Julius Caesar és Kleopátra, valamint Mareus Antonius és Kleopátra esetében két-két olyan egyéniség érdeklődése fordult egymás felé, akik külön-külön is történelmi jelen-tőségűek voltak. Az egyiptomi királynő és a kiemelkedő római hadvezérek közötti románc komoly befolyással volt az 1. század második felének történéseire. Nyomában polgárháborúk robbantak ki, nagyszerű férfiak vére omlott, és felerősödtek a római köztársaság bajai, amelyek után meg-született a császárság. Annak a politikusnak az egyeduralma, akit már nem bűvölt el Kleopátra hervadó szépsége, és aki nem ágyába akarta vezetni, hanem diadalmenete felvonuló foglyai közé kívánta hurcolni az eltiport Egyiptom utolsó szuverén uralkodóját. Ez az államférfi Caesar örököse és Antonius szövetségese, majd ellenfele, Octavianus Augustus volt.
Kleopátra és a szerelmi históriákat kedvelő olvasó legnagyobb örömére Julius Caesar sok tekintetben különbözött csak ritkán szerelemre lobbanó utódától, Octavianustól. így a legkevésbé sem lehetett ráfogni azt, hogy közömbös lenne a szebbik nem által nyújtott örömök iránt. Némely ítésze szerint Caesar erotomániás volt, és ez a tulajdonsága találkozott Kleopátra túlhangsúlyozott nőiességével. Mert az az egyiptomi királynő, aki saját testét áldozta országa növelésére, hogyan is állhatott volna ellen annak a férfinak, akiről egyik diadalmenete során vidáman masírozó katonái a történetíró Suetonius szerint ezt a dalocskát énekelték:

„Őrizd, polgár, asszotiyod, mert itt a nőcsábász kopasz...”
(Terényi István fordítása)

A „nőcsábász kopasz” később Kleopátra kedvéért előre fésülve hordta maradék haját, és ezzel új divatot formált. Történetünk azonban még az „ódivat” idején kezdődött. 55-ben történt, hogy Egyiptom kis hatalmú, de nagynevű királya, XII. Ptolemaiosz Theosz Philopator Philadelphosz Neosz Dionüszosz a maradék kincsei által megvesztegetett római proconsul, Gabinius légiói élén visszatért hazájába. XII. Ptolemaiosz helyzetéhez igazán illő mellékneveket talált. 58-ban kiűzte őt országából a főváros, Alexandria népe. Erre ő Rómába menekült, hogy idegen fegyverek védelmében térjen vissza.
Egy ilyen „szilárd hatalmú” uralkodó joggal nevezhette magát Istennek. A Philopator (Atyját szerető) név is illett hozzá, mivel atyja, IX. Ptolemaiosz házasságon kívül született gyermekeként anyját talán nem is ismerte. Leginkább a Philadelphosz (Testvérét szerető) elnevezésre szolgált rá. Elvégre saját nővérét, V. Kleopátrát vette nőül, és vele négy leányt és két fiút nemzett. Ami a Neosz Dionüszosz (Új Dionüszosz) nevet illeti, az nála éppúgy gúnynak hatott, mint a Theosz névforma.
A mítosz Dionüszosza városokat és népeket hódított meg éppúgy, mint az egykor magát Dionüszosz kegyeltjének feltüntető Nagy Sándor vagy Démétriosz Poliorkétész. Ezzel szemben XII. Ptolemaiosz még saját birodalmát is majdnem elveszítette. Nem is volt nagy tekintélye népe előtt. Alattvalói csak legyintettek a hivatalos okmányokon feltüntetett hangzatos uralkodói nevek láttán, és a maguk módján remekül le is egyszerűsítették királyuk elnevezését. Hol csak Nothosz, azaz Fattyú néven emlegették, hol pedig Au létészt, vagyis Fuvolást mondtak rá, ezzel is kipécézve azt a bolondériáját, hogy a fuvolajáték még az államügyeknél is jobban lekötötte őt.
Nos, ez a derek uralkodó tért vissza 55-ben Alexandriába.
Ptolemaiosz kényszerű távollétében legidősebb leányai, VI. Kleopátra és IV. Bereniké uralkodtak a királyát elkergető, de azért az uralkodócsaládhoz a maga módján hűséges nép fölött. Kleopátra azonban 57-ben elhalálozott, így a hazatérő atya sajátos szülői szeretete Berenikére zúdult.

Miután leányát kivégeztette, hasonlóképpen járt el Alexandria számos vagyonosabb polgárával szemben is. Ezáltal visszanyerte mind érzelmi, mind anyagi egyensúlyát, és egészen 51-ben bekövetkezett haláláig nagyjából zavartalanul uralkodott.
De 55-ben történt még valami. Az Alexandriába bevonuló római csapatok egyik nagy reményű parancsnoka meg-pillantotta Ptolemaiosz akkor mindössze tizennégy esztendős leányát, az ifjabb Kleopátrát, és később sokáig őrizgette szívében ezt a képet. A katonatiszt Marcus Antonius volt. A tekintetek találkozásánál az ilyesmi iránt fogékony Kleopátrában is rögződhetett valami emlékkép. Elég ennek feltételezéséhez az a rövid leírás, amellyel életrajzában Plutarkhosz szolgál Antoniusról:

„Előkelő megjelenésével tiszteletet keltett maga iránt; gondosan ápolt szakálla, boltozatos homloka és sasorra férfias jelleget adott arcának, némiképp Hercules szobraira és arcképére emlékeztetett; a régi időkből fennmaradt hagyomány szerint az Antoniusok Autótól, Hercules fiától származtak. Antonius külső megjelenésével és öltözetével, mint mondják, ezt a hagyományt szívesen ápolta, és amikor népesebb helyeken jelent meg, tunikáját felövezte, és mezítelenül hagyta combját; oldalán hatalmas kard csüngött, és vastag szövetből készült köpenyt hordott.”

Az a mezítelen comb bizonyára nem tévesztette el hatását Kleopátrára. De gazdájának várnia kellett még egy ideig arra, hogy egy királynő szeretőjévé nőhesse ki magát. Előbb Antonius főnöke, Caesar következett. Sőt állítólag Caesar előtt is még valaki más.
Amikor 51-ben XII. Ptolemaiosz utolsót fújt fuvolájába, úgy végrendelkezett, hogy Kleopátra és annak idősebb öcscse örökölje a trónt. Azt is kikötötte, hogy utódai a házasság szent kötelékében egyesüljenek, hadd legyen ez is záloga az uralkodócsalád egységének. így VII. Kleopátra és XIII. Ptolemaiosz közös uralma vette kezdetét. No meg egy olyan házasság, amelyben az ifjú asszony tizennyolc, míg a még ifjabb férj mindössze tízesztendős volt.

Minden jel arra mutatott, hogy Kleopátra hamarosan ki-szorul a politikai vezetésből, mivel férjéhez hasonlóan húga, Arszinoé és szintén Ptolemaiosznak nevezett kisebbik öccse egyaránt az udvari kamarilla markába került. A kiskorú XIII. Ptolemaiosz gyámja, az eunuch Potheinosz, a sereg fővezére, Akhillasz és a nevelői teendőket ellátó Theodotosz csak a megfelelő alkalomra vártak ahhoz, hogy Kleopátrát félreállítsák. Ekkor szólt közbe Róma.

Julius Caesar és egykori szövetségese, Pompeius elkeseredett polgárháborúba keveredett egymással, amely a to-vábbiakban döntő befolyást gyakorolt Egyiptom és Kleopátra sorsára. Mintegy a bekövetkező tragédia előjátékaként 49-ben Alexandriába érkezett Pompeius egyik fia, Gnaeus, és támogatást kért háborúzó atyja számára.
Nehezen ellen-őrizhető, ám korántsem elképzelhetetlen híresztelések szerint a húszéves Kleopátra mindent megadott a Nagy Pompeius fiának, ami csak elvárható volt tőle. Tekintettel arra a soha kétségbe nem vont tényre, hogy hosszú orra ellenére Kleopátra ritka jól sikerült adománya volt a természet-nek, az ifjabb Pompeius igazán elégedetten távozhatott Egyiptomból. Annál is inkább ezt tehette, mivel a szerelmi emlékek mellett még hatvan gabonaszállító hajót is magával vihetett Dürrakhionnál állomásozó atyjához.

Amíg Pompeius és Caesar polgárháborúja el nem dőlt, addig a felszarvazott fiúcska nagyravágyó udvari klikkje nem is mert Kleopátrához nyúlni. Féltek Pompeius bosszújától. Végül azonban Caesar sújtott le rájuk.
Amikor már sejteni lehetett Pompeius várható bukását 48-ban, a kis Ptolemaiosz hívei elkezdtek Caesarra játszani. Egyre nyíltabban bujtogattak Kleopátra ellen, így ő végül kénytelen volt a Színai-félszigetre szökni. Itt aztán zsoldos had szervezésébe fogott, és Egyiptom csakhamar követte Rómát. Legalábbis ami a belháború kitörését illeti. Eközben a pharszaloszi csatában Pompeius súlyos vereséget szenvedett ellenfelétől, majd az az ötlete támadt, hogy Alexandriába menekül, és Ptolemaiosz pénzén próbál új sereget toborozni.
A király klikkje úgy érezte, most jött el az ő idejük. Meggyilkolták az oltalmat kérő római vezért, és a nemsokára Alexandriába érkező Caesarnak ellensége levágott fejével kedveskedtek. Bizonyosak voltak abban, hogy ezzel a gesztussal Caesart Ptolemaiosz pártjára állítják a nővérével vívott hatalmi harcban, ami persze egyet jelentett volna az ő uralmuk megszilárdításával. Csakhogy nem ismerték Caesart.

Julius Caesar imádta a nőket, és hozzájuk fűződő kapcsolataiban volt valami, ami többé tette őt az egyszerű nőimá-dónál. Ez az a következetes ragaszkodás volt imádata tárgyához, amely azt egyszersmind felemeli, és valódi értékkel ruházza fel. O tehát, ellentétben sok szívrablóval, nem le-becsülte, hanem tisztelte a női nemet. Ez mindjárt kitűnt Sullával történt híres összeütközésekor.
84-ben az akkor 16 éves Caesar elvált korábban hozzá-adott, ám valójában soha magáévá nem tett gyermekkorú házastársától, Cossutiától, és nőül vette Cornelius Cinna leányát, Corneliát. Cinna négyszeres consul és a Marius és Sulla között korábban lezajlott polgárháborúban Marius párthíve volt.

Tekintettel arra, hogy Mariusban Caesar saját nagybátyját tisztelhette, a házasságban nyilvánvalóan politikai meg-fontolások is szerepet játszottak. Cinna meggyilkolása és Sulla 82-ben történt dictatorrá választása után persze hátránnyá vált mindaz, ami korábban előnynek tűnt.
A sullai uralommal bekövetkezett váltás egyik közvetlen hatása Caesar életére az volt, hogy a dictator kényszeríteni akarta őt arra, váljon el feleségétől. Caesar természetével azonban egyáltalán nem volt összeegyeztethető egy ilyen tett. Neje családjának balsorsa inkább arra ösztönözte őt, hogy akár élete kockáztatásával is kiálljon párja mellett. Mint életrajzírója, Suetonius írja, ebből azután hatalmas botrány keletkezett:

„Büntetésből megfosztották papi méltóságától, elvették felesége hozományát, családi örökségeit, és ráfogták, hogy Sulla ellenségeinek pártjához tartozik. El kellett tűnnie Rómából. Helyzetét a negyed napos láz is nehezítette, mégis változtatnia kellett rejtekhelyét éjszakáról éjszakára, és jó pénzért kénytelen volt megváltani magát a felkutatására küldött nyomozóktól. Rokonsága-sógorsága ... közbenjárására végezetül kegyelmet kapott. Annyi bizonyos, hogy Sulla, aki bizalmas barátai, jeles férfiak kérésének hosszú ideig ellenállt, végül mégis engedett kitartó ostromuknak, és isteni sugallatra-e vagy más indítékból kijelentette: teljesedjék óhajuk, ám tudják meg, hogy akinek megmentését annyira szívükön viselik, vesztét okozza egykor annak az arisztokrata pártnak, melyet ők mindannyian védelmeznek; mert Caesarban nem is egy Marius lakozik.”
(Kis Ferencné fordítása)

Ha Sulla valóban ilyeneket mondott, akkor alaposan fején találta a szöget. Ha viszont csak a történetírók dús fantáziájának terméke ez a történet, akkor is nagyon találó. Caesar ritka erős akaratú egyéniség volt, aki saját jövőjét a római társadalom teljhatalmú egyeduralkodójaként képzelte el.
Nos, az a Caesar, akiben Sulla szerint a konzervatív arisztokrácia egyik legelszántabb ellenfeléből, Mariusból nem is egy lakozott, 68-ban látta elérkezettnek az időt arra, hogy a két évtizede meghalt és feledésbe taszított Marius emlékét nyilvánosan felidézze. Sulla ekkor már elhunyt, és párthíve, Lucidius is túljutott pályája delelőjén. De amíg ez utóbbi visszavonult a közélettől, addig Caesar éppen ekkor kezdte meg szédületes politikai karrierjét. Márkushoz való hűségének kifejezésével nagy népszerűséget szerzett a köznép és a lovagrend körében, és ezt a népszerűséget később az egyeduralom kiépítésére használta fel.

Ami azonban a legfeltűnőbb és talán Caesar személyiségére nézve is a legjellemzőbb volt, az alkalom, ahol a rég halott nagybácsi rehabilitálását megkezdte. E politikai akcióra a lehetőséget ugyanis Marius özvegye, Caesar atyai nagynénje, Julia temetése adta meg.
A szertartáson ősi római szokás szerint Caesar szép halotti beszédet mondott, és azután ő vezette a halotti menetet, amelyben a hagyományoknak megfelelően végig hordozták az ősök képmásait is. E képmások között tűnt fel általános meglepetésre Mariusé. Nyilván a nők iránt érzett tisztelet is komoly szerepet játszott abban, hogy Caesar magára vállalta a gyászbeszéd gondját, s ugyanakkor politikai propaganda kifejtésére is felhasználta az alkalmat.

Caesar és a női nem viszonyát azonban még inkább jellemzi egy másik halotti beszéd. Ez idő tájt halt meg Cornelia, akihez, mint írtuk, élete kockáztatása árán is hűséges maradt. Fiatal nők temetésén nem volt szokás gyászbeszédet mondani, ennek ellenére Caesar ezúttal kivételt tett. Szónoklatával növelte népszerűségét, hiszen sokan méltányolták Cornelia melletti szilárd kitartását. Ennek persze megvolt a maga politikai háttere, de azért abban a tényben, hogy Caesar a szokások ellenére tisztelte meg felesége emlékét beszédével, azt is látnunk kell, hogy ő őszintén ragaszkodott választottjaihoz.
Választottjai azonban nem mindig ragaszkodtak hozzá. 67-ben nőül vette Quintus Pompeius Rufusnak, Sulla vejének a leányát, Pompeiát. A dolog pikantériája abban rejlett, hogy hajdani elkeseredett politikai ellenfele, a gyűlölt Sulla unokája lett a felesége. A hölgy azonban nyilván rendelkezett a szükséges fizikai és egyéb előnyökkel, amelyek Caesar érdeklődését felkeltették. Az egyéb előnyök között alighanem az volt a legfontosabb, hogy az új feleség tagja volt a Pompeius nemzetségnek, annak amelynek élharcosa, Gnaeus Pompeius Magnus ez idő tájt a kalózok, majd Mithridatész leverése révén hatalmas tekintélyt szerzett a hadseregben és a köznép előtt. Csakhogy ez a házasság kiadós botrányba fulladt.

Publius Clodius, aki nem egészen megalapozatlan híresztelések szerint Lucullus mellől elszerette a saját nővérét, a változatosság kedvéért pártfogója, Caesar élete párjával is kikezdett. A titkos viszony realizálásában azonban gondot jelentett Caesar édesanyjának, Aureliának a szigorú felügyelete, amelyet az idős asszony a házában gyakorolt.
62 decemberében azután jónak látszó ötlettel örvendeztették meg egymást a szerelmesek. Az akkor praetor tisztet betöltő Caesar házában ősi szokás szerint Bona Dea ünnepére készülődtek. A rómaiak „Jó Istenasszonya” bőséget és jó egészséget ígért a szebbik nemhez tartozó híveinek, akik tréfás játékokkal, énekés zeneszóval tisztelték meg isteni védnöküket. Ilyenkor minden férfinak el kellett hagynia a házat, és az éjszaka folyó szertartásokon szigorúan csak hölgyek vehettek részt.
Clodius és Pompeia azt találták ki, hogy a fiatal férfi, akinek még a szakálla sem serkent, női ruhát öltve jelenik majd meg az ünnepségen. Azt gondolták, így feltűnés nélkül lelhetik kedvüket egymásban.

Az istenségek azonban, úgy tűnik, nem szeretik, ha ünnepeiket erkölcstelen kalandok leplezésére használják. Bona Dea is tett arról, hogy a tiltott légyott ne maradjon titokban. Addig semmi probléma nem adódott, amíg csak a házba kellett Clodiusnak bejutnia. A megbeszélt időpontban a háziasszony egyik rabszolganője fogadta a türelmetlen szerelmest, és bevezette őt az egyik szobába. Itt kellett várnia Pompeiát. Ám ez utóbbi valamilyen oknál fogva késett, és Clodius, aki a leendő nász reményétől egészen izgatott állapotba került, türelmetlenül járkálni kezdett a ház termeiben. Ez lett a veszte.
Aurelia egyik szolgálója ugyanis megszólította őt, és kérte, vegyen reszt a közös szórakozás-ban. A férfi persze vonakodott a többiek közé menni, mert félt a leleplezéstől. Végül viselkedése annyira gyanússá vált, hogy a szolgáló megkérdezte, kicsoda és honnan jött. Clodius nagy izgalmában elfelejtette elváltoztatni hangját, és így válasza felfedte nemét. Lett nagy ribillió.
A rabnő sikoltozni kezdett, Clodius gyorsan elbújt az egyik szobában, Aurelia pedig bezáratta a ház összes kapuját, azután kerestetni kezdte a szentségtörőt. Persze hamarosan meg is találták, és miután rögvest felismerték, kíméletlenül kikergették az utcára.

Plutarkhosz Caesarról írt életrajza beszámol az ezután történtekről:

A házból az éjszakai órákban távozó nők nyomban elbeszélték férjüknek, mi történt. Reggel a városban azonnal híre ment, hogy Clodius szentségtörést követett el, és tettéért felelnie kell nemcsak azoknak, akiket magaviseletével megbotránkoztatott, hanem a városnak meg az isteneknek is. Az egyik néptribunus szentségtörés címén vádat emelt Clodius ellen, és a senatus legbefolyásosabb tagjai is összefogtak ellene.
Tanúvallomásaikban a legszörnyűbb bűnök elkövetését tulajdonították neki, így például, hogy házasságtörést követett el nővérével, Lucullus feleségével. A köznép szembehelyezkedett a patríciusokkal; segítségüknek Clodius jó hasznát látta bírái előtt, mert a bíróság tagjain valósággal rémület vett erőt, mikor meglátták, mekkora tömeg áll Clodius mögött. Caesar nyomban ezután elvált Pompeiától, de mikor a bíróság tanúként megidézte, azt vallotta, hogy semmit sem tud a Clodius ellen emelt vádról. Ezt különösnek vélve, a vád képviselője megkérdezte, hogy akkor miért bocsátotta el feleségét, mire Caesar így felelt: »Én azt akarom, hogy feleségemre még a gyanú árnyéka se essék.«
Voltak, akik úgy vélték, hogy Caesar ezt őszintén mondta, mások szerint azonban csak színlelt, és igazi célja az volt, hogy a köznép kegyét keresse, mert az Clodius felmentését óhajtotta: Clodiust valóban felmentették a vád alól. A bírák legnagyobb része szántszándékkal olvashatatlan írással adta be szavazótábláját, nehogy elmarasztaló ítéletével a nép dühét, felmentő ítéletével pedig az előkelők harag át magára vonja.”

A tárgyalás hű képe lehetett a korabeli Róma erkölcsi-politikai állapotának, és alátámasztja mindazt, amit ezzel kapcsolatban Lucullus történetében már elmondtunk. Caesar viselkedéséről csak annyit lehet megjegyezni, hogy az a lehető legbölcsebb volt. A felszarvazott férjnél aligha van szánalmasabb figura. Ő tehát nem vallhatta be, hogy felszarvazták. Ez politikai szempontból is okos elhatározás volt, mégpedig kétszeresen is.
Egyrészt valóban megőrizte számára a köznép szimpátiáját, másrészt Pompeius Magnus jóindulatát is. Hiszen a neves hadvezér rokonát, Pompeiát nem sározta be a házasságtörés vádjával. Mindezen túlmenőleg kitetszett Caesarnak a vádló kérdésére adott válaszából még valami: ő annyira tiszteli Pompeiában azt a nőt, akit valamikor feleségül kért, és nagyra tartja ezt az önmagát eltöltő érzést, hogy semmiképpen sem kívánja bármivel megsérteni. Persze ebben a magatartásban éppúgy volt jó adag színpadiasság és számítás, mint később legendássá vált clementiájábán, vagyis azon tulajdonságában, hogy legvadabb ellenfeleinek is képes volt megbocsájtani. Caesar érezte nagyra hivatottságát, és úgy vélte, ehhez nagy érzések nyilvános kimutatása is hozzátartozik.

Nos, ettől a Caesartól nem lehetett azt várni, hogy a XIII. Ptolemaiosz és Kleopátra között kitört polgárháborúban majd éppen Ptolemaiosz oldalára áll. Igaz, ifjú korában azt híresztelték róla, hogy gyanúsan szoros kapcsolatba lépett Nikomédész bithüniai uralkodóval, és katonái még galliai győzelmeit ünneplő diadalmenetében is énekelték:

„Caesar Galliát, de őt meg Nicomedes gyűrte le.
Most triumphust tarthat Caesar, mert legyőzte Galliát:
Míg viszont ki őt lebírta, semmi cécót nem csinált.”
(Terényi István fordítása)

Ez azonban nagyon régen történt, ha egyáltalán megtörtént. Hősünk azóta sokat tett azért, hogy ilyen vád ne érje. Meg aztán az sem volt ínyére, hogy Pompeiust meggyilkolták. Sok mai történész szerint azért követte csekély katonai kísérettel, nagyobb erők bevárására időt sem vesztegetve Alexandria felé menekülő ellenfelét a pharszaloszi ütközet után, hogy megegyezésre bírja. Kettejük közül vitán felül Caesar volt az erősebb és koncepciózusabb egyéniség, és egy esetleges kiegyezés további vérontás nélkül biztosította volna az ő hatalmi primátusát. Itt megjegyzendő, hogy noha Caesar egyike volt minden idők legtöbb vért kiontó hadvezéreinek, az öldöklésben korántsem lelte örömét. A polgárháborúról írott munkájában politikai ars poetica gyanánt ki is fejtette:

„...a hadvezérnek nem kisebb kötelessége ésszel, mint fegyverrel legyőznie az ellenséget.”

A Pompeiust legyilkoló egyiptomi király ettől a lehetőségtől fosztotta meg őt. így tovább növekedtek annak esélyei, hogy ha egyszer Caesar beavatkozik a Nílus völgyét megosztó hatalmi harcba, akkor azt nem Ptolemaiosz oldalán fogja megtenni.
Erről Kleopátrának is meglehettek a maga elgondolásai. Mihelyt hírét vette annak, hogy a híres római az alexandriai királyi palotában ütötte föl szállását, rögvest azon kezdte törni a fejét, miképpen kerülhetne intim közelségbe hozzá. Aztán megtalálta a megoldást. Egy késő esti órában bárkára szállt, és bizalmasa, a szicíliai Apollodórosz segítségével becsempésztette magát Caesar lakosztályába. A délceg fiatal-ember egy összecsavart szőnyeget gurított Caesar lábai elé, és a kibomló szőttesből kecsesen felemelkedett a 21 éves Kleopátra.

Caesar ekkor 52 esztendős volt már, éppen abban a korban, amikor a férfiak, hogy elűzzék az öregedés rettenetét, a legfogékonyabbak a fiatal nők csábja iránt. És Kleopátra csábító volt. Plutarkhosz szokásától eltérően szinte lelkendezik, amikor lefesti őt előttünk:

„Mondják, hogy Kleopátra szépsége önmagában nem volt olyan, amelynek párját nem lehetne találni, s nem is ezzel ejtette bámulatba azokat, akik látták, hanem a vele való együttlét közben egész lényéből ellenállhatatlan varázslat sugárzott, és beszédmodorában, egész viselkedésében volt valami ingerlő erő. Merő gyönyörűségvolt hangját már csak hallani is, nyelvét olyan könnyedén használta, mint valami zeneszerszámot, és olyan nyelven beszélt, amelyen éppen akart, mégpedig oly jól, hogy csak ritka esetben volt szüksége tolmácsra...”

Az ilyen nő felébreszti a szunnyadó érzékeket. Caesarnál azonban ezen a téren semmiféle szunnyadásról nem volt szó, sőt... Noha a Pompeiától történt válása után nem sokkal feleségül vette az előkelő családból származó Calpurniát, ez a házasság aligha elégítette ki érzékeit. Politikai frigy volt ez, amely meg az erkölcsi szigoráról híres ifjabb Catót is felháborította. Újfent Plutarkhoszt idézzük:

„Caesar mind erősebb befolyást gyakorolt Pompeiusra. Leányát, Júliát eljegyeztette vele, noha előzőleg már Servilius Caepio jegyese volt. Majd kijelentette, hogy Servilius feleségül veheti Pompeius leányát, bár azt is eljegyezte korábban Faustus, Sulla fia. Nem sokkal később Caesar feleségül vette Calpurniát, Piso leányát, és Pisát consullá választatta a következő évre. Erre Cato dühösen kifakadt, és fennen hangoztatta: tűrhetetlen állapot, hogy kerítőnők módjára, házassági szerződések megkötése fejében osztogassák a legmagasabb állami hivatalokat, és férfiak nők révén jussanak magas állásokba, s kapjanak provinciákat és hadseregeket.”

Derék Cato! Milyen iskolába járhattál, ki volt az osztályfőnököd, hogy a politikai pozíciók felosztásának ezt a módszerét kárhoztatod? Nyilván nem Caesaréba. Persze neked szerencséd van. Idejekorán öngyilkos lettél, így azt sem tudhatod, hogy később, más korokban még furább indokokkal osztogatták a funkciókat. Ezekhez képest Caesar és társai a szó legjobb értelmében római jellemként viselkedtek. Mert noha a házasságok is szerepet játszottak karrierjükben, ők azért általában legyőzték az ellenséget, és hasznára voltak hazájuknak. A tökéletes boldogságukhoz azonban nem ártott olykor egy nő.
Ezt Caesar sem gondolhatta másképpen, és amikor Kleopátra üdvözlésképpen kecsesen hozzáhajolt, Ptolemaiosz sorsa megpecsételődött. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, hamar híre ment az ifjú királynő és a változó korba lépett római flörtjének, és ez további változásokat idézett elő.

Ptolemaiosz hatalomra éhes tanácsadói veszélyt szimatoltak, és úgy gondolták, addig kell lecsapni Caesarra, amíg csak gyenge haderő van vele. A gyám Potheinosz és az egyiptomi sereg fővezére, Akhillasz szervezkedni kezdtek, és megtették az előkészületeket egy fegyveres akcióra. Caesar persze volt annyira tapasztalt, hogy egy ilyen fordulat ne érje váratlanul.
A közeli Kis-Azsiából kért segélycsapatokat, és azok megérkezéséig barátságos gesztusokkal kívánta megnyerni az egyiptomiak bizalmát. Ciprus szigetét ünnepélyesen visszacsatolta Egyiptomhoz, és az uralkodópár testvéreit, XIV. Ptolemaioszt és Arszinoét emelte az ottani királyi trónra. Ám a befolyásukat féltő udvaroncokat ez sem hatotta meg. Az országuk függetlenségét a rómaiaktól okkal féltő köznép hangulatát kihasználva utcai harcot robbantottak ki Caesar kis létszámú katonaságával.

Egy ideig úgy nézett ki, hogy Caesar nagy árat fog fizetni a Kleopátrával töltött szép órák örömeiért. A csakhamar egész Alexandriára kiterjedő harcok során élete többször is veszélybe került. A küzdelem hevességére mi sem jellemzőbb, mint hogy tűzvész tört ki a városban, és leégett a világhírű alexandriai könyvtár. Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy e jelentékeny kár részbeni helyrehozatalának módja sem volt kevésbé jellemző: a Kleopátrába fülig szerelmes Marcus Antonius később egyszerűen idehozatta az Attalidák korából fennmaradt pergamoni könyvtár 200 000 kötetét.
Caesar végül kénytelen volt a királyi palota megszállására szorítkozni. Itt tartotta túszként kezében a két Ptolemaioszt és Arszinoét, valamint a konfliktus értelmi szerzőjét, Potheinoszt. Úgy gondolta, itt kitarthat addig, amíg a segítség megérkezik. Csakhogy a túszok száma hirtelen csökkenni kezdett. Arszinoé és Ganiimédész nevezetű nevelője kiszökött a palotából, és a hadsereg oltalmába ajánlotta magát. A katonák nagy része örült annak, hogy végre közöttük van az uralkodócsalád egyik tagja, és Arszinoét Egyiptom királynőjének kiáltotta ki. Akhillasz, aki viszont változatlan hűséggel szolgálta XIII. Ptolemaiosz és a maga érdekeit, nem ismerte el Arszinoé kikiáltását. Emiatt összetűzésbe került Ganümédésszel, aki megölette őt, és azután még a posztját is elfoglalta.

A palotában sem volt hiány izgalmas eseményekben. Caesar, aki korábban sorozatos győzelmeket aratott a gallok és a germánok ellen, s polgárháborúja során Pompeiust is le-győzte, most szorult helyzetbe jutott, és elgondolkodhatott azon, hogy az újfajta tét, Kleopátra teste, új típusú harcmodort követel meg tőle is. De persze ő nem az az ember volt, aki meghátrál egy ilyen kihívás elől. Először is kivégeztette a joggal minden baj okozójának tekintett Potheinoszt, majd tárgyalni kezdett XIII. Ptolemaiosszal.
Ez utóbbi kiengedését egyre hangosabban követelte Alexandria népe, amely Arszinoé helyett inkább férfit akart látni a trónon. Ptolemaiosz megígérte Caesarnak, hogy ha elengedi, akkor lecsillapítja támadóit, és gondoskodik a ró-maiak biztonságáról. Caesar nemigen hitt ezeknek az ígéreteknek, de úgy gondolta, időnyerésnek nem rossz, ha alkudozgat egy kicsit szeretője öccsével. Aztán mikor már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, eleresztette Ptolemaioszt.
A szabadságát visszanyert királynak persze esze ágában sem volt ígéreteit betartani.
Azonnal minden addiginál hevesebb támadást indított Caesar és környezete ellen, és végzett volna velük, ha időben meg nem érkeznek a római csapatok. De hát ezek szokásuk szerint éppen idejében megjöttek ahhoz, hogy fővezérüket kiszabadítsák szorult helyzetéből, és hogy szétszórják az egyiptomi sereget. Maga a menekülő Ptolemaiosz belefulladt a Nílusba.

47 márciusát írták akkor, amikor Alexandria a római légionáriusok kezébe került. Caesar odaadhatta Kleopátrának mindazt, amit bájos szeretője kívánt. Az áruló Arszinoét fogságba vetették, és egy évvel később Rómában Caesar dia-dalmenetének egyik ékeként vezették végig a bámészkodó rómaiak sorfala között. Kleopátra kérésére 41-ben azután a gáláns Marcus Antonius majd megöleti őt.
De térjünk vissza a 47-es eseményekhez! Kleopátra, hogy megnyugtassa alattvalóit, római kedvese mellett is megmaradt egyiptomi királynőnek: nőül ment kisöccséhez, vagy inkább férjül vette a 11 éves XIV. Ptolemaioszt. Így, a hagyományoknak eleget téve, érte el, hogy korlátlanul uralkodhasson alattvalói felett. Már amennyire korlátlan hatalomról a római fegyverek árnyékában egyáltalán szó lehe-tett. Szerencséjére azonban ezeknek a fegyvereknek a parancsolja egyelőre néki tette a szépet.

Lassan háromnegyed esztendeje tartott a harcoktól kissé megcsömörlött Caesar számára a mesés közel-keleti románc. Közben a Római Birodalomban zajlott az élet, és magában a Tiberis menti fővárosban helyettesének, Marcus Antoniusnak nemegyszer kellett fegyveresen fellépnie a rend védelmében. Néhány történész nem is érti, hogy az örökké tevékeny és mindenre odafigyelő Caesar hogyan szánhatott ilyen hosszú időt az egyiptomi ügyekre. Csak nem Kleopátra varázsa láncolta őt a piramisok országához?
Caesar és Kleopátra viszonyának politikai jelentőségét nem szabad túlértékelni. A római államférfi mindig is megtalálta a módját annak, hogy a kellemeset össze kösse a hasznossal. A Kleopátrával folytatott szerelmi játék szórakoztatta, de soha nem hatott rá oly melyen, hogy ettől elveszítse józan ítélőképességét. Ez neki is, de az egyiptomi királynőnek is jobb volt, mintha az érzelmek örvényébe belezuhanva egymást rántották volna politikai bukásba. Később éppen a Caesar által elkerült esztelen magatartás okozza majd Kleopátra és Marcus Antonius együttes vesztét. De Caesar nem áldozta fel egyéniségét a szerelem oltárán. Ebben a kapcsolatban végig ő maradt a meghatározó fél, és az történt, amit ő akart.

Kettejük akarata persze sokszor összecsengett, és ettől még az ágyban is jobban érezhették magukat. Caesar felnőtt és lojális uralkodót akart látni Egyiptom trónján, s e tekintetben nem is jöhetett más számításba, mint Kleopátra, hiszen testvérei mind sokkal fiatalabbak voltak nála. A királynő pedig szilárd trónusra vágyott, amit viszont csak Caesar biztosíthatott neki. Politikai tekintetben is szükségük volt tehát egymásra. De arról szó sem volt, hogy ezek a politikai érdekek meghatározó jelentőségűek lettek volna Róma szempontjából.
Tehát itt, a Nílus völgyében sem alakított történelmet Kleopátra. Inkább Caesar döntött úgy, hogy megajándékozza magát egy kis szórakozással. Elfogadta Kleopátra ajánlatát, és 47 tavaszán egy 400 hajóból álló flottával nagylélegzetű kirándulást tettek a Níluson. A római államférfi csodálattal szemlélte az óegyiptomi ritkaságokat, a pompázatos műemlékeket, és talán olykor meg-megsimogatta Kleopátra domborodó hasát is, amelyben közös fiúgyermekük növekedett.

Eközben Cornelius Dolabella néptribunus az adósságok eltörlésére és a lakbérek csökkentésére népmozgalmat szervezett Rómában, amelyet Marcus Antonius véresen el-fojtott. így nem Caesarnak kellett megtennie azt a népszerűtlen lépést, hogy szembe kerüljön a római köznéppel, és elveszítse a clementia, vagyis a megbocsájtókészség által szerzett népszerűséget. Ha tehát Caesar Egyiptomban maradt, annak ilyen jellegű politikai okai is voltak.
Amikor viszont Caesar úgy látta, hogy a közügyek vissza-szólítják őt Rómába, elbúcsúzott szeretőjétől és hazatért. Már az apa távollétében, 47. június 23-án született meg a kis Caesarion. A Római Birodalom teljhatalmú uraként élete fő célját megvalósító politikus azonban Rómában sem tudta elfelejteni a szép egyiptomi királynőt. Meg aztán fiára is kíváncsi volt. Eddigi házasságaiból mindössze egyetlen leánygyermeke született, Julia, aki azonban Pompeius feleségeként gyermekszülésbe halt bele. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy noha ő általában tiszteletben tartotta házastársai érzékenységét, ezúttal mégis kivételt tett.

Kleopátrát gyermekével és férjével együtt 46-ban meghívta Rómába. A vendégek két éven át élvezték bőkezű gondoskodását. Az egyiptomi királyi párt felruházták a „római nép barátja és szövetségese” kitüntető címmel, és Egyiptom törvényesen is visszanyerte Ciprus szigetét.
Cserébe Caesar is nyert valamit. Vigyázva arra, hogy ki-egyensúlyozott családi élete fel ne boruljon, megtalálta annak módját, hogy Kleopátra oldalán a Kelet erotikájának zamatával dúsítsa fel a megszokás sivárságába fúló római hétköznapjait.
Julius Caesar alighanem joggal vélte úgy, hogy dolgos életével rászolgált a sors eme kissé megkésett adományára. Egész életében tisztelte a nőket, igyekezett magához emelni őket, most tehát igazán megengedhet magának egy kis szórakozást. A rómaiaknak is tett annyi szolgálatot, hogy ezt a kedvtelését elnézzék neki.
Sajnos Róma népe kissé másképpen fogta fel a dolgot. Nem vette be a gyomra, hogy az általa leigázott Kelet rátarti királynője éppen az Örök Városban fitogtatja szeretőjétől nyert hatalmát. Azt meg egyenesen szentségtörésnek tartotta, hogy Venus Genetrix (a Szülőanya Venus) templomában Caesar felállíttatta Kleopátra szobrát, amely a királynőt Venusként ábrázolta, karján Caesarionnal, aki Erőst, a Sze-relem démonát jelenítette meg.

Már az említett templom sem aratott egyértelmű tetszést Rómában. Az ugyanis egy kőből épített genealógiaként hirdette a hagyományt, amely szerint Caesar és a Julius nemzetség atyai ágon Aeneasig, s azon keresztül Venus istennőig vezeti vissza származását. A királyi címre való törekvés je-leként értékelte a közvélemény azt, hogy Caesar éppen Venus kultuszát ápolta, és ezzel saját isteni származását propagálta.
A római nép nem akart királyt látni maga fölött, és ez még a közkedvelt Caesarra is érvényes volt. Azt eltűrték, hogy ténylegesen uralkodjék rajtuk, de a köztársasági formákhoz ragaszkodtak. Ezért nem rajongtak Venus Genetrixért. Hát még azért, hogy az istennőt egy valódi királynő képére formázzák!

Kleopátra szobrának felállítása megerősítette a közvélemény szemében azokat a kósza híreket, hogy Caesar királlyá akarja koronáztatni magát. Ha az a férfi, aki azért vált el egyik nejétől, mert azt mondta, hogy az ő feleségéhez még a gyanú árnyéka se férhet, ilyen nyíltan kezdi hirdetni egy királynőhöz fűződő szerelmi kapcsolatát, akkor az azt jelenti, hogy szakított ősei szokásaival. Ezt gondolták, pedig nem volt igazuk. Caesar nem akarta elhagyni családját, királlyá sem akarta koronáztatni magát, egyszerűen csak nyilvánosan ki óhajtotta mutatni Kleopátra iránti csodálatát. Nem gondolta, hogy ebből ekkora botrány kerekedhet.
Ma már nem tudhatjuk, hogy mekkora szerepe volt a Kleopátra iránti ellenszenvnek és a szobra felállítása miatt kirobbant gyűlölködésnek Caesar meggyilkolásában. Ám azok az összeesküvők, akik 44. március 15-én tőrüket orvul a nagy római testébe döfték, tettüket a köztársaság épségben maradása érdekében végrehajtott zsarnokölésnek mi-nősítették. Ezért annyit mindenesetre megkockáztathatunk, hogyha a Kleopátrához fűződő kapcsolat nem is volt döntő jelentőségű a merénylet szempontjából, egy szeget mégis jelentett Caesar koporsójába.

A Caesar ellen elkövetett gyilkos merénylet megrázta Rómát, és a polgárháborúval fenyegető további megrázkódtatásokat Kleopátra sem kívánta az idegen és számára egyre fenyegetőbb városban bevárni. Ezért gyorsan Alexandriába távozott. Itt sajátos jelét adta a Caesar emlékéhez való ragaszkodásnak. Megölette férjét és egyben testvérét, a házasság örömeiből eddig sem igen merítő szerencsétlen XIV. Ptolemaioszt. Ezt követően hároméves kisfiát nyilváníttatta királlyá. Caesarion megkapta a Philopatór és Philométór, vagyis az Apaszerető és Anyaszerető melléknevet, amely mindenkit természetes atyjára, Caesarra és annak kedvesére emlékeztetett. Ez egyben nyílt állásfoglalás is volt a Caesar hívei és gyilkosai között kitört polgárháborúban azok mellett, akik bosszút akartak állni a gyilkosokon.
Ami Caesariont illeti, az 6 számára nem lettek egyértelműen kedvező következményei annak, hogy egyeseket Caesarra emlékeztetett. így például a halott dictator fogadott fia és örököse, Octavianus kifejezetten utálta, ha rajta kívül más is Caesart juttatja az emberek eszébe. Ezért később, a Marcus Antonius ellen vívott polgárháború után megölette őt.

De ne vágjunk az események elé! Egyelőre épp az említett Octavianus és a vele szövetkező Antonius álltak a Caesar halálát megtorolni kívánók élére, és csakhamar csatlakozott hozzájuk a lovasparancsnok, Lepidus is. Ők hárman alkották meg a három férfiú szövetségét, azt a triumvirátust, amely a Cassius és Brutus vezette Caesar-gyilkosok hadát készült megleckéztetni. Megint súlyos és bizonytalan kimenetelű polgárháború elé nézett a Római Birodalom.
Kleopátra, legalábbis látszat szerint, a triumvirekért lobogott. Kissé gyanús azonban, hogy jóakaratát nem tudta egyértelműen kifejezésre juttatni. Az történt ugyanis, hogy az Egyiptomban állomásozó római légiókat Syria provincia Caesar-barát helytartójához küldte. A katonák azonban el-tévesztették az úti célt, és Cassiushoz csatlakoztak. Ezt tette Kleopátra ciprusi helytartója is. Lehetséges, hogy a királynő, ha nem is ösztönözte, de elnézte a parancsszegést? El-képzelhető, hogy a kétes kimenetelű háború végére biztosítani kívánta a maga számára a győztesek jóindulatát, bárkik legyenek is azok?

Ezek a kérdések a triumvirek győzelmével befejeződött polgárháború után a birodalom keleti felének kormányzását magára vállaló Marcus Antoniusban is felmerültek. Tisztázásuk végett 41 nyarán a kilikiai Tarszosz városába rendelte az egyiptomi királynőt. A jó memóriájú hölgy bizonyára emlékezett még azokra a felgyűrt tunika alól kivillanó izmos combokra, amelyek egykor az Alexandria porát taposó csatamén oldalait szorították. És nyilván hallott egyet és mást Antonius szerelmi kalandokban bővelkedő magánéletéről is. így azután pontosan tudta, milyen eszközökkel oszlathatja el Antonius kételyeit. Ezért elment Tarszoszba, de amint azt Plutarkhosz Antoniusról írott életrajzából tudjuk, nem akármilyen előkészületek után:

„Összekészített tehát sok ajándékot, kincseket, ékszereket és mindazt, ami nagy vagyonából és dúsgazdag birodalmából kitelt, de legfőbb reménységét mégis önmagába, a személyét övező csábos erőbe és varázsba vetette.
...aranyozott fedélzetű bárkáján bíbor vitorlákkal hajózottfel a Küdnosz folyón; az ezüstevezők ütemes csapásai egybeolvadtak a fuvola, a pásztorsíp és a lant hangjával. Maga Kleopátra aranyhímzésű baldachin alatt feküdt, ugyanolyan díszes öltözetben, ahogyan Aphroditét szokták lefesteni, oldalán a festmények Érászainak mintájára felöltöztetett ifjak álltak és legyezték. Legszebb rabnői Néreiszeknek és Khariszoknak öltöztetve álltak a kormányműdön és a vitorlaköteleken. Füstölőszerek hódító illata terjengett felhőként a folyó mentén. Az emberek nyomban ellepték mindkét partot a torkolattól kezdve, hogy tanúi legyenek a csodás látványnak. Az agoráról mindenki odasietett, és Antonius a végén egyedül maradt a kormányzói emelvényen; szájról szájra terjedt a hír a lakosság körében, hogy Aphrodité érkezett meg, és Dionüszosz látja vendégül Ázsia üdvére.”

Nos, időzzünk csak el egy kicsit ennél a „Dionüszosznál” meg az ő eddigi nőügyeinél. Hadd lássuk mi is, mire számíthatott Kleopátra, amikor ekkora felhajtással érkezett meglátogatására. Szemben Caesarral, Antonius nem emelte magához kedveseit. Inkább nem alacsonyodott le többnyire hozzájuk. Ezért aztán nem is volt hiány olyan pikáns botrányokban, amelyeknek ő vált főszereplőjévé. Kiváltképpen Caesar alexandriai tartózkodása idején engedte el magát. Egy prostituáltak társaságában, Hippias mimusjátékos lakodalmán átdorbézolt éjszaka után olyan ocsmányul viselkedett a nyilvánosság előtt, hogy Cicero az ellene írott beszédei, a PhiUppicák második darabjában is megbélyegezte őt.

Plutarkhosz sincs jobb véleménnyel a daliás rómairól:

„Antoniusnálsenkinek nem volt olyan befolyása, mint Sergius mimusszfnésznek; az ő bandájához tartozott Küthérisz, egy könnyű erkölcsű nő, Antonius kedvese is, akit gyaloghimtón vitetett magával, mikor különféle városokba látogatott, s hozzá még ugyanolyan számú kísérő személyzettel, mint amennyivel anyja utazott. Nagyon sértette az embereket, hogy utazásaira, mintha csak díszes áldozati menettel utaznék, arany ivóedényeket vitt magával, drága sátrakat veretett, a ligetek és a folyók mellett fényűző lakomákat rendezett, kocsijába oroszlánokat fogatott be, s tisztességes férfiak és nők lakását pénzért megvásárolható nők és lantjátékosok tanyájává tette.”

Antonius korábban elvált hűtlen feleségétől, és nyilvánvalóan az esztelen dorbézolásban keresett megnyugvást. Kedvtelései némely vonatkozásban ugyanolyan stílusjegyeket viseltek, mint Kleopátra színpadias szokásai. A szerelemhajóvá varázsolt bárkán, Aphrodité jelmezében Tarszosz felé hajózó Kleopátra csakis kedvező fogadtatást remélhetett attól a férfitól, aki, mint valami Dionüszosz, bakkhánsnőkkel kísértette magát tobzódásai színhelyére.
De Antonius egyéb tekintetben is érett volt az egyiptomi királynő fogadására. Caesar Alexandriából történt visszatérése után kénytelen volt kissé higgadtabban viselkedni, és talán felettese óhaját is figyelembe véve, megházasodott. A botrányhős népvezér, Publius Clodius özvegyét vette feleségül. Ez, tekintettel az egykori férjéhez jól illő asszony gátlástalan és dölyfös magatartására, eléggé bátor elhatározás volt. És esetleg nem is okos.
A felfuvalkodott Fulvia ugyanis fejébe vette, hogy ő fog majd uralkodni Rómában. Ezért előbb Antoniusra próbálta rákényszeríteni akaratát, azután Octavianusra is. Az utóbbival nem tudott elbánni, Antoniust viszont átmenetileg sikerült betörnie. Plutarkhosz szerint:

„Kleopátra hálás lehetett Fulviának azért, hogy megtanította Antoniust, miként kell eltűrni egy asszony uralmát, és így Antoniust ő már megnevelve és megszelídítve kapta meg.”

A megnevelt és megszelídített Antonius szeme belekáprázott abba az egzotikus látványba, amelyet a szelíden kikötőbe sikló egyiptomi hajó nyújtott. Csodálata azután elragadtatássá fokozódott, amikor Kleopátra magához hívta őt lakomára, s ő közelről élvezhette a gazdagon áradó bőség és az elegáns ízlés ritka harmóniájával kialakított, vízen ringó meseországot. Másnap restelkedett is azért, hogy a viszont meghívásnál ő csak a földhözragadt valósággal tud szolgálni. Kleopátra egy csapásra elérte célját.
Antonius nemhogy megfeledkezett eredeti szándékáról, arról, hogy felelősségre vonja a királynőt a polgárháború közepette tanúsított kétértelmű magatartásáért, hanem egyszerre a feje búbjáig beleszeretett a csábos asszonyba. Megint csak Plutarkhosz igen találó megállapítása illik ide, amely szerint „Kleopátra zsákmányként magával vitte Antoniust” Alexandriába.

Vidám és mindkét fél számára élménydús hónapok következtek, és Kleopátra megint úgy érezhette, a Római Birodalom legnagyobb hatalmú urát sikerült becserkésznie. Caesart a szerelem értelmes tettekre inspirálta, amelyek legtöbbször politikai hasznot is hoztak. Antonius viszont hajlamos volt arra, hogy elmerüljön a gyönyör és az érzelmek tengerében, és ilyenkor a legelemibb államférfiúi kötelességeiről is megfeledkezzék. Caesarhoz nem, de Antoniushoz nagyon kellett valaki, aki féket rak rá. De Kleopátra nem volt birtokában ilyen fékező erőként ható bölcsességnek.
Még úgy tűnt, hogy Antoniusban maradt valamennyi ön-kontroll. Amikor hírét vette annak, hogy Itáliában fegyveres összetűzés robbant ki saját öccse, Lucius Antonius és Octavianus hívei között, és ebbe a szerencsétlen ügybe még felesége, Fulvia is beavatkozott, azonnal hazautazott. Tette ezt annak dacára, hogy Kleopátra ikerpárt szült neki. Antonius megjelenése nyomán helyreállt a békesség, sőt egy véletlen következtében még meg is szilárdult Octavianus és Antonius szövetsége. Fulvia ugyanis kényszerűen abbahagyta veszélyes ambíciókat dédelgető életmódját, mivel meghalt. Ez lehetőséget adott arra, hogy Antonius összeházasodjék Octavianus frissen megözvegyült nővérével, Octaviával.

Az új házassággal szürkén unalmas hétköznapok köszöntöttek a máshoz szokott hadvezérre. Ezt korábbi éveiben is nehezen tűrte volna sokáig, a Kleopátrával történt találkozás után azonban végképp nehezére esett visszazökkenni a „kispolgári” életbe. Octavia derék hitves volt, aki kiválóan összefogta a háztartást, még férje politikai karrierjéhez is hasznos segítséget adott, de éppen azt nem tudta nyújtani, ami Antoniust leginkább érdekelte egy nővel kialakított kapcsolatában: az izgalmas szexet és az intim órákat színesítő egzotikumot.
Antonius persze nem is várt tőle ilyesmit, és a megszokott élvezetekről való eleve lemondás egyre gyakrabban vezette gondolatait Kleopátrához. Tulajdonképpen dicséretre méltó módon tűrte a rámért diétás életmódot néhány évig. Azonban 37-ben rendkívüli alkalom kínálkozott a változtatásra.
A parthusok ellen kellett hadat indítania, és ő erre való hivat-kozással addigi lakóhelyükről, Athénból Rómába küldte a várandós Octaviát. Majd megszabadulva többféle értelemben is terhes feleségétől, és a rábízott hadjárat gondját is messze űzve magától, a szíriai Laodikeia városába ment. Ide hívta Kleopátrát is, és a rómaiak nem kis megbotránkozására ősi makedón szokások szerint házasságot kötött vele.

A megtartott esküvő ugyan a római közvélemény szemé-ben aligha volt több egy vidám lakománál, és semmiképpen nem jelentette az Octaviával fennálló társas viszony meg-szűnését, mégis az egész cécót méltatlannak tartották ahhoz a férfihoz, akire rábízták birodalmuk keleti felének kormányzását. Antonius maga is érezte, kissé túllőtt a célon, és hogy helyreállítsa polgártársai bizalmát, végre megindította seregét a parthusok ellen. Kleopátra, aki nemrég egy újabb fiúgyermekkel ajándékozta meg, egészen az Euphratészig kísérte őt, és azzal a reménnyel vett búcsút tőle, hogy mind-kettőjük számára dicsőséget hozó győzelemmel fejezi be háborúját.
A remény azonban nem vált valóra.
Antonius képtelen volt a hadmozdulatokra koncentrálni. Állandóan Kleopátrára gondolt, és így az a vad oroszlán, akitől korábban rettegtek ellenségei, bizony félénk cirkuszi állattá szelídült, mire az összecsapások kezdetüket vették. így aztán nem is csoda, hogy súlyos kudarcot vallott, és végül serege maradékával alig tudta megmenteni irháját.
Két esztendő múlva az előzetes megállapodások értelmében Antonius megkapta a consuli hivatalt. Újra felcsillant a remény, hogy az életmódját rosszalló és nővére elhagyatottsága miatt is rá neheztelő Octavianusszal ismét baráti kapcsolatba kerüljön. Egyúttal arra is lehetőség nyílott, hogy visszaszerezze a római polgárok körében megcsappant hajdani népszerűségét. Csak el kellett végeznie a rárótt feladatot, azaz meg kellett hódítania Armeniát. És a sikeres hadjárat után persze helyre kellett állítania a normális családi életet Octaviával.

A katonai sikerrel ezúttal nem is volt gond. Antonius összeszedte magát, és régi formájára emlékeztetőén, kiválóan teljesítette megbízatását. De ezután robbant a bomba. Ahelyett, hogy visszatért volna Rómába, családja és honfitársai körébe, és ott a hagyományok szellemében velük ünnepelte volna meg győzelmét, Kleopátrájához sietett. Diadalmenetét Róma helyett Alexandriában tartotta meg. Ezzel aztán ország-világ előtt kifejezésre juttatta azt, amit ellenségei már korábban is terjesztettek róla, vagyis, hogy Egyiptomot tekinti igazi hazájának. Ez már kapitális hiba volt, amelyet újabb baklövésekkel tett helyrehozhatatlanná.
Hogy Kleopátra iránti szerelmének újabb kifejezését adja, királynőjének ajándékozta a már neki adományozott Koilé-Szíria mellett Libüét és Kürénét. Természetesen nem volt joga ahhoz, hogy római tartományokat egy másik országhoz csatoljon, de őt az ilyen csekélységek nem izgatták. Ő még akkor is nagyvonalú volt, ha a sajátjáéból kellett adnia, ezúttal viszont nem ő, hanem a római nép volt a jogos tulajdonos, amelyet megfosztott tulajdonától. Ezzel a tény-nyel azonban egyáltalán nem számolt. A Római Birodalom rá kiosztott keleti felét saját vagyona részének tekintette, és eszerint járt el.
A saját magához való következetesség jegyében Kleopátrától született gyermekeiről is gondoskodni kívánt. Mivel jó apa volt, és meg akarta kímélni magzatait az anyagi nehézségektől, Alexandrosz Héliosznak Armeniát és Médiát, Ptolemaiosz Philadelphosznak pedig Szíriát, Föníciát és Kilikiát ajándékozta. Mikor megtudta, hogy Octavianusnak egyáltalán nem tetszik a keleti tartományok el-herdálása, kijelentette, hogy semmi köze hozzá, elvégre Julius Caesar igazi örököse úgyis Caesarion, Kleopátrának a dictatortól született fiúgyermeke.

Antonius esztelen magatartása végleges szakadáshoz vezetett közte és Octavianus között. Nem is történhetett másképpen, hiszen Antonius annyira egyértelműen provokálta ki a szakítást, hogy Octavianusnak nem maradt választási lehetősége. Azután még a férjéhez addig igen lojális Octavia is elküldte Antoniusnak a válólevelet.

Lehetséges, hogy Antonius Kleopátra hatására tette mindazt, ami megállíthatatlanul sodorta őt a polgárháborúba egykori szövetségesével. Talán az egyiptomi királynő azt hitte, Antonius képes lesz legyőzni vetélytársát, és akkor Alexandriából lehet majd kormányozni a Római Birodalmat. Ha így gondolta, akkor nyilvánvalóan a saját szerepét is kijelölte ebben a kormányzásban. De az is elképzelhető, hogy Kleopátra csak hagyta, hadd vezessék szeretőjét vad ösztönei. Elvégre hasonló ösztönök őbenne is munkálkodtak. Ebben az esetben kettejük közös meggondolatlansága volt az, ami a katasztrófa felé sodorta őket.
Mert Antoniusra és Kleopátrára elkerülhetetlenül katasztrófa várt. A céltudatos és örökbefogadó atyjához, Caesarhoz hasonlóan szikár jellemű Octavianus hatalmas energiával látott hozzá az Antonius elleni háború előkészítéséhez, és gondoskodott róla, hogy ebben az összecsapásban a római közvélemény is őt támogassa. Ezzel szemben mit tett Antonius és Kleopátra? Nem törődve a közelgő veszéllyel, elmerültek az élet örömeiben. Alexandriában megalakították az utánozhatatlan életűek társaságát, és pénzt, energiát nem kímélve tobzódtak a nemi és gasztronómiai élvezetekben.
Plutarkhosz családi visszaemlékezésekre hivatkozva idézi a részleteket. Ezeknek az anekdotáknak a csokrát most nyújtjuk át az olvasónak, noha nincs kizárva, hogy a történések kronológiai szempontból talán kissé korábban vagy későbben is sorra kerülhettek. Ma már nehéz megállapítani, hogy az alexandriai szép napok melyikéhez fűződnek az alábbi históriák. De bármikor történtek is, maradéktalanul jellemezték Antonius és Kleopátra botrányosan felelőtlen életvitelét:

„Nagyapámnak, Iampriasznak beszélte el egy amphisszai orvos, Philótasz, aki fiatalember korában az orvostudományokat tanulta Alexandriában, hogy jó barátságba került a királynő égik udvari szakácsával, s mint afféle fiatalember, hagyta magát rábeszélni, hogy megnézze a pazar előkészületeket a lakomára. Bevezették a konyhába, ahol a nagy bőségben felhalmozott, mindenféle ételnemű között nyolc nyárson sütött vaddisznót pillantott meg, és elcsodálkozott, hogy ilyen sokan vesznek részt a lakomán. A szakács nevetett, és azt mondta, nincsenek is a vendégek olyan sokan, csak tizenketten, de minden fogásnak megvan a pontos ideje, amikor a /egízletesebb, ez azonban csak pillanatnyi ideig tart. Megtörténhetik, hogy A ntonius azonnal kéri, szolgálják fel a vacsorát, de ha szeszélye úgy hozza magával, későbbre halasztja, és ital kell neki, vagy beszélgetni óhajt. Ezért nemcsak egy, hanem több vacsorát kell a szakácsnak elkészítenie, mert bizonytalan a felszolgálás időpontja.”

A tudós idősebb Plinius még ennél is drágább étkezésről tudósít, amikor azt írja, hogy egy alkalommal Kleopátra saját tízmillió sestertiust érő igazgyöngyét nyelte le. Viszont ismét Plutarkhosz ismertet egy történetet, amely azért is érdekes, mert arra utal, hogy Kleopátrában legalább néha pislákolt a felelősségtudat valami halovány fénye. Az anekdota arról szól, hogy Antonius igen szeretett horgászni. Egyszer aztán hosszabb ideig hiába lesett valami jobb halra.
Elszégyellte magát fejedelmi kedvese előtt, és elhatározta, hogy turpissággal leplezi sikertelenségét. Megparancsolta néhány halásznak, hogy már korábban kifogott halakkal bukjanak a víz alá, az állatokat akasszák a horgára, hadd higgye a nézőközönség azt, hogy ő volt olyan ügyes. Kleopátra észrevette a gyerekes csínyt, de nem árulta el magát. Ám más-napra nagyobb társaságot hívott meg a halászatra. Amikor pedig Antonius bevetette horgát, megparancsolta egyik szolgájának, hogy ugorjon a vízbe, és húzzon pontoszi sózott halat szerelmese horgára.

Antonius, amikor érezte botja rántását, nagy diadallal emelte ki a zsákmányt, de miután általános derültség közepette közszemlére tette ki, szégyenkezve pirult lelepleztetésén. Ekkor Kleopátra engesztelőén hozzálépett, és így szólt hozzá: „Hagyd a horgászbotot, imperator, nekünk, pharoszi és kanóboszi halászoknak. Te csak vadássz városokra, birodalmakra és földrészekre.”

Az ilyenfajta figyelmeztetések azonban egyre ritkábban hangozhattak el. Antonius vadászszenvedélyét a jelek szerint teljesen kielégítette Kleopátra elejtése. Hogy a tartományok eladományozása és az Octaviához való hűtlensége miatt polgártársai meggyűlölték, az igen kevéssé érdekelte. Plutarkhosz szerint kijelentette:

„...a Római Birodalom nagysága nem abban mutatkozik meg, amit a rómaiak kapnak, hanem amit másoknak ajándékoznak•, hogy az a helyes, ha a nemes családok sok örökös és sok király nemzésével terjeszkednek, így az ő első ősének nemző atyja, Hercules sem bízta egyetlen nő méhére nemzetségének fenntartását, nem félt... attól, hogy felelősségre vonják, mert több nőt ejtett teherbe, hanem a természet útján járva lett számos nemzetség és család ősapja.”

Különös érvelése nem hatotta meg a rómaiak döntő többségét. 31-ben a közte és Octavianus között kirobbant fegyveres harc Actiumnál lezajlott tengeri csatájában furcsa körül-mények között csatát veszített, és ezután már nem volt menekvése.
Az actiumi összecsapás ma is rejtély a hadtörténészek számára. A tengeri ütközetben Antonius hajóhada mellett harcászati tartalék gyanánt felvonult Kleopátra személyes irányítása alatt az egyiptomi flotta is. Ez a kisegítő haderő azonban már az ütközet korai szakaszában pánikszerűen el-hagyta a csata színhelyét. Antonius, ahelyett, hogy még mindig némi fölényben lévő hajóhada élén maradt volna, ekkor egy gyors bárkára szállt, és Kleopátra vezérhajója után eredt. Azt utol is érte, és azután párjával együtt visszatért Alexandriába. Vezér nélkül maradt flottája azonban tovább harcolt, és csak akkor adta meg magát, amikor mindenki számára bizonyossá vált, hogy Antonius feladta a küzdelmet.

Miért távozott Kleopátra és Antonius az ütközet színhelyéről? Miért mondtak le szinte harc nélkül a győzelemről, amikor ők provokálták ki magát a háborút? Van olyan vélemény, hogy a rossz látási viszonyok között Kleopátra félre-értette az összecsapás elején kialakult helyzetet, és abban a hitben, hogy Antonius gyors vereséget szenvedett, menekülésre fogta a dolgot.
Mások úgy gondolják, hogy Antonius és a királynő egy előzetesen kidolgozott terv alapján járt el. Ők csak egy flottatüntetést akartak Actiumnál bemutatni, hadd lássa Octavianus, milyen erővel rendelkeznek. Óvakodtak viszont egy helyrehozhatatlan összeütközéstől. El-képzelésük az volt, hogy harc nélkül térnek vissza Alexandriába, és utána tárgyalni fognak az erejüktől óvatosságra in-tett Octavianus-szal. Csakhogy a hajóhad nem követte Antoniust a visszavonulásban. Lehet, hogy nem értett egyet ezzel a tervvel, de az is előfordulhatott, hogy parancsnokai nem kapták meg a szükséges információt, így azután a váratlan és indokolatlan meneküléssel Antonius fosztotta meg önmagát attól a katonai háttértől, amelynek birtokában még esélye lehetett volna arra, hogy egyenlő pozícióból tárgyaljon Octavianusszal.

Alexandriába hamarosan eljutott flottája felbomlásának híre, majd az a híradás is, hogy Heródes, a zsidók királya Octavianushoz pártolt seregével. Antonius nem volt buta ember, még akkor sem, ha felelőtlensége miatt nem számított jó politikusnak. Azonnal felfogta, hogy ügye elveszett, és a jövőben már nem a birodalom egyik felének vagy egészének birtoklása, hanem csupán életben maradása lesz a tét. Helyzetének kilátástalansága arra sarkallta, hogy még addigi életvitelénél is fényűzőbb és esztelenebb dorbézolásba fojtsa halálfélelmét.
Az „utánozhatatlan életűek” együtt tobzódó társaságát feloszlatta, és helyébe megalapította az „együtt halunk meg társaságát”. Ennek tagjai hozzá hasonlóan úgy döntöttek, hogy a végső veszély pillanatában önkezükkel vetnek véget életüknek, addig azonban mindent megtesznek azért, hogy a még létező örömöket kipróbálják, és a halál gondolatát az életigenlés legcsábítóbb élvezeteivel űzzék el.

Természetesen Kleopátra is társult kedveséhez, de ő másképpen is felkészült a jövőre. Mérges kígyókat hozatott, és élő állatokon kísérletezte ki, melyikük harapása után következik be a legkevésbé fájdalmas halál. Választása az áspiskígyóra esett, és egy fedett kosárban ilyen állatokat tartott készenlétben arra az esetre, ha már csak a halál nyújtja a menekülést.
Antonius és Kleopátra tehát felkészültek a halálra, de azért még az életről sem mondtak le véglegesen. Levelet írtak Octavianusnak, és ebben azt kérték tőle, hogy járuljon hozzá a következő megoldáshoz: Egyiptom felett az uralmat Kleopátra gyermekei veszik át, ők pedig minden címükről lemondva, magánemberként háborítatlanul élhessenek tovább Alexandriában.

Octavianus nem ment bele a kérés teljesítésébe, és igazat is kell adnunk neki. Actium után nagy erőfölénybe került, és ezt ki kellett használnia egy végleges megoldás érdekében. Hogyan is engedhette volna meg, hogy az ingatag jellemű és könnyen befolyásolható Marcus Antonius háborítatlanul éldegéljen nagyravágyó Kleopátrájával, és így állandó veszélyt jelentsen az ő uralmára nézve? Inkább az volt a véleménye, hogy addig kell eltaposnia Antoniust, amíg az képtelen új hadat gyűjteni maga köré. Ezért azt válaszolta Kleopátrának, hogy ölessé meg szeretőjét, és ő majd gondoskodik arról, hogy neki méltányos bánásmódban legyen része.

Kleopátra nem gyilkoltatta meg ugyan Antoniust, de azért Octavianus javaslata sem hagyta nyugodni. Elvégre a beköszöntő 30-as esztendőben is még csak 39 éves volt. Octavianus mindössze 6 évvel volt fiatalabb nála, és noha nőcsábásznak nemigen lehetett nevezni, meg azután az ő szépsége felett sem múlt el nyomtalanul az idő, mégis reményt látott egy újabb hódításra. Valószínűleg ilyen meg-gondolások játszottak szerepet abban, hogy amikor az év nyarán az Alexandriára támadó Octavianus átcsalogatta magához Antonius római seregének maradékát, és a harcok már az egyiptomi főváros külső negyedeiben tomboltak, elterjesztette saját halálhírét.
(Kleopátra halálhíre gyorsan terjedt, és noha nincs rá bizonyíték, hogy ő állt a hamis hír terjesztése mögött, annyit el kell ismerni, hogy ehhez leginkább neki fűződött érdeke.) Amikor Antonius meg-hallotta, hogy a királynő meghalt, azonnal öngyilkosságot követett el.

Az eseményeket úgy is felfoghatjuk, hogy Kleopátra a hamis halálhír keltésével a legegyszerűbb módon szabadult meg Antoniustól. Most már senki nem állt annak útjában, hogy Octavianus-szal vagy a szokott módon, ahogy azt Caesar és Antonius esetében tette, kiegyezzék, vagy valami más formában békességre lépjen. De Octavianus semmiféle megegyezésre nem volt hajlandó. Neki egy vágya volt csak Kleopátrával kapcsolatban: diadalmenetben végig vonszolni Róma utcáin, és önérzetét a porba tiporva bemutatni őt a római népnek. Hadd lássák az emberek, hová süllyedt az az asszony, aki Julius Caesar és Marcus Antonius vállain olyan magasságba kapaszkodott, hogy még vele is ujjat merészelt húzni.
Kleopátra kénytelen volt felismerni ezt a keserű igazságot. így nem maradt számára más megoldás, mint a gyors és fájdalommentes halál. A készenlétbe helyezett áspiskígyók segítették át a túlvilágra, ahol talán újra találkozhatott azok-kal a szeretőivel, akik a végórában már nem tudtak segítségére sietni. Octavianus kegyelete lehetővé tette, hogy holt-testét Antoniusé mellé helyezzék díszes sírba. Es amikor eltemették őt, maradványaival együtt sírba szállt a hellenisztikus világ is, amelyet egykor Nagy Sándor és utódai teremtettek az emberiség boldogulására.