logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Róma ég!

Nero és a városi tömeg közötti szakadék kiépülése 64 nyarán egy pusztító tűzvésszel kezdődött.

A tűz július 19-én, a hajnali órákban tőrt ki. Eredetét valószínűleg azokban a fabódékban kell keresni, amelyek északról szegélyezték a Circus Maximust. Rengeteg, könnyen lángra lobbanó anyagot tároltak ott. Leeshetett egy olajmécses, felbillenhetett egy izzó szenes melegítő, vagy figyelmetlen volt egy korán kelő római a reggeli tűzrakáskor - a Rómában megszokott építési mód lehetővé tette, hogy a legkisebb, rossz helyre repülő szikra hatalmas tűzvészt vonjon maga után.
A milliós város számos bérkaszárnyájában, a balkonokon, verandákon, padlókon, mennyezeteken és lépcsőkön bőségesen talált táplálékot a „vörös kakas". A tűz terjedését gyakorlatilag lehetetlen volt megakadályozni, de magával a tűzzel sem tudták érdemben felvenni a harcot. Ilyenkor mindig rengeteg ember maradt fedél nélkül, vesztette el mindenét, sőt sokan az életüket is, hiszen egész utcasorok váltak a tűz martalékává.

Augustus a i. e. 23-as nagy tűzvész után megalapította a tűzoltóságot, amely eleinte hatszáz rabszolgából állt. i. e. 6-ban ezt a csapatot átszervezték, és létszámukat hétezerre emelték. Ezek katonai felszereléssel ellátott szabadosok voltak, akiket részben rendőrségi feladatokra is felhasználtak.
Hét zászlóaljba (cohors) álltak őssze, amelyek mindegyike hét centuriát foglalt magában, és egy praefectus vigilum alá tartozott. Minden zászlóalj két városrészért (regiones) felelt, és helyi tűzőrségeken (stationes, excubitoria) szállásolták el őket. A tűzoltókat (vigiles) fecskendőkkel, vödrökkel, fejszékkel, létrákkal, csáklyákkal és bőr tűzverő lappancsokkal látták el. A nagy tüzek mégis szinte naponta fellobbantak.

Ami azonban 64 júliusában történt, az minden eddigit felülmúlt. Nyár dereka volt, a hőmérséklet igen magas, ráadásul régen nem esett az eső, minden olyan száraz volt, mint a tapló. A legkisebb szikra is elég volt. Legelőször a Circus Maximushoz tartozó bódék lobbantak lángra a Palatinus oldalán.
A 600 méter hosszú és 150 méter széles cirkuszi arénát a Tiberisszel nagyjából párhuzamosan haladó völgyben a Palatinus és az Aventinus két dombja között úgy kell elképzelni, mint egy nagy kürtőt, amelyen a szél akadálytalanul átvágtathat. Az itt keletkezett léghuzat a nagy hőség hatására egyre erősödött, s hamarosan a pálya mindkét oldalán lángokban álltak az épületek. A tűz eszelős sebességgel terjedt kelet felé a Colosseum-völgybe és az Esquilinus alsó részeire.

romaikor_kep



Kis idő elteltével már égtek a paloták a Palatinus oldalában, s a lángok a Forum Romanummal koronázott domboldal felé kezdtek terjedni. A capitoliumi domb északi lejtőjén egy második tűzfészek alakulhatott ki, amely azonban nem a Mars-mező épületeire terjedt át, mert később azt halljuk, hogy azok az emberek, akik elvesztették otthonukat, itt húzhatták meg magukat. Tacitusnál - aki a tűzvész legátfogóbb és legjobb leírását adja? - azt olvashatjuk, hogy a tűz az üzleteket, lakóházakat, középületeket és régi, tiszteletre méltó szentélyeket - például a Forum Romanumon álló Vesta-szentélyt - is elemésztette.
A lángok hat napig pusztítottak. Csak úgy sikerült megfékezni a lángok terjedését, hogy széles nyiladékokat vágtak a sűrű épületegyüttesbe. Ám csakhamar máshol ütötte fel a fejét a tűz, ezúttal Tigellinusnak, Nero egyik kegyencének, a pretoriánusok parancsnokának kertjében. És megint őrjöngő sebességgel terjedt a város központja felé.
Még egyszer három napba került, mire végleg úrrá lettek a poklon. Összesen kilenc napig tombolt a tűzvész Tacitus és Suetonius adatai8 szerint, és a feliratok tanúsága is ezt támasztja alá. Domitianus császár (81-96) kőemlékeket állíttatott Neptunus isten tiszteletére a tűztől érintett terület határán. Évente áldoztak itt ettől kezdve, hogy Neptunus, a vizek ura, segítsen megakadályozni a jövendőbeli tüzeket. Ráadásul ezek emlékeztették a város lakosait a katasztrófa napjaira, a sorscsapásra.

De térjünk vissza a nagy tűzvész évébe! 64 júliusának végén rettenettel nézett mindenki a Róma közepén emelkedő romhalmazra. A tűzvész mérlege iszonytató volt. A város háromnegyede (regio) teljesen leégett: a XI. - a Circus Maximus környéke -, a X. - a Palatinus - és a VI., a Forum Romarumtól északra (a későbbi Templum Pacis regio). Az Augustus által létrehozott tizennégy regióból mindössze négy maradt érintetlen a lángoktól.
Tíz-tizenkétezer bérház (insulae) égett le, mintegy kétszázezer ember vált hajléktalanná, ez Róma összlakosságának körülbelül az egynegyed része. A halálos áldozatok száma nem ismeretes, de az iménti számoknak megfelelően az is magas lehetett.

Az emberek sokkos állapotba kerültek. Az épen maradt negyedekben a zsúfoltság vált kibírhatatlanná, és az életfeltételek a fojtó nyári hőségben, amelyben már amúgy is nehezen lehetett kibírni a városban, és amelyeket most a romos épületekből felszálló por és korom, füst, hőség és hamu is tetézett, még tovább romlottak. Gyorsan terjedt a szóbeszéd a gyújtogatásról. Nem volt talán furcsa, hogy a tűz olyan sokáig, olyan kitartóan égett?
Nem láttak talán éppen a tűzfészkek környékén néhány gyanús alakot, állig beburkolózva, fáklyával a kezében? Nem gyanús, hogy épp a gyűlölt Tigellinus kertjében lobbant fel ismét a tűz? Nem volt eléggé közel...? És egyáltalán: hol volt ő? Hogy kicsoda? Hát a császár, természetesen! Nero, a pater patriae, a mindenki jólétéért felelős.

romaikor_kep



A principatus kezdetei óta a császár kötelessége volt, hogy katasztrófák idején segítő kezet nyújtson. Augustus itt is letette a kézjegyét. Ő szervezte meg a tűzoltóságot, ő személyesen is ott szokott lenni a tűzoltásnál, hogy segédkezet és adott esetben segélyt is nyújtson az érintetteknek. Livia, a felesége, szintén élt a segítségnyújtásnak ezzel az eszközével, még a férje halála után is, és éppígy az utódok. De hol volt Nero?
A császár a tűzvész kitörésekor szülőhelyén, Antiumban nyaralt egyik rezidenciáján. Onnan pedig - és a római nép ezt nehezményezte - nem tért vissza Rómába azonnal, amikor meghallotta a hírt, hanem csak akkor, amikor a fülébe jutott, hogy házát, a domus transítoriát is fenyegetik a lángok. A tűztenger láttán azonban mindjárt eszébe jutott uralkodói kötelessége, és megnyittatta kertjeit, hogy ott meghúzhassák magukat mindazok, akiknek a tűz leégette fejük fölül a tetőt.
A tűzvész után pedig mind pénzzel, mind építőanyaggal segítette az újraépítést, és megparancsolta, hogy azok a hajók, amelyek gabonát szállítottak Ostiából a fővárosba, ne üresen térjenek vissza, hanem vigyenek magukkal a hatalmas mennyiségű égett hulladékból, és szórják ki útközben a Tiberis torkolatvidékén a mocsarakban.

Nero a tűzvész hatására - és a beinduló újjáépítés miatt - kiadott egy építési törvénytárat, ez a lex Neronis de modo aedificiorum urbis. Ebben 70 lábra (kb. 21 méterre) maximálta ā lakóházak magasságát: ezzel Nero Augustusnak egy közel 60 évvel korábbi, a 6. évben kelt rendeletéhez tért vissza, amelyet időközben valószínűleg elfelejtettek.
Minden lakótömböt el kellett látni egy homlokzati oszlopcsarnokkal, amelynek lapos tetejéről oltani lehet a felső emeleteket is. E verandák megépítésének horribilis költségeit Nero maga akarta fizetni. Egy bizonyos magasságig - ez a földszinten túl az első emeletet érintette - csak gabii vagy albai kőből épülhettek a falak, fagerendázat és külső faváz nélkül.
Falak jelentősen csökkentik a tűz terjedésének esélyeit. Minden telken udvart is létre kellett hozni, amit nem volt szabad beépíteni. A közös tűzfalakat betiltotta, s a házak közötti tűzvédelmi sávnak el kellett érnie a 10 láb (kb. 3 méter) szélességet: ezzel megnehezítették a tűz egyik házról másikra terjedését. A tűzoltó készülékeket is törvényszerűen készenlétben kellett tartani.

romaikor_kep



De Nerónak még ezeket a kétségkívül értelmes védelmi előírásait is sikerült a rosszakaróknak félremagyarázni: a városban uralkodó hőség még sokkal izzóbb és nyomasztóbb, ha a nap a szélesebb utak miatt hosszabban tűz be a házakba. E szőrszálhasogató kritikák ellenére a nerói építészeti előírások nagyon is hasznosnak és hatékonynak bizonyultak, olyannyira, hogy egészen a késő ókorig megtartották és alkalmazták őket. Ráadásul Nero vonzóvá akarta tenni a minél gyorsabb újjáépítést, és ezért jutalmat vagy jogi privilégiumokat ígért annak, aki egy bizonyos idő leforgása alatt helyreállította domusát (úri lakát) vagy ínsuláját (lakótömbjét, bérházát).
Minden olyan építési vállalkozó, aki eddig korlátozott polgárjogokkal rendelkezett (ius Latinul), megkaphatta a teljes jogú római polgárságot, ha legalább százezer sestertiust ruházott be az építkezésbe. A károk mértéke azonban olyan hatalmas volt, hogy e csábító ajánlatok ellenére is négy év múlva, Nero halálakor, még javában folytak az építkezések. E nagyon gyakorlatias segítségen túl Nero arról is gondoskodott, hogy kibékítse a földöntúli hatalmakat, hiszen egy ilyen katasztrófát az istenek haragjaként illett interpretálni.

Felszólították hát a tizenötös papi bizottságot (quindecemviri sacris faciundis), hogy nézzenek utána a Sibylla könyveiben, az ősi bölcsességgyűjteményben, és fejtsék meg a rejtélyesen megfogalmazott jóslatokból, miféle bűnbánati teendőket kell végrehajtani. Vulcanusnak, Proserpinának és Ceresnek, e három istenségnek imaünnepséget kellett rendezni, Junónak pedig, a legmagasabb rangú istennőnek a férjes asszonyok, a matrónák tartoztak imákkal és áldozatokkal.
Végezetül szentélyét és képét meg kellett locsolni tengervízzel. Minden kért rítust a leggondosabban végeztek el, hogy megakadályozzák a jövőben a hasonló tűzvészeket, és hogy a tömeg aggodalmai is elcsituljanak.



Forrás: Gerhard H. Waldherr - Nero (életrajz)
Fordította: Kajtár Mária és Farkas Tünde