Az a tény, hogy legátusa, Pleminius a Róma oldalára vissza-térített szövetséges itáliai város, Locri lakóit kifosztatta, majdnem derékba törte Scipio pályafutását. Később meg azzal keserítették a kiváló hadvezér utolsó éveit, hogy az állami javak elsikkasztásával vádolták. Eltelt néhány évtized, és ilyen, korábban a legsúlyosabbnak vélt vádak felmerülése esetén már nem is csodálkozott senki.
A birodalomalkotás folyamatával együtt járt a gátlástalan vagyongyarapítás és a római arisztokrácia egy jelentős hányadának erkölcsi lezüllése. Sallustius, az 1. század római történetírója, Jugurtha háborúja című művében a lázadó numidiai király, Jugurtha pénzén megvesztegetett senatorokról méltán írta:

„Nem az államkincstárból sikkasztottak, s nem a szövetségesek pénzét rabolták el erővel ezek is súlyos bűnök, mégis úgy megszoktuk őket, hogy már csak legyintünk rájuk. De most a legádázabb ellenségnek árulták el a senatus tekintélyét...”
(Kurcz Ágnes fordítása)

Másik munkájában, a Catilina összeesküvése című írásában arról is számot ad, miképpen romlott meg a római társadalom korábban tiszta erkölcse:

minden baj melegágya. Mert a kapzsiság megrontotta a hűséget, tisztességet és más jó tulajdonságokat, helyettük fennhéjázásra, kegyetlenségre, az istenek semmibevételére s mindennek a megvásárolhatóságára tanított.”
(Kurcz Ágnes fordítása)

Az erkölcsi gátlásokat nélkülöző vagyonhajszolás első botrányos eseteinek egyike a második pun háború eseményeihez kapcsolódott. A több éven át húzódó harcok hatalmas anyagi terhet róttak a római államra. Az Itáliában dúló küzdelmek közepette visszaesett a termelés, és nagyon hiányzott a csatákba hívott férfiak munkáskeze is a földekről. Nagy nehézséget jelentett ilyen körülmények között a szokatlanul megnövelt hadsereg utánpótlásának folyamatos biztosítása, az arról történő gondoskodás, hogy sem fegyverben, sem ruházatban, sem pedig élelmiszerben ne szűkölködjenek.
Különösen komoly gondot okozott a Hispániában küzdő két Scipio - ezek fia, illetve unokaöccse volt a Hannibált legyőző Africanus seregének ellátása. Az ő esetükben még ott volt az Itáliát az Ibériai-félszigettől elválasztó tenger is, amely viharaival és az ellenséges hajók rajtaütéseivel hatalmas kockázatot jelentett a teherhordó gályák számára.

Az államvezetés ekkor felkérte a pénzemberek és vállalkozók, a lovagrend képviselőit arra, hogy hitelbe szállítsák a szükséges dolgokat. Tizenkilenc vállalkozó létre is hozott három társulást, amely vállalta az áru Hispániába szállítását, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy időre hitelt nyújtson. Csak azt kérték ezek a derék polgárok, hogy mentsék fel őket a katonai szolgálat alól, ha pedig az ellenség támadása vagy a viharok kárt tesznek hajóikban, megsemmisítik vagy elrabolják áruikat, akkor az így keletkezett veszteséget az állam vállalja magára. Ilyen szisztémával sikerült megoldani hosszú távon a hispaniai hadak ellátási gondjait, mivel a vállalkozók igazán tisztességcsen eleget tettek vállalt kötetezettségeiknek.
212-ben azonban fény derült néhányuk üzelmeire. Két pénzember, Marcus Postumius és Titus Pomponius hamis hajótörési híreket továbbított a kormányzatnak, és azt is megtette, hogy rozoga hajókat csekély értékű áruval rakott meg, a nyílt tengeren meglékeltette őket, a legénységet pedig csónakokon megmenekítette. Mindezek fejében óriási kártérítési összeget követeltek. A szándékosan elsüllyesztett gályák esetében a valósnál sokkal nagyobb értékű áru elvesztéséről nyújtottak be számlát.

A napjainkban sem ritka biztosítási csalásokhoz hasonló bűntett 212-ben vált közismertté. Titus Pomponiusnak még viszonylag szerencséje volt, mivel őt Lucaniában foglyul ejtette egy karthágói sereg. Marcus Postumiusnak azonban felelnie kellett tetteiért. A vizsgálat során, amelyet két néptribunus folytatott ellene, kiderült, hogy a senatus már egy évvel korábban értesült gaztettéről, de nem mert ellene fellépni, mivel nem akarta megsérteni az állami bérlők testületét. Az utóbbiak a kezükben felhalmozott tőke egy részét valóban a kormányzat rendelkezésére bocsátották hosszú lejáratú hitel formájában, ezért óvatosan kellett eljárni csaló társukkal szemben. A senatorok óvatossága tehát indokolt volt. A néptribunusok viszont joggal hihették azt, hogy a becsületes üzletemberek maguk is elítélik méltatlan kollégájukat, és nem támasztanak nehézséget meg-büntetésével szemben.
Marcus Postumiust végül nyilvános tárgyalásra idézték, és kétszázezer as (1 as 327,45 gr súlyú bronzpénz) pénzbírságot helyeztek kilátásba számára. Az állami bérlők azonban tömegverekedést provokáltak a tárgyaláson, így a néptribunusok kénytelenek voltak felfüggeszteni az eljárást. A csalási ügy a vállalkozók rosszul sikerült szolidaritási megnyilvánulása miatt államellenes zendüléssé dagadt.

A senatus nem engedhette meg, hogy a törvényeket ily nyíltan lábbal tiporják. Különösen súlyos bűntettként esett latba az, hogy a „szent és sérthetetlen” néptribunusok munkáját engedetlen polgárok akadályozták, sőt e hivatalnokok testi épségét is fenyegették. És mindez akkor történt, amikor az ellenség Róma falait veszélyeztette. Ezért a senatorok szakítottak eddigi elővigyázatosságukkal, és felhatalmazták a néptribunusokat arra, hogy most már főbenjáró vétség vádját emeljék Postumius és vállalkozó társai ellen. Miután ez megtörtént, több vállalkozó száműzetésbe kényszerült, mások börtönbe kerültek. Megbűnhődött a száműzetésbe kényszerített Postumius is.
A vállalkozók botránya élesen rávilágított arra, hogy a ró-mai társadalmon belül különböző csoportérdekek alakultak ki, és ezeknek az összehangolása a társadalom alapvető igényeivel egyre nehezebben lehetséges. Mindez már annak a jele volt, hogy megszűnt a társadalmi csoportok közötti érdekazonosság. A különböző érdekek és az ezek nyomán kiéleződő társadalmi konfliktusok idővel elvezettek a polgárháborúhoz.

A 2. század utolsó harmadában kezdődő polgárháborúkig további botrányok rázkódtatták meg a köztársaság hányódó hajóját. Ezek a botrányok zömmel abból a körülményből adódtak, hogy a birodalommá növő állam hagyományos intézményei egyre kisebb hatékonysággal tudtak megfelelni az új feladatoknak.
Egyre kevésbé működött a gazdasági és politikai erőket ellenőrző irányítási rendszer, így nagyobb mozgásteret kaptak azok a politikusok, akik önző céljaikat a közösség rovására igyekeztek megvalósítani. Míg korábban még az sem volt mindegy, hogy valaki milyen formák között kíván a társadalom hasznára lenni, addig a század közepére a közérdek a gyakorlatban teljesen háttérbe szorult.

A Földközi-tenger partvidékének meghódítása közben egyre növekvő teret nyert a római legfelső vezetésben pozíciót szerző plebejus származású senatorok egy csoportja, akik saját meggazdagodásuk érdekében különös kegyetlenséggel használták ki a légiók által megtámadott népek kiszolgáltatottságát.
A brutalitásban élenjáró plebejus arisztokraták úgy gondolták, hogy félre kell tenni a mások szabadságának tiszteletben tartásáról szavalt szép jelszavakat, és kíméletlen nyíltsággal kell elismertetni Róma uralmát és saját érdekeit ott, ahol az addig alkalmazott módszerek a népekben a viszonylagos szabadság illúzióját keltették.

Jó példa erre a szemléletre a plebejus nemzetségből származó Marcus Popillius Laenas consul liguriai hadjárata. Ő az Alpokban és az Appenninek északnyugati nyúlványai között élő ligurok ellen hadakozott 173-ban. A consul e hadjárat közben csatát provokált egy olyan törzzsel, amelyik nem is akarta őt megtámadni, majd miután az ütközetet megnyerte, azokat, akik megadták magukat, rabszolgának adatta el.
A senatus ugyan túlkapásnak minősítette az esetet, és meg akarta őt büntetni, de a következő év consula aki történetesen a vétkes hadvezér Caius nevű fivére volt, ezt megakadályozta. Végül az ugyancsak plebejus származású Caius Licinius praetor idézte bírói széke elé Marcus Popillius Laenast. A vádlott két meghallgatáson adta elő védekezését, majd harmadszorra a praetor március idusára idézte be őt. Ezzel azután végképpen sikerült kijátszani a törvényt, mivel március 15-én léptek hivatalba az új tisztségviselők, így a praetor, mint magánember, már nem ítélkezhetett.

A politikai tisztességüket megőrző senatorok tiltakozása ellenére egyre több hasonló eset bizonyította, hogy a közösségben fogy az egyéni akcióktól visszatartó erő. A 171-től 167-ig tartó harmadik makedón háború idején egy consult és két praetort kellett felelősségre vonni rablás címén. És ha csak e háború megkezdésének körülményeit nézzük, már akkor is szembetűnő a különbség a régebbi korok kissé ugyan korlátolt, olykor szűk látókörű, de a római nép és saját méltóságát megőrző senatusa és a vezető arisztokraták testületé között.
A háború előtti utolsó békeévben két római követ járt Makedónia királyánál, Perszeusznál, és azzal kecsegtették őt, hogy még menthető a béke. Ezt taktikai okokból tették, mert biztosak voltak a háború kitörésében, de időt akartak nyerni a római hadsereg felkészítéséhez és a megindulási zóna elfoglalásához. Hazatérve még hetvenkedtek is, hogy milyen furfangosan csapták be az ellenséget. Szavaik megosztották a senatust, amint arról Liviustól értesülünk:

„A senatus nagy része, rendkívül ésszerűnek tartva, helyeselte eljárásukat, de az öregebb, a régi erkölcsökre emlékező senatore k kijelentették, hogy a követség magatartásában nem ismernek rá a római jellemvonásokra. Őseink nem cselvetéssel, éjszakai rajtaütésekkel, nem színlelt megfutamodással, s nem az óvatlan ellenség ellen intézett váratlan ellentámadásokkal viselték a háborút, hogy ne a ravaszság, hanem inkább az igazi hősiesség növelje dicsőségüket. Megszokták, hogy előbb bejelentik, és azután indítják meg a háborút. De ellenséget olykor még a csatáról is értesítették, s megjelölték a helyet, ahol meg akarnak ütközni vele... Ezt hangoztatták az idősebbek, akiknek nem nagyon tetszett ez az újfajta, túlságosan is körmönfont életbölcsesség, mégis, a senatusnak az a fele győzött, amely többre becsülte a hasznot a tisztességnél.”
(Muraközy Gyula fordítása)

212-ben a vállalkozók egy részének a viselkedése, a vezető államférfiak új típusának magatartása egyaránt arra utalt, hogy az ősi erkölcsi értékek lassanként idejétmúlttá váltak, és amíg az újak ki nem alakultak, komoly zavarok keletkeztek a társadalom életében. A városállamból birodalommá alakuló Róma az elavuló köztársaság és a még csíráiban sem létező monarchia között egy hosszú átmeneti állapotba került, és ez együtt járt mind a lovagrend, mind a senatori rend erkölcsi hanyatlásával. Ez a hanyatlás kikezdte az egész társadalmat, kihatott a családok belső viszonyaira is.
Két évszázad távlatából Livius nosztalgiával ír arról az esetről, hogy egy szavazás alkalmával az egyik római törzs ifjai kikérték az idősebbek véleményét, és csak azután döntöttek. Ez a második pun háború idején történt, és az Augustus császár korában élő történetíró e szavakkal mondta ki az ítéletet jelene ifjúságáról:

„Azt, hogy az ifjak centuriája kíváncsi volt az öregek tanácsára, hogy szavazataival kinek juttassa a hatalmat, a mi századunkban teljesen valószínűtlenné tenné az a tiszteletlenség és lenézés, amellyel a gyermekek szüleik iránt viseltetnek.”
(Muraközy Gyula fordítása)

A 2. században terjedő korrupció és gátlástalan vagyonhajhászás legkirívóbb példája a Jugurtha numidiai király nevével összekapcsolódott megvesztegetési botrány volt. Már Scipio történeténél szó esett Masinissáról, az előbb Karthágó, majd Róma szövetségében harcoló fejedelemről, aki Hannibal legyőzetése után a Karthágótól nyugatra fekvő félnomád Numidiai Királyság teljhatalmú ura lett. Az ő unokája volt Jugurtha, számos leszármazottja közül a legtehetségesebb, ugyanakkor a legvérszomjasabb természetű is.
Atyja korán meghalt, így a fiút nagybátyja, Micipsa király nevelte fel saját fiúgyermekeivel együtt. Ám amint kitűnt, hogy Jugurtha mindenben felülmúlja az ő fiait, Micipsa lelkét aggodalom szállta meg. Mi lesz, ha ő meghal, és gyermekeit Jugurtha kiszorítja majd a hatalomból? Szinte megörült, amikor Róma, a nagy hatalmú szövetséges csapatokat kért tőle a hispaniai Numantia ostromához. 133-ban történt ez, a lázadó keltiber törzsek elleni háború során. A rómaiak hadkiegészítési gondokkal küzdöttek, így Numidia vad harcosai komoly segítséget jelentettek számukra. A már idézett történetíró, Sallustius szerint Micipsa azzal a gondolattal bízta meg Jugurthát a numidiai segédcsapatok vezényletével, hogy talán elesik a harcban, és ezáltal megszűnik fiai vetélytársa lenni.

A király elképzelése nem nélkülözött bizonyos realitást, ám visszafelé sült el. Jugurtha valóban nem kerülte a veszélyt, de a szerencse melléje szegődött, és végül is a sikeres városostrom egyik hősévé vált. Az előkelő rómaiak gyorsan megkedvelték a kiváló harcost, aki ráadásid a csatározások közötti szünetekben bőkezű házigazdának bizonyult. Az evés és ivás élvezeteit a szigorú erkölcsű ősökkel szemben egyre inkább kedvelő római arisztokraták sokáig emlegették a Jugurthánál rendezett vidám lakomákat. Bizony, az a Manius Curius, aki az idősebb Cato példaképeként répát főzött magának vacsorára, ebben az időben inkább köznevetség tárgya lett volna.
Jugurtha a római fővezér dicsérő levelével és több befolyásos római baráttal gazdagabban tért haza, és sikereivel nagy hatást gyakorolt Micipsára. Az öregedő király ezután már nem gondolt Jugurtha elveszejtésére, hanem inkább jó-téteményekkel próbálta hűségét biztosítani. Nem sok sikerrel. Miután 118-ban meghalt, és úgy végrendelkezett, hogy két fia, Adherbal és Hiempsal, valamint Jugurtha között osszák fel az országot, csakhamar kitört az örökösök közötti polgárháború.

Jugurtha orvul megölette Hiempsalt, majd csatában szállt szembe az öccsét megbosszulni vágyó Adherballal. Noha ez utóbbi rendelkezett nagyobb hadsereggel, mégis a rátermettebb Jugurtha győzött. Micipsa fia szorult helyzetében a hagyományos szövetségesbe, Rómába vetette bizalmát, és Itáliába utazott, hogy a senatus segítségéért folyamodjon. Több se kellett a gátlástalan Jugurthának. Gazdag ajándékokkal megrakott követeket menesztett Numantiánál szerzett római barátaihoz, és bőkezűségéért cserébe támogatást kért a senatus előtt.

A senatorok meghallgatták Adherbalt is, ellensége követeit is, de az ezután következő vitában azok az arisztokraták voltak hangosabbak, akiknek állásfoglalását Jugurtha aranyai sugallták. Így azután semmi meglepőt nem találunk abban, amit Sallustius tudósításából megtudunk:

„...az a rész győzött a senatusban, amely az igazságnál többre tartotta a pénzt vág a személyes kapcsolatot. Határozatot hoztak, hogy tíz követ ossza fel Micipsa egykori királyságát Jugurtha és Adherbal között. A követség vezetője Lucius Opimius volt... Fogadásakor Jugurtha, noha már Rómában barátai közé számíthatta, alaposan kitett magáért, ajándékokkal és ígéretekkel elérte, hogy becsületénél, lelkiismereténél, egyáltalán, minden ügyénél előbbre helyezte a király érdekeit. Ugyanilyen módon környékezte meg a többi követet, nagy részüket meg is fogta, csak néhányuknak voltfontosabb a lelki-ismerete, mint. a pénz.”
(Kurcz Ágnes fordítása)


A megvesztegetett követek azzal viszonozták Jugurtha szívélyességét, hogy Numidia értékesebb részét ítélték neki. Ez volt az igazságtevés! Az, aki megölte egyik vetélytársát, és a másikat földönfutóvá tette, ahelyett, hogy megbűnhődött volna, még zsírosabb falatot nyelhetett le Numidiából. Aki pedig bűntelen volt, és naivul hitt a senatus jószándékában, az semmiféle elégtételt nem kapott, sőt további igazságtalanságot kényszerült elviselni.

A harmadik makedón háború idején még csak a senatus néhány tagjára jellemző kapzsi harácsolás ekkorra már kezdett általános jelenséggé válni. Érdemes elidőzni egy kicsit a Jugurthához küldött római delegáció vezetőjének személyénél. Lucius Opimius konzervatív arisztokrata volt, aki 121-ben consulként irányította a Caius Gracchus elleni véres támadást. Akkor a régi rend, a régi erkölcsök védelmében lépett fel a földosztást és a szegényebb néposztályok felemelését szorgalmazó néptribunus ellen, és a köztársaság megmentésének szükségességét hangoztatva maga is részt vett Gracchus híveinek legyilkolásában.

Úgy tűnik azonban, hogy az állam érdekeire csak addig volt tekintettel, amíg azokat az övéivel megegyezőnek értékelte. Mihelyt a kétféle érdekeltség különvált egymástól, azonnal az önérdek került előtérbe. Mit törődött ő azzal, hogy Róma számára egy nyugodt és biztonságos Numidia léte a kívánatos, ahol az itáliai kereskedők és üzletemberek kedvező körülmények között tevékenykedhetnek, és ahol mindig számítani lehet az uralkodó Rómához fűződő hűségére? Ez rögtön másodrendű kérdéssé vált számára, mihelyt megcsördültek előtte Jugurtha aranyai. Opimius példája bizonyítja, hogy ekkor már a senatus tagjai között politikai állásfoglalásra való tekintet nélkül elharapódzott a korrupció.
A rómaiak eljárása következtében még inkább felbátorodott Jugurtha ezek után nyíltan az egész ország feletti ura-lomra és Adherbal elveszejtésére tört. Seregével rárontott ellenfele országrészére, és a gyenge hadvezérnek bizonyuló Adherbal csapatait egyre-másra verte meg. Végül ez utóbbi Cirta városába menekült, és ott rendezkedett be védelemre.

Ebben a városban sok római kereskedő és vállalkozó is élt, akik bízva az időközben segítségül hívott Róma köz-belépésében, még a város fegyveres védelmében is részt vettek. Ám a római segítség egyre késett. Jugurtha senatusbeli barátai húzták az időt, majd amikor már mindenképpen dönteni kellett, megelégedtek azzal, hogy követséget me-nesztettek Afrikába. E követség azonban csak megfenyegette Jugurthát azzal, hogy cudar vége lesz a dolognak, de nem ért el semmit. A követek távozása után a numida király bevette Cirtát, és nemcsak Adherbalt ölette meg, de még az ott élő rómaiak között is vérfürdőt rendezett.

A cirtai mészárlás híre egész Rómában hatalmas felháborodást keltett. 112-t írták ekkor. Már hatodik éve folyt a numidiai polgárháború, és minden, ami ezzel kapcsolatban az emberek tudomására jutott, csak azt bizonyította, hogy a senatus sok tagja alkalmatlan a nép bizalmára. De addig, amíg csupán afrikaiak vére folyt, még el lehetett intézni a problémát egy vállrándítással: Numidia messze van, nincsen sok közünk hozzá. Most viszont már rómaiakat is legyilkoltak!
A népgyűlés felháborodott, és ebben nagy része volt a lovagrendnek, amit a legnagyobb sérelem ért tagjai Cirtában történt lemészárlásával. A népgyűlés nyomására a senatus kénytelen volt hadat üzenni Jugurthának.

A rómaiak hirtelen megkeményedése villámcsapásként érte az ellenkezőjéhez szokott Jugurthát. Mint Sallustius írja:

„Jugurthát váratlanul érte a hír, hiszen már leikébe vésődött, hogy Rómában minden eladó, s fiát küldte két hívével együtt követségbe a senatushoz, s meghagyta nekik, ugyanúgy, mint azoknak, akiket Hiempsal meggyilkolása után küldött, hogy minden élő embert igyekezzenek pénzzel megkörnyékezni.”
(Kurrz Ágnes fordítása)

Csakhogy ezúttal be sem engedték a díszes társaságot Rómába. Kiutasították őket Itáliából, és Lucius Calpurnius Bestiát hadsereggel Numidiába irányították. A római parancsnok elszántságát azonban hamar meglágyította Jugurtha pénze. A consul, mint egy igazi bestia (vadállat) rontott Numidiára, de azonnal felhagyott a nevéhez méltó magatartással, mihelyt megtömhette zsebeit fényes ara-nyakkal. így azután megelégedett azzal, hogy Jugurtha látszatra behódolt, némi kárpótlást fizetett, de különben nyugodtan uralkodhatott tovább bítorolt országán.
Ez persze újabb botrányt kavart a Tiberis partján, és a senatus kénytelen-kelletlen úgy döntött, hogy Jugurtha jöjjön a városba, és ott adjon számot tetteiről. Érte küldték Afrikába Lucius Cassius praetort, és megígérték neki, hogy nem lesz bántódása, ha rászánja magát erre az útra. Ilyen előzmények után, 110-ben Jugurtha ismét átlépte Róma kapuját. Mint valami vezeklő, rongyokba burkolódzott. így akart szánalmat kelteni maga iránt, ámde pénz és gyilok lapult tépett ruhája alatt, készen arra, hogy ott vesse be ezeket az eszközöket, ahol arra éppen alkalom kínálkozik. Alkalom pedig adódott hamar.

A senatusi meghallgatáson főleg arról faggatták Jugurthát, kik voltak az ő római bűntársai, kik voltak azok a megvesztegethető gazemberek, akiknek segítségével éveken át bántatlanul folytathatta üzelmek, ölhette meg mostohatestvéreit, gyilkoltathatott le római polgárokat. Megígérték neki, ha őszintén válaszol a feltett kérdésekre, és megbánást tanúsít, akkor számíthat bírái belátására.
Opimius és a többi vétkes persze kezdte magát igen rosszul érezni, de ez egyszer még elhárult fejük felől a veszély. Az egyik lepénzelt néptribunus, Caius Baebius ugyanis megtiltotta a királynak, hogy feleljen a kényes kérdésekre.

Patthelyzet alakult ki. Együtt állt a korrupt tisztviselőket elítélő vádirat, megvolt a koronatanú is Jugurtha személyé-ben, de a vétójogával visszaélő néptribunus intézkedése mégis megakadályozta a vizsgálat eredményes befejezését. Ez az állapot mindenkinek végsőkig feszítette az idegeit, hiszen a bűnösök attól rettegtek, hogy a király esetleg mégis megszólal, a nép pedig torkig volt már az évek óta húzódó botrányos üggyel. Ekkor támadt Spurius Albinus eonsulnak az az ötlete, hogy a numidiai királyi család egyik Rómában élő tagját, Massivát kellene trónkövetelőként felléptetni.
Ha ő római katonai támogatással megszerezné Numidiát, mindenki legnagyobb megelégedésére zárulna le az ügy. A köznép megnyugodna, a korábbi vétkeik miatt rettegőknek sem kellene tovább félniük a leleplezéstől. Jugurtha pedig örökre eltűnne a színről, és ez most már nyilvánvalóan közérdeknek tűnt.

Jugurtha nem volt elragadtatva ettől a kétségkívül elmés ötlettől. Éppen ellenkezőleg, azt magára nézve igen veszélyesnek tartotta, és a rá jellemző gyorsasággal reagált is rá. Azonnal megölette Massivát.

Ez aztán már több volt a soknál. A súlyos vádakkal illetett király, akit eddig is csak a római nép nagyvonalúsága és ön-mérséklete tűrt meg Numidia trónján, most még vádlottként sem riadt vissza a legsúlyosabb gaztett elkövetésétől. Ezt nem tűrhetjük tovább. Megbukik Róma, ha a sérelmet határozottan meg nem torolja. Ilyen és hasonló hangok hallatszottak mindenfelől. És bár a megvesztegethetőséget nagyvonalúságnak, a tehetetlenséget pedig önmérsékletnek nevezték, az általános felháborodás most már kizárt minden további egyezkedést.
Jugurthát felszólították, hogy azonnal hagyja el Rómát. Numidia királya kénytelen-kelletlen hátat fordított az akkori világ középpontjának, és amikor végképp búcsút intett, állítólag ezt mondta: „Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.”

Jugurtha távozását követően római hadak támadtak Numidiára, és ezzel egy hosszan elhúzódó, de legalább megalkuvás nélküli háború vette kezdetét Észak-Afrikában. 109-ben pedig sor került a senatus intézkedéseit Jugurtha megvesztegető pénze miatt szabotáló előkelők elítélésére is. Opimius, Bestia és mások megkapták megérdemelt büntetésüket, örökre el kellett hagyniuk a miattuk megcsúfolt és megalázott helyzetbe került Rómát.
A numidiai harcokat végül Caius Marius, a katonai reformjai révén híressé vált államférfi és hadvezér fejezte be. Sikerrel. Alvezére, Sulla foglyul ejtette Jugurthát is, akit saját apósa, Mauretania királya, Bocchus juttatott ellenségei kezére.

104. január elsején vonult be fényes diadalmenettel Rómába a győztes fővezér. A sok zsákmányolt kincs mellett győzelmi felvonulásának igazi ékessége királyi foglya volt. Nagyszerű látvány lehetett, amint a diadalittas Marius bíbor köpenyében állt diadalszekerén, és a díszesen felszerszámozott lovak előtt, mint valami barmot, ott hajtották a meg-bilincselt Jugurthát két fiával együtt.
A gyűlölt numidiai királyt, aki a rómaiak korrupt mivoltának jelképe lett, és akit ezért csak még erősebben utáltak, a győzelmi ünnep után a Tullianumnak nevezett állami börtönbe hurcolták. Itt fojtották őt meg hat nappal később.

Jugurtha elpusztult, de találó mondása: „Rómában minden eladó”, nem merült feledésbe. Az őt foglyul ejtő Sulla, a későbbi idők római dictatori, aki kirabolta a görögországi szent helyek legszebb és legértékesebb templomait, aki Delphoi Apollón szentélyét és Oltimpia kegyelettel övezett Zeusz-templomát fosztotta meg ékeitől, azután ennek a szállóigévé lett mondatnak a párját is elhitette a világgal: „Rómában mindenre akad vevő”.

Az 1. században a Kelet kincseire törő légionáriusok ez utóbbi gondolat jegyében dúltak, zsákmányoltak gátlástalanul. És miközben Róma egyre gazdagabb lett, és az egykor tufából épült házakat márványpaloták váltották fel, azonközben a keleti világ materiális és szellemi kincsei a római világuralom martalékává váltak. Opimius és társai megelégedtek a Jugurtha által rabolt kincsek nekik juttatott töredékével. Sulla és utódai már maguk fosztották ki a megszerzett vidékeket ugyanolyan mohó kapzsisággal, amilyenért Jugurtha végül az életével fizetett.