azon eszméje támadt Caesarnak, hogy az egész Fórumot nagy takarókkal vonassa be, melyek árnyékot nyújtottak mindenkinek az ünnepély három-négy napja alatt. Dio szerint selyemből voltak készítve e takarók.8 E bőkezűség csakhamar egészen szokásossá lett, sőt Augustus idejében az is megtörtént, hogy a nyár igen forró lévén, egész tartama alatt kiterítve maradtak a takarók.
A gladiátorok küzdelmeinél is gyakoribb látványosságot nyújtottak a kíváncsiaknak a kiváló egyéniségek temetései. A gyászkiséret mindig átment a Fórumon; látni lehetett, miként lépdelnek tova a fuvolások s trombitások, elnémítva az egész környezetet, a siránkozók, arcukat marcangolva s hajukat tépve, a barátok s ügyfelek tömege, a minden nagyobb háznál alkalmazva levő szolgasereg s végre a szekerek vagy hordszékek, melyekben az ősök képeit vitték; számuk igen tetemes lehetett, midőn régi volt a család; Marcellus temetésén több volt hatszáznál. A mit valóban nehéz megérteni, a mi a tolongásnak hihetetlen mérveket adhatott, az, hogy e gyászmenetek akkor sem kerülték el a Fórumot, ha már el volt foglalva más gyűlések által.
Tudjuk ezt Cicerónak egyik híres adomájából, melyet többen mások is elbeszéltek utána. Crassus szónok barátainak egyikét védelmezte bizonyos alkalommal Brutus, egy gonosz ember ellenében, ki épen nem vált becsületére a nagy névnek s elprédálván vagyonát, a vádló mesterségének űzéséből élősködőit. A tárgyalás élénk volt, mert Brutusban nem hiányzott az ügyesség s gyűlöletének heve olykor ékesszólóvá tette. S éppen e napon sok szellemmel beszélt s a legmaróbb gúnnyal halmozta el ellenfelét.
Midőn Crassus válaszolni kezdett, egyszerre gyászmenet vonult át a Fórumon: a Brutusok családjának egyik nőtagját vitték a halotti máglyára, őseinek arcképei által környezve. Crassus kapva kapott az alkalmon s versenytársa felé fordulva:
,,Mit csinálsz te itt, csendesen ülve kiáltja, mit fog ezen öreg asszony te rólad mondhatni atyádnak, mindazon nagy embereknek, kiknek arcképeit látod, azon L. Brutusnak, ki megszakadttá a népet a királyok jármától? Mely munkádról, mely dicsőségedről, mely erényedről fog hírt vihet” S tovább folytatva, szemére hányta a nagy család e méltatlan sarjadékának egész viselkedését, egész életét. így a látványok egyikében, melyeket a Forum látogatóinak nyújtott, legszebb szónoklati sikereinek egyikére talált alkalmat Róma nagy szónoka.
Azonban légióként a politikai gyűlések szólították a tömeget a Fórumra. Háromféle gyűléseket tartottak itt:
1) törvényhozó gyűléseket, melyekben a törvények fölött szavaztak;
2) közönséges gyűléseket (conciones), melyekben nem volt megszavazni való, melyeket egyik-másik tisztviselő hívott össze, ha közölni akart volt a néppel;
3) politikai perek tárgyalását, a mely teljes nyilvánossággal történt, kisorsolt esküdtek előtt s a praetor elnöklése mellett.
E háromféle gyűlések közül az elsők, a törvényhozó gyűlések voltak a legfontosabbak; s a legritkábbak is. Bármily hajlandók is a szabad népek szünet nélkül változtatni törvényeiken, mégsem lehet minden nap törvényeket alkotni vagy eltörölni. Tegyük hozzá, hogy alkalmasint nem is e gyűlésekre mentek legnagyobb készséggel el. A nagy, komoly beszédek, melyekben általános eszméket fejtenek ki s az állam érdekeit vitatják, kevésbé vannak helyükön népgyűléseken, mint szűkebb testületekben, melyek csakis felvilágosult egyénekből állnak.
A tömeg rendszerint nem sok gyönyörűséget talál bennük, reá nézve nagyon csendesek s túlságosan hidegek. Hogy fölgyújtsák szenvedélyét, személyes kérdésnek kellett Rómában a vitákba vegyülnie: innen fontossága a politikai pereknek; csak oly gyakoriak voltak itt is, mint Athénben s az államférfiak a vádaskodásban s az önvédelemben töltötték életüket.
A pártoknak nem volt más eszközük egymásnak megtámadására, mint kölcsönösen az igazságszolgáltatás elé állítani vezéreiket. Igen drámai jelenetek fordultak elő, midőn voltmely előkelő személyiség, siránkozó családja, védencei s barátai által környezve, a Fórumra ment, hogy megvédje becsületét és vagyonát; nem csoda, ha a tömeg is ugyancsak tolongott azok megszemlélésére. Nem kisebb számmal jelent meg a gyűléseken, melyeket a tisztviselők hívtak össze, hogy értekezzenek a néppel.
A demokrácia mindenütt nagyon követelő s felette gyanakvó; Rómában is, mint másutt, azt akarta, hogy számot adjanak sáfárkodásukról, kiket a közügyek vezetésével megbízott. Oly kötelesség volt ez, mely elől nem lehetett kitérni, ha meg akarták tartani bizalmát. Cato, egyik legtökéletesebb típusa a népszerű tisztviselőnek, folytonos érintkezésben állott megbízóival. Minduntalan összehívta őket, hogy elbeszélje, mit tett; mindenről elmondta nekik véleményét ama tréfás hévvel, a melyet annyira kedvel a tömeg; nem kímélte ellenfeleit, kiket részegeseknek s csalárdoknak szokott elnevezni, elhalmozva dicséretekkel önnön józanságát s önzetlenségét. A nép nagy gyönyörűségét találta e közlésekben, melyek éreztették vele szuverén voltát.
Az általános izgatottság pillanataiban, midőn tudták, hogy egyik tribün a senatus ellen fog beszélni vagy voltmely égető kérdést tárgyal, odahagyták a mesteremberek munkájukat, becsukták a boltokat s a népies városrészekből tömegesen özönlöttek a Fórumra. A zsúfolásig telt Fórumot ugyancsak szűknek találhatták ily napokon. Még inkább az volt, midőn egybeültek a törvényhozó comitiák, melyekről már szóltunk. Ilyenkor némely előleges intézkedéseket kellett tenni a szavazás érdekében, felosztani a teret harmincöt külön szakaszra, hogy elhelyezzék azokban a tribusokat, elkészíttetni a hidaknak nevezett keskeny átjárókat, melyeken csak egyenként mehettek át a polgárok, hogy betegyék szavazójegyeiket a kosarakba. Ha egy pillantást vetünk a Fórumra, úgy, a mint ma előttünk áll s látjuk, mily csekély a kiterjedése, valóban nehéz megértenünk, miként tette lehetővé mind e bonyodalmas eljárást s miként foglalhatta magába az összegyűlt római népet.
Igaz, már említettük is, hogy a szemeink előtt levő tér nem a köztársaság, hanem a császárság Fóruma. Azt gyanítják némelyek, hogy csak a császárság alatt kisebbedéit ennyire meg s hozzáteszik, hogy nem is járt ez többé hátránnyal, minthogy a népnek nem kellett immár e helyen törvények fölött szavaznia; e feltevés azonban nem alapos. Eltekintve az oszlopoktól s szobroktól, melyek mindinkább ellepték a tér közepét s a diadalívektől, melyek elzárták a szomszédos utcákat, a többi épület magánosuk telkein, a sajátképpeni Forum határain kívül épült. S nemhogy szőkébbé tették volna, Cicero világosan mondja, hogy megnagyobbították. Midőn a gyűlés nagyon népes volt, helyet foglalhatott a nép a templomok lépcsőin s előcsarnokaiban. A kik nem fértek a szószék közelébe, a basilikák két emeletét lepték el. Innen mindent jól láttak s úgy a hogy hallottak is. Tévedés hát azt hinni, hogy a Fórum köré emelt emlékek megakadályozták a népgyűléseknek e helyütt való tartását s hogy azok építése előtt többen fértek e téren el.
Más érv is szól a mellett, hogy nem volt oly terjedelmes, mint képzeletünk hinni szeretné: lehetőnek kellett lennie a szónok megértésének. A tüdők bármily erejét tételezzük is fel egy Cicerónál vagy Demosthenesnél, lehetetlen akként képzelnünk őket, hogy a párisi Concorde-téren tartják beszédjeiket. A régi köztársaságok nagy zavarban voltak, midőn köztereiket meg kellett alakítaniuk: elég naggyá kellett azokat tenni, hogy mindenki elférjen s elég szűkké, hogy a szónok hangja ne vesszen el.
A római Forum több századon át rendes színtere lévén a politikai gyűléseknek, azt kell hinnünk, hogy megfelelt e két feltételnek. Tény ez, a melyet el kell fogadnunk, még ha nem érthetünk is teljesen meg. Fel kell tennünk nevezetesen, hogy a szónokokat meg lehetett hallani, még ha nem szívesen hallgattak is reájuk; hogy szájuk uralkodhatott a zajos gyülekezetek fölött, melyeket a háborgó tenger hullámaihoz hasonlítottak, melyben szidalmak hangzottak fel, egymás arcát karmolták, köveket s padokat dobtak egymás fejéhez. Természetesen nem minden erőfeszítés nélkül érték el e célt: bele kellett gyakorolniuk magukat a szólás különös módjába, úgyszólván énekelniük beszédjeiket s különösen kifejező arcjátékkal kísérniük, a mely segítségül szolgált azok követésében: innen a ritmus s a taglejtések fontossága az antik ékesszólásban. Ezen eszközökkel hallgattatták magukat meg.
Talán a Forum fekvése is segítségünkre lehet annak megértésében, a mi első tekintetre valóságos képtelenségnek látszik. Mélyedésfélében fekszik, melyhez lejtős utakon juthatni. A Capitolium felé egészen meredek a lejáró; lankásabb, de mégis szembeszökő a túlsó végponton, Titus diadalíve táján; a mint mondani szokták, minden oldalról „leszállottak“ a Fórumra. Ha elgondoljuk, hogy e fekvés, hogy a térnek kis terjedelme, hogy a környező halmok s épületek igen kedveznek a hangnak, kevésbé csodálatosnak fogjuk találni, hogy a szónokok megértették itt magukat s elérhették ama nagy hatásokat, melyekről a régi írók értesítenek.
Meg kell engednünk, bármennyire meglepőnek találjuk, azt is, hogy e Forum, melyet oly szűknek vélünk, magába foglalhatta mindazokat, a kik voltmely fontos per tárgyalásánál jelen lenni vagy szavazni akartak. Meglehet, nem is volt e szavazóknak a száma oly jelentékeny, amint hajlandók vagyunk hinni; meglehet, csak azért volt elégséges a tér, mert a jogosultak egy része otthon maradt.
A köztársaság vége táján, midőn a népgyűlések viharosabbakká lettek, a bölcs és mérsékelt emberek, a kik mindenütt a legfélénkebbek, szokásba vették a távolmaradást. Midőn látták, hogy a gyűlések rendszerint véres összetűzésekkel végződnek, nem jelentek többé meg, a kik féltek a zajtól. Cicero keserű hangon panaszolja el a comitiák ezen elhanyagolását s említést tesz némely törvényekről, melyeket alig néhány polgár szavazott meg s még hozzá olyanok, a kiknek nem is volt szavazatjoguk. Ekként érthetni meg, miként fogadta oly könnyen el annyi római a császárságot; meglehetősen közönyös volt előttük, hogy megfosztatnak a politikai jogoktól, melyekről ők maguk lemondtak. Végre is nagyon kicsinynek találták azonban a Fórumot a császárság alatt.
A népgyűlések megszűntek ugyan, de folyton növekedett a sétálgatók, a henyék, a kíváncsiak száma s idegenek érkeztek a világ minden tájékáról. A régi Forum megnagyobbítása helyett, a mi csak a történeti emlékek lerombolásával lett volna lehetséges, akként segítettek a dolgon, hogy körülötte más Fórumokat építettek. Caesar megkezdte, a többi fejedelmek utánozták s mindenik azon lévén, hogy túlszárnyalja elődjeit, mind nagyobbak lettek a költségek s mind szebbek az építkezések. Ekként jött létre a szuverén város szívében a legszebb csoportja az emlékeknek s köztereknek, a melyekkel egy város volt ha megtisztelte önmagát.
Az idegen, ki a Flamini úton belépett Rómába s átmenvén Traianus, Nerva, Vespasianus, Augustus és Caesar Fórumain, megérkezett végre a régi római Fórumra, hol az építmények szépségét felülmúlta az emlékek nagysága, sajátszerűen meg lehetett lepve e látvány által. Bármily nagyoknak képzelhette is szülőhazájában Róma csodáit, el kellett ismernie, hogy álmai messze mögötte maradtak a valóságnak; érezte, hogy a világnak fővárosában van s el nem mosódó csodálatot vitt haza magával a város iránt, melyre rá voltak függesztve az egész mindenség szemei s melyet a második század óta nem neveztek másként, csak a „szent városinak!