Most már tanulmányozhatjuk úgy, a mint van, s megtekintve a rajta levő romokat, elképzelhetjük, milyennek kellett lennie a császárság végszakában. Keressük fel az újabban felfedezett utcán át, mely Romulus és Antoninus templomai mellett vonul el. A térre lépvén, az utóbb említettük emlék s a Palatinus lábánál fekvő Máriatemplom (S. Maria Liberatrice) között kis terjedelmű épület romjaival találkozunk. Csak alépítménye maradt fenn, de ez is elégséges annak kitüntetésére, hogy templom volt. Homlokzata, mely a Capitolium felé volt fordulva, különös sajátosságot mutat. A lépcső fokai nem töltik be, a mint szokásos volt, egész hosszát; márványlemezekkel borított fal foglalja el a középrészt két szűk lépcső között. E fal egy nemét az állványnak tartotta, a melyről meglehetősen beláthatni az egész Fórumot. Foglaljuk el e kényelmes és központi helyet s tartsunk innen szemlét a szemeink előtt feltáruló látvány fölött.
Nem volna meglepő, ha az első szempillantás kevéssé elégítené ki várakozásunkat. Hogy összekössék a modern város két negyedét, meg kellett hagyni a romok között egy kevéssé tetszetős utat, a melyet a „vigasztalás hídjá“-nak neveznek; kettészeli a Fórumot s nem engedi, hogy bármerről is egészében áttekintsük. Nem láthatjuk olyannak, a milyennek lennie kellett, amíg gondolatunkban el nem távolítjuk előbb ezen kényelmetlen akadályt. Végezvén ezen első teendővel, még csak egy van hátra. E felhalmozódott romok nem a legkellemesebb látványt nyújtják; hogy megindítsák képzeletünket, tudnunk kell, mely építményeknek voltak részei, ismernünk kell neveiket, történetüket. Sok habozás és ingadozás után meg vannak elvégre állapítva. A tudósok ma már jóformán egyetértenek a Forum különböző emlékeinek megjelölésében. Beérjük a fontosabb kútfők idézésével, a melyekre e meghatározások támaszkodnak.
Domitianus uralkodása idejében a senatusnak, mely jól tudta, mennyire szomjazza a dicsőséget ura, azon gondolata támadt, hogy óriási szobrot emeltet számára, a mint Nérónak is emeltek. A Forum közepén állott s Statius, az udvaronc költő, megénekelte felállítását verseiben, melyek, arcul csapva a szemérmet s a valószínűséget, különösen Domitianus szelídségét magasztalják, magasan föléje helyezik Caesarnak s fölteszik, hogy a régi köztársasági hősök bókokkal fogják elhalmozni. Szerencsére e köznapiságok mellett, melyek visszatetszésünket keltik föl, szerét ejtette annak is, hogy szolgálatot tegyen nekünk: leírván a szobrot, fölsorolja az épületeket, melyek környezik; elmondja neveiket, megjelöli a helyet, melyet elfoglalnak s mindezt oly szabatossággal teszi, hogy ma is felismerhetők mindé romoknak közepette.
Ám hogy hasznát vehessük útmutatásainak, mindenek előtt tudnunk kell, merre volt a szobor fordítva. Statius eléggé pontosan értésünkre adja. „Fejed, igy szól a császárhoz, kimagaslik a legnagyobb templomok közül. Nézed, ha vajon pompásabban emelkedik-e fel palotád az égés után, a mely megsemmisítő s ha a szent tűz nem szűnik-e meg égni a magányos menhelyen, a hol fenn kell azt tartani. A mi más szavakkal annyit jelent, hogy a fej Vestanak temploma s a Palatinus felé tekint. íme most már az emlékek, a melyek köze helyezve van; látni fogjuk, hogy alig lehet világosabban s több szabatossággal szólald:
„Mögötted emelkednek atyádnak, Vespasianusnak s a Concordiának templomai; egyik oldaladon Júliusnak, a másikon Emiliusnak basilicája van. Szembe tekintesz annak emlékével, ki első nyitotta meg az ég útját fejedelmeink számára”, vagyis a Julius Caesar tiszteletére apotheosisa után emelt templommal.
Így hát a Domitianus szobrával szemközt levő épület, ugyanaz, a melynél helyet foglaltunk, hogy megtekintsük a Fórumot, Caesar temploma volt. Érdekes megismerni ezen emlék történetét. Caesar új szószéket állíttatott fel; kétségkívül azt hozta fel ürügyül, hogy a régi rósz helyen van s jobb lesz azt a Fórum egyik végére, semmint közepére állítani, hogy mindenki szemközt láthassa a szónokot. Sajátképen át akarta alakítani az ékesszólást; azt óhajtá, hogy kivetkőzzék régi szokásaiból s simuljon hozzá a kormányrendszerhez, melyet életbe készült léptetni. Ezen új szónoki emelvény (rostra Julia) volt színhelye a nagy dictator halálát követő rémes drámának. Ide hozták a temetés napján holttestét, melyet Antonius alkalmas pillanatban feltárván s rámutatván vérző sebeire, föllázítja a tömeget; itt égette meg a fájdalomtól s haragtól megittasult nép a padokkal és székekkel, melyeket a szomszédos épületekből hurcoltak ki.
Néhány nappal utóbb ugyan az a helyen busz láb magas oszlopot emeltek tiszteletére s oltárt, a melyen áldozatokat mutattak be. Midőn pártja diadalt ült s hivatalosan az istenek sorába emelték, templommá lett az oltár s Augustus ünnepélyesen felszentelte. Csak alapköveit bírjuk s az emelkedett hely, melyet elfoglalunk, alkalmasint mindaz, a mi fennmaradt Caesar szószékéből, a melyről Cicero philippikáit tartotta.
Baloldalunkon, a Capitoliumnak tartó utca hosszában magukra vonják figyelmünket egy terjedelmes épület romjai, a legszebbé, melyet a Fórumon felfedeztek; ez is Caesar nevét viseli: a basilica Julia. A dictator kezdte s unokaöccse végezte be építtetését; de alig készült el, tűzvész semmisítő meg s ismét fel kellett emelni. Augustus felhasználta az alkalmat, hogy nagyobbá és szebbé tegye.
Napjainkig megmaradt márvány kövezete, mely több lépcsővel a környező utcák fölé emelkedik s 4500 méternyi a terjedelme. Megőrizvén nyomait az oszlopoknak s pilléreknek, melyek az épület boltíveit tartották, lehetséges helyreállítanunk tervrajzát.
A basilica központi teremből állott, a melyet törvénylátásra használtak. Eléggé terjedelmes volt, hogy négy bíróság ülésezzék benne, a melyek együttesen vagy külön-külön ítéltek. Itt látták el a császári korszak legfontosabb polgári pereit, itt aratták legszebb sikereiket Quintilianus, az ifjabb Plinius s a kor többi hírneves ügyvédjei. Kettős oszlopsor vette körül e nagy termet. Az oszlopcsarnokok azon időben mindkét nem által sűrűn látogatott séta és mulatóhely villának. Ovidius melegen ajánlja az ifjúnak, ki „első szárnypróbáit akarja megtenni, menjen ide meleg napon; a tömeg oly nagy s oly tarka-barka, hogy könnyen megtalálhatja, a mit keres. Nem csupán a divatos uracsok s a jó szerencsét hajhászó ledér nők sétáltak a júliusi basilica oszlopsorai között; a népből is sokan jöttek ide, henyék, foglalkozás nélküliek, kiknek oly jelentékeny volt a számuk e nagy városban, hol a fejedelmek s a gazdagok vállalták magukra a szegényeknek élelmezését s mulattatását. Hátra hagyták nyomaikat a basilicának padlózatán.
A márványköveket egész csomó kerek vagy négyszögű karcolat vonja be, egyenes vonalak által apró részekre osztva. Egy neme voltak a kockatábláknak, melyeket játékra használtak a rómaiak. A játszási düh hihetetlenül ki volt fejlődve e dologtalan embereknél. S nem csupán ismeretlen polgárok vettek benne részt. Cicero Philippieáiban egy kiválóbb egyéniségről beszél, ki nem pirult játszani a nyílt Fórumon. A köztársaság vége felé megpróbálták törvénnyel vetni korlátokat e szenvedélynek, de nem sokat hajtottak a törvényre; játsztak az egész császári korszak alatt s az egészen friss barázdák, melyek áthasogatják a júliusi basilicának talaját, tanúságot tesznek róla, hogy játszottak Róma végső pillanataiban is.
A basilicának eléggé magasnak kellett lennie. Az első oszlopsor fölött második volt, a melyhez felvezető lépcsőnek nyomai még láthatók. Ezen emeletről át lehetett tekinteni az egész teret; Caligula innen szórt pénzt a nép közé, hogy gyönyörködjék benne, miként nyomják agyon egymást annak összegyűjtése közben.
Látni lehetett innen azt is, mi történik a basilica belsejében s figyelemmel kísérni az ügyvédek beszédjeit. Plinius elbeszéli, hogy egy komoly ügy tárgyalásakor, melyben ő egy kitagadott leányt képviselt, kinek atyja nyolcvan éves korában egy cselszövő nőbe bolondult bele, oly nagy volt a közönség, hogy nemcsak a termet töltötte meg, hanem a felső csarnokok is zsúfolva voltak férfiakkal és nőkkel, a kik őt meghallgatni jöttek.
Megismerkedvén a júliusi basilicával, könnyű szerével megtudhatjuk a környező emlékek neveit. Augustus császár mondja az ancyrai feliratban: „Bevégeztem a basilicát, melynek építtetését atyám kezdte meg s a mely Castor és Saturnus templomai közt feküdt.“ Az emlék szomszédai tehát pontosan meg vannak itt jelölve. Saturnus temploma, melyben az állami kincstárt őrizték, a Capitolium feljárójának lábainál emelkedik. Megmaradt napjainkig nyolc meglehetősen durva kivitelű oszlopa. Kitatarozták a császárság végszaka alatt, két inváziónak időközében, de oly elhamarkodva és hanyagul, hogy egyes oszlopdarabokat fejjel lefelé helyeztek vissza. A másik, a Palatinusnál határos templom Castoré vagy a Dioscuroké; Cicero „a leghíresebb emléknek, a rómaiak egész politikai élete tanújának“ nevezi. Fennmaradt három oszlopa, melyek minden időkben a művészek tanulmányának s csodálatának tárgyát képezték. Még inkább megkapják figyelmünket manapság, midőn az ásatások lehetővé teszik, hogy mélyebbről megtekinthessük s még csinosabbaknak s merészebbeknek látszanak, mióta magának a térnek földjéről vethetjük reájuk tekintetünket.
Hogy tisztában legyünk a Forum ezen egész oldalával, még csak Vesta templomát kell megtalálnunk s melléképületeit, például a Vestalisok lakását, vagy ha úgy tetszik zárdáját s a főpap házát, a melyet Hentanak neveztek. Ráakadtak ugyan a Palatinus oldalán néhány köralakú építmény alapfalaira, de nem látszottak eléggé jelentékenyeknek, hogy ama híres szentély romjait ismerjék fel bennük, melyben a szent tüzet őrizték. Nagyon távol semmi esetre sem lehetett; határozott adatokból tudjuk, hogy szomszédja volt Castor templomának s nem hagytak fel a reménységgel, hogy rátalálnak alapfalaira, mihelyt meg lesz engedve a középszerű Szabadító sz. Mária-templom lebontása.
Szemben velünk, a Forum hátterében nagy s ugyancsak csúnya modern fal emelkedik, része a municipium palotájának, mely antik alépítményeken nyugszik. Ezen alapfalak még a köztársaság korából erednek; egy itt talált feliratból megtudjuk, hogy Lutatius Catulus alkotásai, ki befejezte a Capitolium építését Syllanak halála után. Maradványai egy fontos emléknek, az Aerarium populi romani-nak vagy Tabularium-nak melyben az állami levéltárt őrizték. Magas alépítményből állott, fölötte — Dutert szerint — két emeletes oszlopcsarnokkal. Alkalmasint nem volt oly magas, mint a modern fal, látni engedte a Capitoliumot s egészében méltóságteljes záradékát képezte a Forum északi oldalának. Alatta két templom áll, melyeknek neveit, mint már említők, feljegyezte Statius.
Az egyik Vespasianusé, fia, Domitianus által építve Saturnus templomának tőszomszédságában. Bírjuk három oszlopát. A másik, a Concordia temploma, egészen elpusztult. Egy neme a múzeumnak volt e felséges emlék. Itt csodálták a görög művészek remekeit, a vésett köveket, a természeti ritkaságokat. A császárság korában is fennmaradt a szokás drága arany és ezüst-tárgyakat áldozni itt a Concordiának, hogy megnyerjék kegyét. Ezen áldozatok némelyikét a császárok érdekében ajánlották fel hű alattvalóik. A templom romjai közt egy feliratot találtak, mely az istennőtől meghosszabbítását kéri Tiberius, „a legjobb s a legigazságosabb fejedelem napjainak.
Ismerjük ekként jelenleg a Forum három oldalát; csak a keleti nincs még kiásva. Az új Romának egyik városrésze födi s hogy feltárják, le kellene rombolni San Lorenzo in miranda-tól (Antoninus templomától) sz. Mártonéig az összes házakat. Kétségkívül nemsokára megteendik; a római községtanács be fogja látni, hogy nem hagyhatja befejezetlenül művét. Szerencsére körülbelül tudjuk, mi lesz itt található. A régi írók feljegyzései eléggé tájékoznak róla s egy igen érdekes lelet csaknem szemeink elé állítja.
A Phocas oszlopának közelében történt ásatások alkalmával valószínűleg az első század végén készült két domborművet találtak, melyek középkori épületekbe voltak beékelve. Sok vitára nyújtott alkalmat a tárgy, melyet ábrázolnak, de azt mindenki elismeri, hogy a színhely a Forum, s hogy a művész e tér fő emlékeit akarta feltüntetni. Az egyiken könnyen felismerhetjük Castor és Saturnus templomait s a júliusi basilicát vagyis a nyugati oldal építményeit. A másik párja s átellenese lévén e domborműnek, nyilván a Forum egyetlen fel nem tárt, szemközt levő oldalának emlékeit mutatja: a basilica Emíliánál s Caesar curiáját kell bennük felismernünk; s ily módon bírjuk ez időszerűit mindazon elemeket, melyek az egész Fórum megismeréséhez szükségesek.
Ámde nem a saját képpeni Forum az, melynek leírását eddig megkísértettük, csak pompás építményekből álló környezete. A régiek nem is tévesztik ezeket össze magával a Fórummal; e nevet csak a templomok és basilicák közt elnyúló tér számára tartották fenn. Ma már ismerjük e tért, melyről nehéz volt fogalmat alkotni, a míg teljesen elborítja a törmelék.
Az ásatások visszaadták számunkra egy részét s megengedték elképzelnünk a többit. Zárva volt minden oldalról s utcák által körülvéve, melyekre az imént említettük különböző épületek nyíltak. Nem képez, mint hitték, tökéletes hossznégyszögöt, szélesebb a Capitolium felől, mint az átellenes oldalon. Burkolatából nagy kődarabok emelkednek ki, alapjai a szobroknak s oszlopoknak, melyekkel, mint tudjuk, el volt borítva a Forum. Nyolcat számláltak meg a júliusi basilica előtti utcának hosszában.
A tér felső része táján, Severus ívének oldalán még néhány márványdarabbal fedett, mély lyukakat mutató falat velietüi észre, a mely, sajnos, részben belenyúlik a „vigasztalás hídjá“-nak tömegébe. E fal alkalmasint egy másik szószék emelvényét tartotta s a lyukakat, úgy vélik, azért fúrták, hogy a szokáshoz képest hajósarkantyúkat erősítsenek hozzájuk. E szószék közelében, Saturnus templomával szemben állíttatta fel Augustus a „milliarium aureum-ot, központját a római világnak, honnan a birodalom mindenik főútvonala kündult.
A Forum valamennyi utcája egyesült e helyen, hogy együttesen vonuljanak fel a Capitolium magaslatai felé s mint már fentebb említők, itt bizonyosan megtaláljuk, bármely oldalon vonult el, a Via sacra-t is. A pillanatban, midőn a triumphator föllépni készült a meredek lejtőre, melyet clivus Capitolium-nak neveztek, gyászos csoport vált el kocsijának örvendező kíséretétől: a legyőzött, kit egész nap a győző mögött sétáltattak s Róma utcáin a tömeg gúnyos kíváncsiságának tettek ki.
Végét érvén az ünnepély, elvezették a mamertini börtönbe, hol a halál várt reá. Ily sors érte Róma legnemesebb két ellenségét, Jugurthát és Vercingetorixet: az volt vétkük, hogy bátorsággal védelmezték hazájuknak függetlenségét. A győző folytatja eközben útját, elvonult a kis terasz közelében, melyen a De Consentes csinos oszlopcsarnoka állott s az, a mit a scriba-k bódéinak tartanak; innen pedig a tarpeji szikla szomszédságában levő híres Jupiter-templomhoz ért, melynek alapfalait nemrég találták meg a Caffarelli-palota alatt.