A virágkorát élő Athénban a köznép gondoskodott arról, hogy becsvágyó vezetői sohase feledjék: az egyes emberrel szemben a sokaság az állam igazi ura. Miltiadész, Themisztoklész és mások szomorú példája, tragikus politikai bukása a valódi néphatalom dicséretes erejét bizonyította. Rómában kissé más volt a helyzet. Itt a vitathatatlan politikai vezető szerep a legfelső államtanács funkcióját betöltő senatus kezében volt, amely követeket fogadott, vagy éppenséggel fogságba vetett, hadat üzent, bíráskodott, sáfárkodott a köz vagyonával, és ha kellett, arra is ügyelt, hogy tagjai közül senki se jusson a többiekhez viszonyítva ellenőrizhetetlenül nagy hatalomhoz.
A senatust alkotó római arisztokraták sok mindenről le-mondtak csak azért, hogy kizárólagos jogukat a társadalom irányítására senki se vonhassa kétségbe. Elfogadták azt, hogy az egyre nagyobb lendülettel fejlődő tengeri kereskedelem hasznából kizárják őket, azon az elvi alapon, hogy ne érhesse rendjüket a vád, politikai elképzeléseiket a gazdasági haszon reményétől befolyásolva alakítják ki. Ezért aztán hivatalosan pénzügyietekkel nem is foglalkozhattak. Magánéletük a nyilvánosság és az erre a célra megválasztott hivatalnokok, a censorok folyamatos ellenőrzése alatt állt.

Ugyan ki irigyelné sorsáért azt a szegény arisztokratát, a consulságra pályázó Maniliust, akit a szigorú censor, az idősebb Cato a 3-2. század fordulóján csak azért törölt a senatorok közül, mert erkölcsileg feddhetőnek találta? A szerencsétlen férfiú ugyanis odahaza arra vetemedett, hogy feleségét fényes nappal, leánya szeme láttára merészelte megölelni.
Ez a Cato, a neves censor „új ember” volt, vagyis szerény származású családjából ő volt az első, aki vezető állami tisztséget töltött be. Talán ezért is törekedett arra, hogy mindenben az ősi arisztokratikus értékrendet kövesse. Róla írott életrajzában Plutarkhosz többek között így emlékezett meg szerénységéről:

„Birtoka közelében volt Manius Curiusnak, három diadalmenet hősének egykori falusi tanyája. Cato gyakran ellátogatott ide, és amikor látta a csekély földbirtokot s az igénytelen házikót, elgondolkodott arról a férfiról, aki egykor Róma legnagyobb embere volt, harcias népeket igázott le, és kiűzte Pürrhoszt Itáliából, s mégis maga kapálgatta kicsiny földjét, és három diadalmenet után is szerény falusi tanyáján élt. Itt találtak rá a samnisok követei, ahogy ült tűzhelye mellett, s répát főzött, és sok aranyat ajánlottak fel neki, de ő visszautasította, mondván, hogy nincs szüksége aranyra annak, aki ilyen vacsorával megelégszik, mert őszebb dolognak tartja, hogy legyőzze azokat, akiknek aranyuk van, mint hogy neki legyen aranya. Cato ezekre gondolva távozott, s amint ismét szem ügyre vette saját házát, földjeit, szolgáit és egész háztartását, még többet dolgozott, és korlátozta minden fölös kiadását.”

Cato és a senatorok döntő többsége a politikai ügyek tekintetében is erényt látott az önmegtartóztatásban. Szigorú etikai nézeteket valló, vagyonban és műveltségben csak középszerűen bővelkedő, kötelességtudó arisztokraták kormányozták a római köztársaság hajóját a 3-2. század fordulóján. Ők voltak azok a római jellemek, akik közül Julius Caesar és a polgárháborúk korára már csak hírmondónak maradt meg egy-egy.
Ezek közé tartozott az ifjabb Cato, akinek előzőekben említett őséhez méltó erkölcsi szilárdságát és egyben a régi típusú arisztokrácia értékrendjét a Kr. u. 1. századi Valerius Maximus imigyen dicsőítette:

„..Catóval történt, hogy mikor a Messius aedilis által rendezett Flora-játékokat nézte, a nép restellte kérni, hogy a mi-mák (a vidám történeteket megjelenítő, lenge öltözetű tán-cosnők) vetkőzzenek le. Mihelyt jóbarátjától, a mellette ülő Favoniustól megtudta, miről van szó, elhagyta a színházat, hogy jelenlétével ne akadályozza a látványosság szokásos lefolyását. Kifelé menet a nép fergeteges tapssal kísérte, csak azután követelte vissza a színpadra ősi mulatságát; így nyilvánította ki, hogy nagyobb tekintélyt tulajdonít ennek az egy embernek, mint amekkorára a maga részéről egyetemlegesen igényt tart.
Mekkora vagyonnak, micsoda hatalomnak, miféle diadaloknak szólt ezé Szegényes atyai birtok, mértékletesség korlátái közé szorított életmód, szerény cliensi kör, a hízelkedés előtt zárt ajtók, atyai ágról egyetlen képmás, a legkevésbé sem barátságos tekintet ámde minden vonatkozásban tökéletes jellem! Ez eredményezte, hogy ha valaki egy feddhetetlen és kiváló polgárt akart jellemezni, összefoglalásul valóságos Cato-nak nevezte.”

(Korchmáros Valéria fordítása)

Mindez nagyon szép, csakhogy a Catók által fémjelzett államférfi típus ahhoz már túlságosan konzervatív, nagyon is korlátolt volt, hogysem a Róma városán és annak környékén alaposan túlnövő birodalomnyi területet nagyvonalúan kormányozhassa. A hódítások nyomán fokozatosan a Földközi-tenger egész partvidékére kinyúló római hatalom fenntartása és további bővítése távolba látó, némi gátlástalanságtól sem mentes, politikai ambícióktól fűtött, műveltségben és vagyonban egyaránt dúskáló vezetőket igényelt.
A politikusoknak ez a birodalomteremtő „új hulláma” a Karthágó ellen vívott pun háborúk idején tűnt fel, mintegy alátámasztva azt a megfigyelést, hogy minden korszak meg-szüli az új kihívásoknak megfelelő történelmi személyiségeket. Az államférfiaknak ez a régi hagyományokkal élesen szembeforduló harcias és tehetséges csoportja nemcsak Róma ellenségeivel, de a hagyományos szemléletű konzervatív arisztokráciával is kénytelen volt megküzdeni. Ezért személyes sorsuk gyakran hozott számukra keserű csalódást, méltatlan feledést.
Ez lett a végzete annak a férfiúnak is, aki a friss politikai gondolkodás és a hagyományos római vitézség megtestesítőjeként legyőzte Hannibált, majd életét a sikkasztás igaztalan vádjával terhelve vidéki magányban fejezte be.

Az idősebb Publius Cornelius Scipióról van szó, aki a 218 és 201 között zajló második pun háborúban kezdte meg előbb tüneményes magasságokba lendülő, majd mélybe zuhanó pályáját. Róma vezérei közül ő volt az első, aki érdemei elismeréseképpen megkapta az általa meghódított föld nevét. így lett Africanus a 202-ben Zamanál Hannibal felett aratott győzelme nyomán. O volt az első Róma történetében, aki magánemberként, anélkül, hogy előzőleg magas közhivatalt betöltött volna, egy egész tartomány vezetésére lehetőséget adó úgynevezett proconsuli jogkört kapott. És miután ezzel a jogkörrel élve megszabadította Hispániát a karthágói seregektől, 205-re, harmincesztendős korában consullá választották. Soha római politikus ily ifjú korban és ilyen gyorsan nem ért a hatalom csúcsára.
Már önmagában az a körülmény, hogy Scipio ilyen páratlan sikereket ért el, részben irigységgel, részben félelemmel töltötte el a senatus tagjainak jelentős részét. Attól tartottak, hogy ő és a nemzetsége majd a fejükre nő. Féltették a senatus kollektív erejét ettől az ellenállhatatlan energiájú férfitól, aki oly szokatlan lendülettel kerülte meg a politikusi szamárlétra közbeeső fokait. Respektálták persze azt, amit ő és rokonsága Rómáért tettek.

Atyja és atyai nagybátyja a második pun háború hispaniai harcaiban arattak emlékezetes sikereket, majd szenvedtek hősi halált. O maga 17 esztendősen részt vett a Ticinus folyó mellett 218-ban lezajlott csatában, ahol Hannibal legyőzte apját, és ahol egy bátor lovasrohammal ő mentette ki sebesült atyját és egyben parancsnokát az ellenség kezéből. A gyászos emlékezetű cannaei vereség után, azt követően, hogy Hannibal bekerítette, majd felmorzsolta a rómaiak fő erejét, egyike volt azoknak a katonai tribunusoknak, akik néhány ezer harcossal együtt sikeresen kitörtek a karthágói gyűrűből.
Amikor 211-ben senki sem jelentkezett arra a feladatra, hogy a két Scipio eleste után átvegye a hispaniai hadak feletti parancsnokságot, a reménytelennek vélt helyzetben ő önként ajánlkozott. Vetélytárs híján az alkotmány előírásait mellőzve neki adták át a hispaniai vezérséget és az azzal járó proconsuli jogkört. Mint tudjuk, remekül élt a lehetőséggel, és ilyen előzmények után, 205-ben méltán vehette át a consuli hatalom jelvényeit.

Mindezt méltányolták a senatusban, de sokan úgy látták, hogy ezzel a dicsőséggel be is kell érnie. Azután nagyon odafigyeltek, nehogy még egyszer átlépjék kedvéért a törvényesség korlátáit.
A második pun háború azonban nem az az időszak volt, amikor félmegoldásokkal, belpolitikai óvatosságból adódó, visszafogott lépésekkel bármire is lehetett menni.
Ha Hannibált végképp le akarták győzni, akkor csak a sikerre és semmi másra nem volt szabad tekintettel lenni. Ezt vette észbe Scipio is, amikor consul választása után kijelentette, hogy ő nem azért vállalta ezt a felelősségteljes megbízatást, hogy csak folytassa a háborút, hanem azért, hogy győzelemmel befejezze. Ezért azt kéri a senatustól, hogy kedvéért, de még inkább a haza érdekében mellőzze a régi szokást, amely szerint a consulok számára kisorsolják azok működési területét.
Bízzák rá a senatorok Afrikát, mint a birodalom leendő tartományát, s ő akkor megfelelő időben oda kel át seregével, és magát Karthágó városát veszi be. Mivel Scipio is érzékelte a senatusban uralkodó közhangulatot, azt, hogy senator társai megelégelték már az ő dicsőségét, ezért fenyegetően még azt is mondta, hogy kérése elutasítása esetén a népgyűléshez fordul panaszával.

Scipio tervével sokan nem értettek egyet, mivel úgy gondolták, hogy amíg Hannibal seregével Itáliában tartózkodik, addig dőreség egy Karthágó elleni közvetlen támadásra gondolni. Az meg egyenesen felháborította a senatorok többséget, hogy a consul, ahelyett, hogy értékelné az ő jóindulatukat, azt, hogy eltekintettek a törvény előírásainak pontos betartásától, csakhogy megbízhassák a magas tisztséggel, most még fenyegetőzik is. A népet a senatus elébe helyezi, és arra készül, hogy népszerűségét a legfelső állam-tanács döntési jogának megnyirbálására használja fel.

A vitathatatlan tekintélyű Fabius Maximus, a volt dictator és ötszörös consul hosszú beszédben fejtette ki a Scipio elképzeléseivel szembenállók véleményét. Először abba a kérdésbe kötött bele, hogy Afrika még nem is tartománya a birodalomnak, tehát oda sem adhatják a consulnak működési területül. Majd szemére hányta Scipiónak azt, hogy mivel a nép döntésével fenyegetődzik, valósággal gúnyt űz a senatusból, amikor mégis eléjük terjeszti nem is a kérését, inkább követelését. Ő maga nem kényelmességből ellenzi Scipio elképzeléseit, sem pedig irigységből.
Akik ismerik pályáját, tudhatják, hogy amit valamikor bűnös óvatosságnak tudtak be a részéről, azt később, belátva tévedésüket, az emberek a bölcs belátás isteni adományának nevezték. Nem jellemző tehát őrá a habozás, amire annak idején az igaztalanul ráaggatott Cunctator (Halogató) melléknév utalt. Azt pedig igazán elhiheti neki mindenki, hogy öt ízben betöltött consulság és annyi hadisiker után nem irigyeli a dicsőséget egy olyan fiatalembertől, akinek életkora még a fiáét sem éri el. Majd így folytatta, amint azt Livius írja:

„Azt azonban készségesen meg kell nekem bocsátanod, P. Cornelius (Scipio), ha én, aki saját tisztemben sem becsültem többre az emberek véleményét, mintáz államot, a te dicsőségedet sem tartom fontosabbnak a közérdeknél... Miért nem itt gyürkőzöl fel inkább a küzdelemre, miért folyamodsz mindenféle kerülő úthoz, azt remélve, hogy ha te átkelsz Africába, Hannibal majd követni fog, ahelyett, hogy egyenesen oda indulnál hadakozni, ahol Hannibal tartózkodik, ha mára pun háború befejezésének fényes diadalkoszorújára törekszel? A természet törvénye szerint is csak ha a magadét megvédelmezted, indulhatsz el fenyegetni a másét... Győzd le itt Hannibált, s azután foglald el ott Karthágót. De ha e két győzelem közül az egyiket az új consulnak kel! átengedned, még fényesebb és dicsőségesebb lesz az első, mert ez készítette elő a másodikat is.”
(Muraközy Gyula fordítása)

Ez a mondat rejtette magában a lényeget: ne tőrjön Scipio utolérhetetlen magasságokba, ne akarja mindenáron ő le-aratni a háborús győzelem legfőbb dicsőségét! Ezt persze Fabius Maximus így nem mondhatta ki, kimondta hát úgy, hogy az előkészítő győzelmet fényesebbnek nevezte a be-fejezőnél.
Scipiótól azonban távol állt az a kicsinyes megfontolás, hogy a dolgokat a saját dicsősége szemszögéből ítélje meg. Ő nem azért kívánt lehetőséget kapni arra, hogy Afrikába vigye seregét, mert ott nagyobb dicsőséget szerezhet, hanem azért, mert az állam érdekében minél sikeresebben és minél hamarabb be akarta fejezni a háborút. Ehhez pedig azt tekintette a leghatékonyabb módszernek, ha Karthágót saját földjén támadja meg, és ezzel kényszeríti Hannibált arra, hogy hazája védelmére vonuljon ki Itáliából. Ezt egy meglehetősen éles hangú válaszbeszédben ki is fejtette. Ez a szónoklat ugyan nem győzte meg ellenfeleit, ám a senatus nem volt abban a helyzetben, hogy Scipio igényeit semmibe vegye.
Még emlékeztek arra, hogy a Scipiót consullá megválasztó népgyűlésen annyi polgár gyűlt össze, mint addig még sohasem. Ezek az emberek, ha alkalmat kapnak rá, mindent képesek megszavazni, amit rendkívül népszerű consuluk kíván. így hát a senatorok fogukat csikorgatva engedtek. Afrikát ugyan nem ítélték oda Scipiónak, de néki adták át Szicíliát, és megengedték neki, hogy amennyiben az állam érdeke azt diktálná, onnan átkelhet a fekete kontinensre. Azt azonban siettek kijelenteni, hogy a haza jelenlegi szorult állapotában sem hajóhadat, sem megfelelő létszámú hadsereget nem tudnak egy Karthágó elleni támadáshoz a rendelkezésére bocsájtani.

Scipio tehát megnyerte a senatus-szal szemben vívott csatáját is, mert mint Livius írja róla:

„...nemcsak valóban meglévő erényeivel vívta ki a csodálatot,, de kora ifjúságától kezdve értett hozzá, hogy ezekre, bizonyos kiszámítottsággal, fel is hívja a figyelmet, Í tetteit a nép előtt többnyire úgy tüntette fel, mintha álmában megjelent látomások vagy a lelkét figyelmeztető égi sugallatok parancsára cselekednék, vagy azért, mert valóban volt benne bizonyos vallási megszállottság, vág azzal a céllal, hogy parancsait és döntéseit, mint valami jóshely kinyilatkoztatásait, vonakodás nélkül teljesítsék. ”
(Muraközy Gyula fordítása)

A köznép lelkesedett a karizmatikus vonásokkal megáldott vezetőért, a senatus viszont már annál kevésbé. Most kényszerűségből engedtek Scipio óhajának, de nem felejtették el többé, hogy milyen kényszer hatására kellett cselekedniük.
Scipio figyelmét egyelőre teljesen lekötötték a hadi elő-készületek, és nem is idegesítette magát azzal, hogy ellen-feleivel törődjék. Felhívást tett közzé, hogy önkénteseket vár hadijelvényei alá, és felkért minden itáliai népet és várost arra, hogy élelmiszerrel és hadfelszereléssel járuljon hozzá a háború sikeres befejezéséhez. Lelkesítő szózata nem maradt visszhang nélkül, és jellemző a segítőkészség minden előzetes várakozást felülmúló megnyilvánulására, hogy 45 nap alatt 30 gályát sikerült teljesen felszerelve a vízre bocsátani. Ezekkel a hajókkal és fedélzetükön 7000 önkéntessel kelt át Scipio Szicíliába, ahol azután még nagyobb lendülettel folytatódtak az afrikai partraszállás előkészületei.

A sokfelől befolyó pénz és nyersanyag birtokában Scipio a háború megszokott szűkösségét hamar elfeledtette katonáival, akiktől igyekezett semmit sem megtagadni, hadd készüljenek még lelkesebben a rájuk váró nehéz küzdelemre. Csakhogy a senatus is megtette a magáét, hogy a görög kultúrkörben magát szemmel láthatóan kitűnően érző consul jókedve kissé alábbhagyjon.
Az ultrakonzervatív nézeteiről inkább hírhedt, semmint híres idősebb Catót nevezték ki mellé pénzügyi biztosnak, vagyis quaestornak. Egészen természetes, hogy az a Cato, aki egyszer hispaniai fővezérsége után azért tért vissza Rómába harci ménje nélkül, mert a ló utaztatása többe került volna az állat áránál, és akinek jellemzésénél olykor még Plutarkhosz is habozott eldönteni, hogy hasonló tettei nemeslelkűségét avagy éppen kicsinyességét bizonyítják, nos, ez a Cato hamar megelégelte a fővezér „pazarlásait” meg görögös szórakozásait. Cato és Scipio kirobbanó viszályáról Plutarkhosz őrzött meg részleteket Catóról írott életrajzában:

„A mikor Catót mint quaestort Sápiéval az afrikai háborúba küldték, és látta, hogy az szokása szerint szórja a pénzt, és korlátlan összegeket juttat katonáinak, szemrehányást tett neki, nem annyira költekezései miatt, mint inkább azért, hogy megrontja a katonáknak apáiktól tanult egyszerűségét, mert zsoiájuk fölösleges élvezetekre és költekezésre csábítja őket. Scipio erre kijelentette, hogy neki semmi szüksége nincs fukar kezű quaestorra, amikor kifeszített vitorlával rohan a háborúba; a városnak különben is tetteiről és nem a pénzéről tartozik számot adni. Cato ekkor elhagyta Szicíliát, és Fabiússzál együtt vádat e7nelt a senatusban Scipio ellen, hogy hihetetlen pénzösszegeket fecsérel el, és éretlen ifjú módjára palaestrákban (birkózócsarnokokban) és színházakban tölti idejét, mintha nem is hadjáraton lenne, hanem ünnepségeket rendezne. Sikerült is elérnie, hogy tribunusokat küldtek ki azzal a megbízással: ha a vádak igaznak bizonyulnak, hozzák magukkal Scipiót Rómába. Scipio meggyőzte a tribunusokat, hogy a győzelem a hadikészültségtől függ, barátai társaságában csak szabad idejében szórakozik, s életmódja soha nem akadályozta meg komoly és fontos kötelességei teljesítésében, majd elhajózott a háborúba.”

Ám alighogy túljutott az első nehézségen, újabb akadály merült fel Scipio útjában. A tetteit Rómából figyelő rosszindulatú tekintetek alig várták az alkalmat, hogy valami visszásság felfedezése ürügyén ismét villámokat lövelljenek ki rá. Egy szerencsétlen epizód ezeknek kedvezett. Scipio ugyanis, miközben az Afrikába történő átkelésre készült, hírét vette annak, hogy az itáliai csizma talpánál, Bruttium tartomány keleti partvidékén érdemleges védelem nélkül maradt a karthágóiak által megszállt Locri városa.
Tekintettel arra, hogy ott akart ártani Hannibálnak, ahol éppen lehetett, meg aztán kellemetlen is lett volna, ha egy ilyen stratégiailag fontos település az ellenség kezén marad, úgy határozott, hogy elfoglalja a helységet. Ezt a tőle megszokott eréllyel meg is cselekedte, de ezt követően nagy hibát követett el. Legátusát, vagyis alvezérét, Pleminiust bízta meg avval, hogy a városban maradva vegye át ott a kormányzást. Ez a kapzsi és erkölcsi gátlások nélküli férfiú alaposan visszaélt a számára adódó lehetőséggel. Szabad rablást engedélyezett katonáinak, és ezek többek között a termékenység istennő, Proserpina (a görög Perszephoné itáliai megfelelője) szentélyének kincseit is elrabolták.

A szentély kirablása általános megbotránkozást idézett elő a punok zaklatásaihoz már hozzászokott polgárok között, akik most azt tapasztalták, hogy a rómaiak, akik Itália jótevőjének és felszabadítójának adják ki magukat, barbárabb módon viselkednek városukban, mint a legvadabb el-lenség. Már önmagában ez is elég okot szolgáltathatott Scipio lejáratására, ellenfelei legnagyobb örömére, de a dolgok még itt sem álltak meg.
A közvetlenül Pleminius parancsnoksága alá tartozó katonák fegyveres konfliktusokba bonyolódtak a Scipio katonai tribunusai alá rendelt légionáriusokkal. A zsákmányon vesztek össze, és persze Pleminius a saját emberei pártját fogta. A tribunusokat elfogatta és megvesszőztette. Amikor ezek csapatai tudomást szereztek tisztjeik megszégyenítéséről, elfogták Pleminiust, és a katonai fegyelem legnagyobb csúfságára levágták orrát és füleit.

Scipio felháborodva hallotta a Locriból érkező híreket, amelyek közül kiváltképpen azt tartotta nyugtalanítónak, hogy a katonai tribunusok maguk lázították katonáikat az általa kinevezett városparancsnok ellen. Akkor, amikor elérkezett az afrikai átkelés küszöbéhez, nem is érhette volna nagyobb baj annál, mint hogy seregében lázongás tőrjön ki. Ezért haladéktalanul Locriba ment, elfogatta a tribunusokat, és miután Pleminiust megerősítette tisztségében, elrendelte, hogy ügyük kivizsgálása végett az elfogott tiszteket bilincsbe verve szállítsák Rómába. Ezzel visszautazott Szicíliába, hiszen minden figyelmét a Karthágó elleni invázióra igyekezett összpontosítani.
Nyilvánvaló, hogy Scipio itt súlyos hibát követett el. Nem fordított figyelmet a fegyelem megbomlásának az in-dítóokára, Pleminius alkalmatlanságára, és így nem is orvosolhatta alapvetően a bajokat. Pleminius vad dühében azután meg is ölette az ő megcsonkításában vétkes tiszteket, és tovább nyomorgatta a város lakóit.
Bármennyire lefoglalták Scipiót a hadi készülődések, ezt az ügyetlenséget el kellett volna kerülnie. Ezt kívánta az egész hadjárat, de a saját érdeke is. Hiszen egyrészt az állapotok ezután is aggasztóak maradtak, másrészt újabb adut kaptak kezükbe azok a senatorok, akik eddig is mindent megtettek azért, hogy gáncsol-ják őt tervei megvalósításában.

Csakhamar bekövetkezett az, ami a legkevésbé se használt sem magának Scipiónak, sem a Karthágó elleni hadjárat sikerének. Locriból polgárok érkeztek Rómába, és könnyek között panaszolták el a senatus tagjainak mindazt a sok megpróbáltatást, amely azután érte őket, hogy Scipio kezébe kaparintotta városukat. Arra a kérdésre, hogy Scipiótól nem kérték-e bajaik orvoslását, az igazságnak megfelelően azt válaszolták, hogy a fővezér inkább Karthágóval van elfoglalva, semmint ővelük.

Több se kellett a Scipióra amúgy is fogukat fenő senatoroknak. Fabius Maximus, aki már 205-ben sem értett egyet Scipio tervével a Szicíliából Afrikába történő átkelést illetően, most igazolva látta akkori aggályait. Megvádolta a fővezért avval, hogy a senatus engedélye nélkül hagyta el Szicíliát, a számára egyébként vakmerő fenyegetőzése eredményeképpen kijelölt működési területet, és lépett seregével Itália partjaira Locri elfoglalásakor. Mit lehet elvárni egy olyan seregtől, amelynek a parancsnoka sem ismeri a fegyelmet? Azt javasolta, hogy Scipiót rendeljék vissza jelentéstételre Rómába, és a népgyűlés fossza meg őt hatalmától, míg Pleminiust vasra verve hozzák törvény elé.
A tekintélyes Fabius Maximus felszólalásától feltüzelve többen még azt is felvetették, hogy Scipio mindenben szakított az ősi római szokásokkal. Görög köpenyben és szandálban sétálgat a giimnaszionban, nem átall irodalommal és inkább rabszolgákhoz, semmint rómaihoz illő testgyakorlatokkal foglalkozni. Kísérete pedig őt utánozza. Nem csoda, hogy egész seregét megrontotta a féktelenség.

Az általános Scipio-ellenes hangulatba csak Quintus Metellus hozzászólása vitt némi józanságot. Ez a férfiú több felelősségteljes posztot betöltött már a második pun háború eddigi évei során, ezért véleményének súlya volt. Ő felhívta a figyelmet két szempontra, amelyet Scipio ellenfelei eddig nemigen hangsúlyoztak. Az egyik figyelmen kívül hagyott tény a most megvádolt hadvezér eddigi kimagasló harctéri eredményessége volt, a másik pedig, hogy a bűnök nem az ő nevéhez tapadtak, hanem azokat legátusa követte el. Így aztán nagy hiba lenne Scipiót a sikerrel kecsegtető hadjárat kezdete előtt meghallgatás nélkül, mint valami bűnözőt Rómába hívni.
Ez a hozzászólás elgondolkodtatta a senatust, amely végül úgy döntött, hogy elfogadja Metellus javaslatát, és Marcus Pomponius vezetésével egy 10 fős vizsgálóbizottságot küld Dél-Itáliába.

Feladatává teszi, hogy vizsgálják mega Locri-beliek panaszait és Seipio felelősségét a történtekért, majd Szicíliában szemléljék meg a hadsereget. Ha bármelyik vád igaznak bizonyulna, vagyis kiderülne, hogy Seipio parancsára követték el Locriban a túlkapásokat, és az is bebizonyosodna, hogy a sereg fegyelme fellazult, vegyék át a fővezérséget Scipiótól, őt magát pedig vigyék Rómába. Akkor is tegyenek így, ha már átkelt volna Afrikába, onnan is hozzák haza.
Metellus bizonyára hitt Seipio ártatlanságában, és úgy gondolta, hogy a senatusi vizsgálóbizottság helyszíni szem-léje során is erről fog megbizonyosodni. Pomponius, miután vagy ő, vagy Seipio lefogatta Pleminiust, összehívta Locri lakóit. Felhívta őket arra, hogy most, amikor ő Róma nevében biztosítja szabadságukat és a város törvényes rendjének visszaállítását, mondják el nyugodtan, mi a panaszuk Seipio ellen. Tárják fel, milyen gonoszságokat követtek itt el az ő parancsára. Azt is felajánlotta, hogy a panasztevőket magával viszi a szicíliai Messzana városába, és ott szembesíti őket a római fővezérrel.

Locri polgárjai megnyugodtak Pomponius higgadt és bölcs magatartását látva, s közölték vele, hogy Scipiót nem óhajtják bevádolni. Ezt a nagyhírű embert ők inkább barátjuknak szeretnék megnyerni. Az igaz, hogy túlságosan bízott Pleminiusban, és sokféle elfoglaltsága mellett nem vizsgálta ki kellő alapossággal a városukban történt visszásságokat, de az is tény, hogy becsületét semmiféle gaztett nem terheli.
A tények alapján a vizsgálóbizottság is erre a következtetésre jutott, így hát beérte azzal, hogy Pleminiust és 37 vádlott-társát megbilincselve Rómába küldje. Ezt követően Pomponius és a többi küldött Szicíliába utazott, hogy Scipio táborát megszemlélje. A fejleményekről ezt írja Livius:

„…Scipio úgy intézte a dolgot, hogy a vádak alól ne szavak, hanem a tények tisztázzák. Oda vonta össze egész haderejét, hajóhadát is készültségbe helyezte, mintha még aznap meg kellene ütközniük szárazon és vízen a karthágóiakkal. A küldötteket megérkezésük napján szívélyesen vendégül látta. Másnap megmutatta nekik szárazföldi és tengeri haderejét, amely nem csupán csatarendben állt, hanem az egyik futólépésben felfejlődött, a hajóhad pedig délben hasonlóképpen harci gyakorlatot mutatott be. Azután körülvezette a praetort (Pomponiust) és a küldötteket, hogy megtekintsék a fegyver és élelmiszerraktárakat és az egyéb hadi felszereléseket is. A készletek és az egész akkora csodálkozással töltötték el őket, hogy szilárd meggyőződésükké vált: vagy ezzel a vezérrel és sereggel tudják legyőzni a karthágói népet, vagy senki mással, s felszólították Scipiót, hogy az istenek jóindulatú segítségével keljen át Africába...”
(Muraközy Gyula fordítása)

Hazája kormányzata tehát végül megengedte Scipiónak, hogy legyőzze Karthágót. Nem először fordult elő a történelemben az a különös helyzet, hogy egy igazi patriótának szinte honfitársai akarata ellenére kellett kierőszakolnia az eredményes cselekvés lehetőségét. Ugyanígy járt egykor a thébai Epameinóndasz, akit ugyancsak szűk látókörű gáncsoskodók igyekeztek meggátolni szülőföldje fel-emelésében.
Gondoljunk csak Itália szomorú állapotára! Másfél évtized alatt körülbelül 400 települését pusztították el Hannibal hadai. Több tízezer, zömmel kicsiny falusi birtokon gazdálkodó polgár esett el a véres harcmezőkön. A második pun háború előtti évtizedek általános gazdasági felvirágzása tovatűnt, és alig több mint fél évszázaddal Hannibal leverése után az ekkor megindult elszegényedés hatására kezdetét vette a római parasztság tömeges lezüllése, majd ennek következményeként a polgárháborúk kora. A rómaiak általános válsága Hannibal kései bosszújaként sújtott Itália rómaiak által uralt földjére.

S ilyen, a jövő történéseit meghatározó helyzetben mi a senatus legfőbb gondja? Az, hogy lehetetlenné tegye az egyetlen igazán sikerre orientált hadvezért, azt a Scipiót, aki szinte a semmiből képes volt flottát és inváziós hadat szervezni Karthágó ellen. Ha nem ismernénk jelen korunk szűkebblűségét, nagyon csodálkoznánk a római vezetők önző kicsinyességén.
Scipio azután élt is a nehezen kicsikart lehetőséggel. Le-győzte a Karthágó védelmére Afrikába visszatérő Hannibált, majd békekötésre kényszerítette az ellenséget. A punok birodalma örök időkre megszűnt fenyegetést jelenteni Róma számára.

Ekkora hadisiker hatására Scipio római ellenfelei kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Legalábbis átmenetileg. Hannibal legyőzőjének meg kellett adni mindazt az elisme-rést, amelyet elődei hasonló tettekért megkaptak. így aztán 194-ben ismét consullá választották, és 199-től 184-ig ráruházták a princeps senatus tisztségét, ami annyit jelentett, hogy ő lett az első az államtanács tagjai között. Már-már úgy tűnt, hogy elfelejtik neki a régi „botlásokat”, megbocsájtják azt, hogy oly látványosan szembeszállt a konzervatív arisztokrácia előítéleteivel. Talán így is történt volna, ha Scipiót nyugton hagyja a becsvágy. Ám őt nem abból a fából faragták.
192-ben kitört az újabb háború, ezúttal III. (Nagy) Antiokhosz Szeleukida király ellen. A veszély Rómára nézve nem volt lebecsülendő, hiszen egyrészt a görögök közül többen is az ellenség mellé álltak, és ez Róma balkáni érdekeit erősen sértette, másrészt a hazájából száműzött Hannibal kardja is Antiokhoszt szolgálta. Ilyen helyzetben a senatus különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy kik a consulok, és miképpen oszlik meg közöttük a provinciák felügyelete.

Amikor 190-re consullá választották Scipio öccsét, Luciust, valamint Caius Laeliust, akkor a két consul között vetélkedés indult meg azért, hogy Görögországban melyikük kapjon tevékenységi lehetőséget. Ugyanis egy ilyen megbízatás birtokában át lehetett kelni Kis-Ázsiába, és megütközni a Szeleukida királlyal. Micsoda alkalom a dicsőség megszerzésére! A senatus azt kérte a consuloktól, hogy ők döntsék el, ki menjen kettejük közül keletre, vagy ha ezt nem akarják, bízzák sorsolásra a dolgot.

Ekkor Laeliusnak egy ragyogó ötlete támadt. Azt javasolta: hogy döntsön ebben a fontos kérdésben a senatus. Emlékezett rá, hogyan is ne emlékezett volna, micsoda sértés érte hasonló ügyben a legfelső államtanácsot 205-ben. Most, ha a senatorok is úgy akarják, megtorolhatják Publius Scipio akkori fellépését, amellyel kicsikarta Szicília néki ítélését.
Megtorolhatják, ha nem is magán a bűnösön, de legalább öccsén. Lucius viszont éppen ettől tartott, és ezért vonakodott a senatusra bízni a döntést. Bátyja azonban rá-beszélte, hagyja csak a dolgot a senatusra. Azután pedig felajánlotta a senatoroknak, ha öccsére bízzák Görögországot, akkor ő hadvezérként elkíséri őt, és mindenben a segítségére lesz.
Erre a nagyvonalú ajánlatra a senatus még utoljára félretette ellenérzéseit, és arra gondolva, hogy nem is árt, ha a Hannibállal együttműködő ellenséggel szemben ők Hannibal egykori legyőzőjét vetik be, Luciusra bízták Hellászt.

A Scipiók nagy diadalként könyvelték el a történteket, pedig dacára katonai sikereiknek, amelyeket ezután III. Antiokhosz ellen arattak, nem sok örömben lehetett részük. Alighogy a római hadat átvezették Kis-Ázsiába, egy szerencsétlen véletlen folytán az ellenség foglyul ejtette Publius Scipio fiát. A rettegett hírű római hadvezér gyermekét egy fejedelem sarjának kijáró bánásmódban részesítették a Szeleukida udvarban, majd még a döntő ütközet előtt, mindenféle váltságdíj vagy egyéb ellentételezés nélkül visszaengedték atyjához.
Már önmagában az a nagyvonalúság, amelyet Antiokhosz Scipióval szemben tanúsított, és amely más ügyekben egyáltalán nem jellemezte őt, mendemondákra adott okot a rómaiak között. Hát még mekkora felzúdulást keltett, amikor meghallották, hogy a hadvezér távol maradt a magnésziai csatától. Hiába állították később szemtanúk, hogy Scipio Africanus megbetegedett, és csak nagy sokára nyerte vissza egészségét. Hiába aratott öccse, Lucius nyilvánvalóan az ő katonai tapasztalatait is hasznosítva Magnésziánál megsemmisítő erejű győzelmet a Szeleukida uralkodó felett. A rosszindulatú pletykáknak többé nem lehetett útjukat állni.

Pedig nem volt ritka ezekben az időkben az, hogy a szemben álló felek csak politikusként és nem magán emberként tekintették egymást ellenfélnek. Scipio is elengedte fogságából hispaniai háborúja során a Karthágó-barát numidiai király, Masinissa unokaöccsét, Massivát. Talán ez a nagyvonalúság játszott közre abban, hogy később Masinissa Róma pártjára állt. Nem lehet tudni. De az tény, hogy Scipio kiváltképpen híres volt arról, nem gyűlöli ellenfeleit. Könnyen elképzelhető, hogy Antiokhosz emiatt tette felé ezt a barátságos gesztust.

Scipio emberségével kapcsolatban sokszor emlegették a következő történetet: Amikor 193-ban a kis-ázsiai Epheszoszban járt, találkozott a hazájából elbujdosott Hannibállal. Az ősi ellenfél látványa egyáltalán nem dühítette fel, és esze ágában sem volt megalázni az akkorra már fogait vesztett oroszlánt. Sőt barátságos beszélgetésbe kezdett vele. Arról beszélgettek, ki volt a történelem három legkiválóbb hadvezére.
Hannibal kifejtette azt a véleményét, hogy Nagy Sándort illeti az első hely, mivel többszörös túlerőt sikerült legyőznie, és igen távoli vidékekre tudta elvezetni seregét. A második helyet Pürrhosz épeiroszi királynak ítélte, mert igen jól értett a táborépítéshez, és itáliai hadjárata idején több népet is megnyert magának. Végül Scipio legnagyobb megrökönyödésére kijelentette, hogy a harmadik helyre saját magát teszi.

- De hiszen én legyőztelek téged nevette el magát Scipio.
- No, igen mondta Hannibal. Ha nem győztél volna le, magamat tettem volna az első helyre.

Ez a csattanóval végződő történet el kell, hogy hitesse velünk, egy olyan hadvezér és államférfi, mint amilyen Scipio volt, mindenféle hátsó szándék nélkül is visszakap-hatta gyermekét az ellenségtől. Az a sok jó pedig, amit hazájáért tett, eleve kizárta, hogy akár még fia életéért cserében is árulást követett volna el.
Mégis egy esztendővel az Antiokhosz elleni háború befejezése után, 187-ben a Cato és más konzervatív senatorok által feltüzelt Petilius fivérek azzal vádolták meg, hogy Antiokhosz megvesztegette őt nagyvonalú magatartásával, aminek következtében ő nem úgy viselkedett, mint a consul alvezéréhez illik, hanem valósággal dictatorként, vagyis mindenki parancsnokaként irányította az eseményeket.
Mármost Livius szerint ekkor a Kr. u. 2. századi tudós író, Aulus Gellius szerint viszont Marcus Naevius néptribunus három esztendővel később be-nyújtott és őt hazaárulással vádoló indítványa elhangzása után történt a következő: Az igazságtalan bánásmódtól megrendült Scipio igen méltóságteljesen reagált a támadásokra. A vádakat és értelmi szerzőiket válaszra sem méltatva a szónoki emelvényre lépett, és mint Livius írja, így szólt:

„Néptribunusok és polgárok! A mai napon vívtam (vagyis 15 évvel ezelőtt éppen ezen a napon) szabályos ütközetet Africában jó és szerencsés eredménnyel Hannibal és a karthágóiak ellen. Mivel tehát úgy illő, hogy a mai napon félretegyük a viszálykodásokat és egyenetlenségeket, én innen azonnal a Capitoliumra megyek, hogy köszöntsem a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppitert, Iunót, Minervát s a Capitoliumot és a Fellegvárat oltalmazó isteneket, és hálát mondjak nekik azért, hogy éppen a mai napon s gyakran máskor is belátást, erőt és lehetőséget adtak, hogy az állam érdekében helyesen cselekedjem.
Ti, polgárok, gyertek velem, ha kedvetek van rá, s kérjétek az isteneket, hogy hozzám hasonló vezetőitek legyenek. Mert ahogyan ti tizenhét éves koromtól kezdve öregségemig a tisztségeket mindig a megfelelő éveket megelőzve ruháztátok rám, ugyanúgy előztem meg én cselekedeteimmel a tőletek nyert tisztségeket.”
(Muraközy Gyula fordítása)

Scipio szavaira a bíráskodásra összehívott népgyűlés azonnal szétoszlott. Az emberek lelkesen köszöntötték a sok nagy csata hősét, és követték őt a Capitoliumra. Még az írnokok és a törvényszolgák is vele mentek, úgyhogy szégyenszemre csak a vádat képviselő néptribunusok maradtak ott rabszolgáikkal, valamint a kikiáltó.
De Scipio tudta, hogy az alattomos hazai ellenséggel szemben csupán csatát nyert, nem pedig háborút. Kedve sem volt ahhoz, hogy azokkal küszködjön, akik annak idején még azt sem akarták megengedni neki, hogy Hannibált legyőzze. Ezért visszavonult falusi birtokára, és elhatározta, nem jelenik meg többé a törvény előtt. Mikor eljött az a nap, amelyre ismét a népgyűlés elé idézték, öccse, Lucius ment oda helyette, és közölte, hogy bátyja beteg. A néptribunusok, mint népgyűlési elöljárók, némi vita után elfogadták ezt a mentséget, de úgy döntöttek, hogy új tárgyalási napot kell kitűzni.

Ki tudja, még milyen tortúra várt volna Scipióra, ha nem lép közbe Tiberius Gracchus, a néptribunusok egyike. O ugyan ellensége volt a Scipióknak, de ekkora igazságtalanságot azért nem tűrt el. Kijelentette, hogy az egész vád-emelés sokkal nagyobb gyalázatot jelent a római népre, mint Scipióra, hiszen az ő nagyszerű tettei és a rá szórt gyalázatos rágalmak annyira ellentétben állnak egymással.

Érdekes módon még az egyébként a Scipiókkal szemben negatívan elfogult senatus is túlzásnak tartotta a nehezen megzabolázható hadvezér meghurcoltatását, és megköszönte Gracchusnak, hogy kiállt Scipio mellett. A senatusnak ez a magatartása ugyanabból a tőből fakadt, mint előzőleg mutatott ellenszenve. Azt nem tűrték, hogy valaki egészen rendhagyó úton, hatalmas népszerűséget szerezve föléjiik emelkedjék, de a maguk védelmében ugyanúgy azt sem engedhették meg, hogy a senatus első emberét a népgyűlés ítéletére bízzák.
A szomorú história egyetlen derűs színfoltja az az anek-dota, amely Scipio kisebbik leánya eljegyzéséről szól. Állítólag a senatorok megkérték Scipiót, fejezze ki a háláját Gracchusnak azzal, hogy még a közös senatusi lakoma alatt eljegyzi Corneliával. Scipio engedett az óhajnak, majd hazamenve közölte a nejével, hogy eljegyezte leányukat. Az asszony természetesen felháborodott azon, hogy az ő véleményére senki sem volt kíváncsi, és még csak előre nem is tájékoztatták őt. Azt mondta, hogy erről a dologról még akkor is tudatni kellett volna, ha a lányt magával Gracchusszal jegyezték volna el. Erre Scipio örvendezve közölte, hogy teljesen egyetért, Cornelia valóban Grachusszal lépett jegyességre.

Aulus Gellius szerint 187-bcn sikkasztással vádolták meg Scipiót az említett Petiliusok. Alii. Antiokhosztól szerzett zsákmány hűtlen kezelésével gyanúsították. A vád benyújtásának ötlete a rossz nyelvek szerint Catótól eredt, de mint Gellius írja, Scipio rendíthetetlen nyugalommal mentette meg a helyzetet:

„Ekkor Scipio felállt, és tógája öbléből egy könyvet előhúzva kijelentette, hogy ebben van az elszámolás az egész pénzről, a teljes hadizsákmányról, s azért hozta magával, hogy olvassák fel nyilvánosan, és helyezzék el a kincstárban. De most már nem teszem meg mondta -, nem alacsonyítom le magamat. S a könyvet azonnal, mindenki szeme láttára kettészakította, darabokra tépte, mert mélységesen megsértődött, hogy tőle, akinek a birodalom és az állam megmentéséért hálával tartoznának, elszámolást követelnek a pénzről és hadizsákmányról.”
(Murakózy Gyula fordítása)

így is maradt meg Scipio az utókor emlékezetében. A könyvelő Scipio, aki ártatlansága tudatában inkább összetépi a „főkönyvet”, semmint önnön nagyságához méltatlanul magyarázkodjék a köpenye aljáig sem érő hivatalnokoknak.
Ha politikai ellenfelei szét akarták zúzni a Hannibal felett aratott győzelem nyomán élete végéig körötte lengő nimbuszt, akkor csalódniuk kellett. De ha végképp meg akarták keseríteni az életét, akkor sikert értek el.
A durván megsértett Scipio, minden idők egyik legnagyobb hadvezére és politikusa, a római történelem addig az időpontig legtöbb eredményt elérő személyisége visszavonult falusi magányába, és egy keserűen lezárt életutat fejezett ott be 183-ban. A halála felett örvendező politikai konjunktúra-lovagok nevét rég belepte már az évezredek pora, az ő emléke azonban kitörölhetetlenül beleíródott a történelem aranykönyvébe.