logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Traianus vásárcsarnoka

Az ókori nagykereskedelem gócpontjai a tengeri kikötők voltak: Nápoly, Puteoli, Ostia, Pompeji és Róma, éppen Ostia révén, tulajdonképpen tengeri kikötővárosnak számított. A földműves rómaiak, főképpen Karthágó megsemmisítése után, nemcsak ráédesedtek, hanem rá is kényszerültek a kereskedelemre.

Rómában minden földszinti helyiséget boltok foglaltak el, a Forumon és az előkelő Via Sacrán árusítóbódék sorakoztak, s mindez nem volt elég: már az i. sz. II. század elején Traianus császár kénytelen volt hatalmas arányú vásárcsarnokot építtetni.
Nem is annyira vásárcsarnok volt ez, mint inkább áruház, amelynek minden helyiségét más-más kereskedő bérelte. Az egyfajta üzletek a városban is tömörültek: külön utcájuk volt az aranyműveseknek, a fakereskedőknek, a posztósoknak, az illatszerészeknek, s ezeket az utcákat róluk nevezték el.

Az előkelő, igazi nagyvárosi üzletek a Mars-mező árucsarnokaiban és a Via Sacrán sorakoztak; ezek voltak a milliomosok kedvelt szállítói, itt hemzsegett Róma pénzarisztokráciája. Ékszerészek, aranyművesek, gyöngy- és drága-kőkereskedők, illatszerészek, selyemkereskedők boltjai csábították itt a pénzes vevőket, itt lehetett kapni a legszebb rabszolgákat, a lakomához való koszorúkat, a gyöngyházzal kirakott kereveteket, a pávatoll legyezőket, a finom keleti szövetcsodákat, divatcikkeket, fényűző bútorokat és műtárgyakat.

Már az i. sz. I. században úgy ellepték a boltok, bódék és műhelyek az utcákat, hogy valósággal megakasztották a forgalmat. Nemcsak hogy üzletek foglalták el a házak egész földszintjét, hanem az élelmes kereskedők még a boltok elé is kinyújtózkodtak: kirakatokat építettek, asztalokat helyeztek el a gyalogjárón, kitelepítették az utcára is a műhelyeket, hogy a közönség lássa is, hogyan készülnek remekműveik; ennek az lett a vége, hogy hamarosan járni is alig lehetett már bizonyos utcákon. Martialis mondja (i. sz. 92), hogy egész Róma egyetlen óriási bolt; hentesek, kocsmárosok, borbélyok rakodnak és tolakodnak ki az utcára, a házak bejáratait is eltorlaszolják.

romaikor_kep



Oszlopok mindenütt: mert többnyire ezekre az oszlopokra aggatták ki az árucikkeket: boros amforák lógtak itt csábító címkékkel, amott kolbász, sonka, finom illatszer, selyemszövet s miegyéb. Ez volt a legjobb hírverés: maga az áru beszélt magáért. Seneca emlegeti, hogy sok kereskedőnek egyebe sincs, csak az, amit a kirakatban mutogat.

Éjjel lánccal és vasrudakkal lezárt fatáblák őrizték az üzletek kincseit, de alig hajnallott, máris ott sürögtek a szorgalmas kereskedők: nyitották a boltot, tisztogattak, s hamarosan elkezdődött a hangos kínálgatás.
De ha a derék boltos talán berekedt vagy belefáradt, hangoskodott helyette az üzletajtót helyettesítő fehér vászonfüggöny, mert bizony ezt - mint Juvenalistól tudjuk - telefestették hirdetésekkel és az árukat ábrázoló rajzokkal. Éppen így telefestették azokat az ernyőket, amelyek az árukat a nap és eső ellen védték. Szóval a hírverést szolgálta: az élőszó, a kirakat, a függönyökre festett hirdetés, a sok, változatos üzleti cégtábla.

Ezek a domborműves cégtáblák rendszerint szöveg nélkül, szemléltető képekben mutatták be az árucikkeket, és hirdették az üzlet jellegét. Efféle domborműves táblákkal díszítették az elhalt kereskedők és iparosok síremlékeit is. Akinek nem telt domborműves cégtáblára, a falra festette az üzlet címét és jellegét feltüntető ábrázolatot és felírást vagy hirdetést.

A ránk maradt emlékek oly sokfélék, hogy bízvást elmondhatjuk: aligha lehetett bolt cégtábla nélkül. Az egyik domborműves tábla hentesbolt cégtáblája lehetett: öt szép sonka sorakozik rajta; de van másféle hentes cégtábla is: baloldalt karosszékben asszony ül, és könyvbe jegyez, nyilván a hentes felesége, középütt fagerendán disznófej, kolbász, sonka, karaj, oldalas lóg, a tőkén a szakállas hentes bárddal éppen húst vagdal fel; jobboldalt mérleg. A cégtáblák általában igen epikusak: bőbeszédűen tárják elénk az üzlet dús raktárát, finom áruit, felszerelését és a jó kiszolgálást.

Egy férfiruha-kereskedés cégtábláján baloldalt két idősebb férfi ül, mellettük fiatalember áll: ezek a vevők; középütt a tulajdonos, jobbról két segéd mutatja az árut. Ugyanennek az üzletnek bizonyára női osztálya is volt, mert az előbb említett cégtábla mellett még egyet találtak, amelyen elárusító lány szerepel, amint asszony vevőjének női szövetet mutogat.
Ránk maradt „A négy nővérhez” címzett - ismeretlen rendeltetésű - üzlet cégtáblája, valamint egy vadkereskedés csábító domborműve, rajta nyúl, vaddisznó, szárnyasok; baloldalt az elárusítólány tárgyal a vásárló hölggyel.

Kézimunka-kereskedés cégtáblája volt az a művészi dombormű, amelyen a vásárló házaspár padon ül, a tulajdonos mögöttük áll, fent rúdon hímzett öv, ruha és három párna függ, kétoldalt két segéd áll, kettő pedig az árut mutatja.

Ezek a cégtáblák nemcsak az ókori hírverés, kereskedelem, üzleti élet és szokások szempontjából érdekesek, hanem művelődéstörténeti szempontból is. Ilyen az a dombormű, amely késes mester boltját ábrázolja; a fiókos elárusító asztal fölött két sorban függnek a kések és egyéb szerszámok, sarlók, bárdok, vésők, orvosi eszközök, az asztalon pedig felszerelt orvosi műszertáskák sorakoznak; baloldalt áll a vevő, jobboldalt pedig a kereskedő.

romaikor_kep



Éppen ilyen érdekes az a másik dombormű is, amely a késes mester műhelyét ábrázolja: az egyik munkás fogóval valamiféle szerszámot tart a tűzbe, a másik hosszú nyelű kalapáccsal lesújt rá; a háttérben a tűz és a fújtató, fent a rúdon félig kész szerszámok. Lucius Cornelius Atimetus, a késes, nyilván mestere volt a szakmájának, hogy orvosi műszerek gyártására is vállalkozott.

Ugyancsak ránk maradt Caius Camonius ötvös és ékszerész domborműves cégtáblája is: nyitott, lapos dobozokban gyűrűk, drágakövek, karkötők, nyakláncok, tucat számra; baloldalt ül a vevő, jobboldalt áll az ékszerész, és mutogatja drágaságait. Berendezésénél fogva is különösen érdekes az a borkereskedés, amelyet Caius Clodius Euphemus borkereskedő üzletének cégtáblája ábrázol: a kereskedő magas asztal mögött áll, az asztal, illetőleg állvány lapjába bele vannak süllyesztve a hiteles mértékek, ezekbe öntik a bort; aztán a szolga alul kinyitja a csapot, és a vevő edényébe ereszti a kívánt mennyiséget.
Mindezek a jelenetek az ókori római életnek egy-egy mozzanatát világítják meg, minden magyarázatnál érdekesebben. Cicero egyik beszédében jellemzi a boltosokat: békeszerető és szorgalmas emberek, ellenségei minden zavargásnak és politikai pártoskodásnak, mert felfordulás esetén be kell csukniuk a boltokat, és elesnek a nyereségtől.

Az i. az 238. évnek véres zavargásai során még az sem használt, hogy erős fatáblákkal elzárták boltjaikat: a praetorianusok, mivel a nép a háztetőről téglával és cseréppel dobálta meg őket, minden boltot felgyújtottak. Pedig sok boltban ott volt a dicsőségesen uralkodó császár mellszobra vagy arcképe is, de bizony ez sem segített. A császárkorban általában csak a naptárban jelzett szerencsétlen napokon és a császári ház gyásznapjain tartották zárva az üzleteket, márpedig az egész esztendőben alig néhány ilyen nap volt.

Ünnepnapokon, diadalmenetek napján, a császár születésnapján, a császár örömünnepein babérágakkal és koszorúkkal díszítették a boltokat, s este ki is világították. A kereskedők és iparosok tehát úgyszólván megszakítás nélkül dolgoztak; nem volt vasárnap, nem voltak sűrűn ismétlődő ünnepnapok: a verseny szünet nélkül állt, és szakadatlan hírverésre kényszerítette Mercurius rabszolgáit, a kereskedőket.