Eddig nem szülöttünk az alsóbb rendű osztályokról mert nem is volt róluk mit mondanunk. Mert az volt a célunk, hogy az állam első szervezetét írjuk le, már pedig az alsóbbrendű osztályok ennél a szervezetnél számba sem jöttek. Az állam úgy volt szervezve, mintha ezek nem is voltak volna. Várhattunk tehát azok tanulmányozásával, míg a forradalmak korszakához nem értünk.
A régi állam, mint minden emberi társadalom, rangkülönbségeket, egyenlőtlenségeket tüntet fel. Ismerjük Athénaeben az »Eupatridák« és »Thetes« sajátságos meg-különböztetését; Spártában az »egyenlők« és az salsóbbrendűek osztályát találjuk; Euboéában a »lovagokét« és a «népét.«
A római történet tele van a «patríciusok és a plebejusok között való küzdelmekkel, olyan küzdelmekkel, a mellyel minden sabinus, latinus és etruskus városban találkozunk. Még megjegyezhetjük, hogy minél tovább megyünk vissza Görögország és Itália történetében, annál élesebbnek tűnik fel a megkülönböztetés és annál kirívóbb a rangkülönbség; a mi kétségtelen bizonyítéka annak, hogy az egyenlőtlenség nem idők folytán képződött, hanem hogy már kezdetben megvolt, és hogy egykorú az államok keletkezésével.
Fontos dolog, hogy megvizsgáljuk, minő elveken alapult a különböző osztályoknak eme felosztása. Ily módon könnyebben megláthatjuk, hogy mily eszmék erejénél fogva, vagy mily szükségből fejlődnek majd a harcok; mi az, a mit az alsóbbrendű osztályok maguk számára követelnek, és minő elvek alapján fogják majd a felsőbbrendű osztályok uralmukat védelmezni.

Láttuk feljebb, hogy az állam a családok és tribusok szövetkezéséből keletkezett. Már pedig mielőtt még az állam megalakult, a családban már megvolt az osztályok eme megkülönböztetése. És valóban a család nem oszlott meg; oszthatatlan volt, mint a tűzhelynek eredeti vallása. Az elsőszülött fiú, mint atyjának egyedüli utóda, átvette amattól a papi méltóságot, birtokot és hatalmat; testvérei ő irányában oly állást foglalnak, mint ő azelőtt atyja irányában. Nemzedékről nemzedékre, elsőszülöttről elsőszülöttre mindig csakis egy feje volt a családnak; ő állt az áldozás élén, ő mondta el az imát; ő bíráskodott és kormányzott. Csakis egyedül őt illette kezdetben a pater cím; mert ez a szó, mely a hatalmat, nem pedig az atyaságot jelentette, nem volt másra alkalmazható, mint a család fejére. Fiai, testvérei, szolgái mind így hívták.
íme a család legbensőbb szervezetében az egyenlőt-lenségnek első elve. Az elsőszülöttnek kiváltsága van az isteni tiszteletet, az örökösödést, a kormányzatot illetőleg. Több nemzedék után e nagy családok mindegyikében ifjabb ágak képződnek, a melyek a vallás és a szokás értelmében az idősb ággal szemben bizonyos alárendelt állapotban vannak és amannak oltalma alatt élve, hatalmának engedelmeskednek. Azonkívül a családnak vannak szolgái, kik azt el nem hagyják, a kik örökségileg hozzá vannak csatolva, és a kik fölött a pater vagy patronus mint uruk, bírájuk és papjuk háromszoros hatalmat gyakorol.

Íme ismét egy alsóbbrendű osztály. A cliens nemcsak a család legfőbb fejének alárendeltje, hanem még az ifjabb ágaknak is. Közte és emezek között az a különbség, hogy egy ifjabb ágnak a tagja, végig menve ősei során, mindig egy pater-hez, azaz egy családfőhöz jut, amaz isteni ősök egyikéhez, a kihez a család imádkozni szokott. Minthogy ez a pater-től származik, azért latinul patricius-nak nevezik. Ellenben a cliens-nek fia, akármennyire megy vissza származási fáján, csakis cliens-ig vagy rabszolgáig jut. Nincsen pater ősei között. Ebből származik reá nézve az alárendelt állapot, a melyből semmisem segítheti ki.

Az emberek eme két osztálya között való különbség leginkább kitűnik abból, a mi az anyagi érdekekre vonatkozik. A család birtoka teljesen a családfőé, a ki különben annak élvezetét az ifjabb ággal, sőt a cliens-sel is megosztja. De míg az ifjabb ágnak legalább némi esetleges joga van a birtokhoz, abban az esetben t. i. ha az idősb ág kihalna, a cliens soha sem válhatik tulajdonossá. A földet, a melyet mivel, csakis bizománybán bírja; ha meghal, visszaesik patronusára; a későbbi római jog megőrizte e régi szabálynak némi nyomát abban a jogi intézkedésében, melyet ius applicationis-nak neveznek.
A cliens-nek még a pénze sem az övé; a patronus annak a valódi tulajdonosa és az saját szükségleteire lefoglalhatja. E régi szabály értelmében mondja ki a római jog, hogy a cliens hozományt tartozik adni a patronus leányának, hogy a pénzbírságot érte ki kell fizetnie, hogy váltságdíjat kell szolgáltatnia vagy tisztviselői költségeihez járulnia.
A különbség még szembetűnőbb a vallásban; csakis a pater utódja végezheti a család vallási szertartásait. A cliens jelen van; érette is bemutatják az áldozatot, de ő maga nem mutatja azt be. Közte és a házi isten között mindig közvetítő van. De még a távollevő családot sem helyettesítheti. Ha e család kihal, a cliens-ek nem folytatják az isteni tiszteletet; ők eloszlanak. Mert a vallás nem örökségük; nem vérükből való az; nem száll rájuk saját őseiktől. Ez csak kölcsönzött vallás, élvezhetik, de nem az övék.
Fontoljuk meg, hogy a régi nemzedékek fogalmai szerint az a jog, hogy voltkinek istene lehessen, és hogy imádkozhassék, örökség tárgya. A szent hagyomány, a szertartások, a szentséges szavak, a hatalmas formulák, melyek az istent cselekvésre indítják, mind csak a vérrel együtt szállhat át.

Igen természetes volt tehát, hogy e régi családok mindegyikében, a szabad és tiszta vérű (ingenuus) rész, a mely valóban az első őstől származott, egyedül bírja a papi jelleget. A patríciusoknak vagy eupatridáknak kiváltságuk, hogy papok lehessenek, és hogy vallásuk legyen, mely saját birtokuk.
Így tehát, mielőtt még a családi állapotból kiléptek, már volt osztálykülönbség; a régi házi vallás állapította meg a különböző rangokat. Midőn később az állam képződött, semmi sem változott a család belső szervezetében. Kimutattuk már, hogy az állam kezdetben nem az egyéneknek szövetkezete volt, hanem a tribusoknak, curiáknak és a családoknak szövetsége, és hogy az ily szövetkezésben minden testület megtartotta régi állapotát. Eme kis csoportoknak fejei egymás között egyesültek ugyan, de mindenikük korlátlan úr maradt abban a kis társaságban, a melynek már is feje volt. Ez az oka annak, hogy a római jog oly sokáig meghagyta a pater-nek korlátlan hatalmát övéi felett, mindenhatóságát és bírói hatalmát cliensei irányában. Az osztályok különbözősége tehát, mely a családban vette eredetét, az államban folytatódott.

Az állam első korában csakis a családfők egyesüléséből állott. Van bizonyságunk oly időről, a mikor csakis azok lehettek polgárok. Ennek a szabálynak a nyomát megtaláljuk Athénae egy régi törvényében, mely azt rendelte, hogy polgár csak az lehet, a kinek házi istene van. Aristoteles említi, «hogy régente némely városban az volt a szabály, hogy a fiú, míg atyja élt, nem lehetett polgár, és hogy az atya halálával csak az első szülött fiú élvezte a polgári jogokat.« A törvény e szerint nem vette számba az államban sem az ifjabb ágakat, sem pedig, fontosabb okból, a clienseket így tehát, teszi hozzá Aristoteles, a valódi polgárok csak igen csekély számban voltak.
A gyűlés, mely az állam közérdekű ügyeiről tanácskozott, eme régi időben csakis a családok fejeiből, patresékből állott. Azért is szabad kétkednünk Cicero állításában, midőn azt mondja, hogy Romulus azért nevezte a senatorokat patreseknék, hogy jelezze a nép iránt való atyai szeretetüket. E régi senatus tagjai természetesen azért viselték azt a címet, mert a gensek fejei voltak. Ugyanakkor, mikor ezek a férfiak egyesülten az államot képviselték, külön-külön mindegyikük megmaradt jeniének korlátlan ura, a mely mintegy az ő kis királysága volt.

Rómának első idejében még egy másik és pedig népesebb gyűlést is látunk, a curiák gyűlését; de ez nem sokban különbözik a patrések gyűlésétől. Ismét csak azok képezik ennek a gyűlésnek is kiváló elemét; csak az a különbség, hogy itt a pater egész családjával együtt jelenik meg, rokonai, sőt még cliensei is kísérik őt és mutatják hatalmát. Különben ezen a gyűlésen minden családnak csakis egy szavazata van.
Megengedhetjük ugyan, hogy a főnök rokonainak, sőt clienseinek tanácsát is elfogadja, de világos, hogy egyedül ő az, a ki szavaz. A törvény különben tiltja a cliensnek, hogy más véleményen legyen, mint patronusa.)
Ha a cliensek az állammal összeköttetésben vannak, az csak patricius főnökeik közvetítésével történik. Részt vesznek ők a nyilvános istentiszteletben, megjelennek a törvényszék előtt, elmennek a gyűlésre, de csakis patronusuk kíséretében.

E régi idők városát nem szabad olyannak képzelnünk, mintha az az emberek halmazából állott volna, a kik ugyanazon falakon belől össze-vissza laktak. A város az első időkben, úgyszólván, nem is az emberek lakóhelye; szentély az, a melyben a község istenei lakoznak; erőd, mely az isteneket védi és a melyet jelenlétük szentté tesz; az egyesület középpontja, a király és a papok székhelye, az igazságszolgáltatás helye; de közönséges emberek nem élnek ott.
Az emberek még több nemzedéken át folyton a városon kívül laknak, elszigetelt családokként, a kik a mezőségen megosztozkodtak. Eme családok mindegyike elfoglalta kerületét, a hol házi szentélye áll, és a hol paterének hatalma alatt oszthatatlan csoportot képez. Azután, bizonyos napokon, ha a község érdekéről volt szó, vagy a közös isteni tisztelet kötelezettségeiről, a családok fejei bemennek a városba és a király köré gyülekeznek, részint, hogy tanácskozzanak, részint, hogy az áldozásnál jelen legyenek.

Ha háborúról volt szó, a főnökök mindegyike családjával és szolgáival együtt (sua manus) megy a városba, phratriák vagy curiák szerint csoportosulnak és az állam seregévé alakulnak királyuk parancsa alatt.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal