A Flaviusok dinasztiája, mely a Caesarokat követte, utalva volt rá, hogy másként viselkedjék, mint elődjei. Rangja új keletű volt, nélkülözte azon tekintélyt, melyet a régi emlékek kölcsönöznek; a közvéleményre kellett támaszkodnia, meghallgatnia s figyelembe vennie panaszait. Nérónak minden őrült vállalata közül talán az Arany Ház építése háborítja leginkább fel a becsületes embereket; ezen uralkodási korszak egyik legrettentőbb csapását juttatja eszükbe, Róma égését, melynek előidézésével Nérót magát vádolták, hogy könnyebben megszerezhesse a kívánt telkeket.
Alig hamvadt el a tűz, sietett, mondja egyik történetíró, pompás palotának építésére használni fel hazája romlását. Felháborodtak, látván e mezőket, e kerteket, e réteket, melyek annyi szegény ház helyét foglalták el, közepette a városnak, mely nyüzsgött a sok embertől, egyetlen lakás által igénybe véve e roppant nagy területet. „Róma, mondogatták gúnyos versekben, nemsokára egyetlen palota lesz. Készüljetek polgártársak a Vejibe való kiköltözésre; ha ugyan Veji maga is nem lesz Caesar házába bekebelezve.“ Hozzá e fényűzés igen sokba került; a császár építőmesterei nem fukarkodtak s a kincstár mindig üres volt; hogy megtöltsék, szokás szerint az elkobzásokhoz s gyilkolásokhoz folyamodtak, úgy hogy az Arany Ház mintegy ráemlékeztetett a bűnökre, melyekbe került.
Az új császárok nemcsak tartózkodtak befejezésétől, le is rombolták. Egy részét a nagy területnek, melyet elfoglalt, visszanyerte a közönség; csak annyit tartottak meg, a mennyi szükséges volt néhány pompás emléknek emelésére. Nero tavának helyére a flaviusi amphiteatrumot építették, a melyet ma Coloseumnak neveznek. Hozzá kezdtek az Esquilinuson ama meleg fürdőkhöz, melyek utóbb Titus nevét nyerték s a Palatinusi utcának aljánál, a via Sacra-n szép diadalív újítja meg Jeruzsálem elfoglalásának emlékezetét. Ezen építményeknek, melyekkel népszerűvé igyekezett magát tenni az új dinasztia, azon előnyük volt a Néróéival szemben, hogy a népnek hasznára váltak. „Róma, mondja egyik költő, visszaadatott önmagának; hála érette neked, Caesar, a mi egy embernek volt élvezete, mindenkinek gyönyörködtetésére szolgál.
A császárság visszatért hát a Palatinusra s többé nem is hagyta el. Vespasianus és Titus Augustus politikáját vallották magukénak; mi költséget sem kíméltek a közönségnek szánt emlékektől, maguk ellenben egyszerűen éltek, inkább magán emberek, semmint fejedelmek gyanánt. Beérték, úgy látszik, a régi császári palotákkal, melyeket kitataroztak a tűzvész után. Ám ezen egyszerűség nem volt kedvükre utódjuknak, Domitianusnak. Az építkezés rögeszméjében, vagy, mint Plutarchos mondja, betegségében szenvedett. Kevés fejedelem hozott oly felséges építményeket létre s palotája, azt olvassuk, a legszebb volt voltmennyi között.
A férfin, ki imádtatta magát s elrendelte, hogy a hozzá intézett könyörgésekben „urnák s istennek" szólítsák, csakis „szentélyében lakhatott; így nevezte ő maga is s így akarja neveztetni a házát. Természetesen olyat is akart előállíttatni, a mely méltó legyen e névre. E palotát, az egykorúnk álmélkodásának tárgyát, teljesen napfényre hozták az utóbbi évek ásatásai. Nem volt ez egészen új felfedezés; a múlt század elején I. Ferenc parmai herceg, tulajdonosa a halom e részének, ásatásokat rendezgetett itt a tudós Bianchini által: jelentékeny romhalmazra bukkantak s mihamar felismerték, hogy Domitianus palotájához kellett tartoznia.
Sokkal jobb karban volt akkor, mint ma, több terme megőrizte még fontos maradványait eredeti díszítésének. Elhordván mindent, a mit estik lehetett, hogy gazdagítsak vele a Farnese-k múzeumjait, földdel hányták ismét be a romokat s másfél századon át újra el voltak temetve. Rosa végleg birtokukba helyezett s mert ezúttal teljesebben ki lőnek ásva és tisztítva, elannyira, hogy az épület általános tervezete könnyen helyreállítható, s mert inkább megfelel a képnek, melyet egy palotáról szoktunk alkotni: a Palatinus e helyét látogatják az idegenek és innen viszik magukkal a legjobb emléket.
Domitianus palotája is római ház; ugyanoly terv szerint épült, mint a többi, azon különbséggel mégis, hogy arányai nagyobb szabásnak. Azon lejtős feljáró (clivus Palatinusus) vezetett hozzá, a mely, mint már említők, Titus diadalívének közelében vált el a Via Sacra-tól s Romulus ideje óta rendes bejárásul szolgált a Palatinusra. Ezen utca végpontján állott a palotának főhomlokzata. Oszlopok tartotta felséges porticus alatt, melynek pillérjeit megtalálták, három ajtó nyílt. A középső egyikébe vezetett a legnagyobb kiterjedésű s a legmerészebben megalkotott épületosztályoknak. Kétségkívül az elfogadási terem volt, a melynek meghagyta Rosa antik nevét, a tabliniun-ot. Itt adott kihallgatást a fejedelem, itt fogadta az idegen királyok s népek követeit s a tartományi küldöttségeket, melyek minden évforduló alkalmával megjelentek a legtávolibb alattvalók üdvkívánatait tolmácsolni. Elő bizonysága e terem annak, milyen fejlődésen mentek át a monarchikus erkölcsök Augustus óta. Végén, a benyílóval átellenben, fél körös kiszögellés (apsis) látható, a melyben bizonyára a császári trón állott; mert Domitianius-nak trónja is volt; a keleti monarchiák szokásai meghonosultak az ő idejében a császári udvarnál is. Statius, kedvenc költője, nyíltan felruházza a király névvel, melyet Caesar nem mert igénybe venni; s jól tudta, hogy nem kockáztatja annak használásával visszatetszését.
A terem díszítése megfelelt terjedelmének. Bianchini elbeszéli, hogy a midőn felfedezte, régi pompájának csodás maradványait találta benne. A legdrágább márványokkal borított falakat huszonnyolc lábnyi magasságú, bámulatosan faragott tizenhat corinthi oszlop vette körül. Nyolc nagy fülke orommal, a minők Agrippának Pantheonjában voltak, ugyanannyi bazalt szoboróriásnak adott helyet; kettőt, egy Bacchust s egy Herculest, még helyükön találtak. A benyíló ajtót két márványoszlop fogta közre, küszöbén oly roppant nagy görög márványdarab szolgált, hogy egy templom fő oltárává alakíthatták át. Mind a drága tárgyakat szanaszét hurcolták el; a falakon s a padlózaton alig látni még néhány töredékét a márványburoknak s ezek nem elégségesek, képet alkotnunk róla, milyen lehetett e terem pompája.
A tablinum két másik, egyenlőtlen nagyságú másik helyiség közt fekszik, melyek szintén a bejáró porticusára nyílnak. A kissebbiket házi kápolnafélének tartották, melyben a család isteneit imádták, miért is Lararium nevet nyert; de e rendeltetése meglehetősen bizonytalan. A másikra nézve ellenben mi kétség sem foroghat fenn: basilika volt, vagyis egyike a termeknek, melyekben törvényt láttak.
Tisztán megkülönböztethető ma is minden részlete, sőt a félkör alakú apsis közelében, hol a bírák ültek, fennmaradt némi töredéke a márvány korlátnak, mely őket a hallgatóságtól elválasztó. E helyütt Ítélt a császár az eléje terjesztett polgári és politikai ügyekben. Domitianus nem csekély súlyt fektetett legfőbb hatalmának ezen előjogára; szigorú bíró híréhen akart állni s kérlelhetetlenül sújtotta másoknál mindazon hibákat, melyeket oly könnyen megbocsátott önmagának.
E három terein mögött, melyek a palotának egész homlokzatát elfoglalják, látható a peristylium, több mint háromezer négyszög méternyi nagy udvar, oszlopcsarnok által körülvéve. Még látni itt maradványait a cariai márványból faragott oszlopoknak, melyek a tetőzetet tartották s a numidiai márvány töredékeit, mely a falakat takarta. Az udvar hátteréből, a tablinum-mal átellenben széles ajtó vezet a triclinium-ba vagy a palotának éttermébe.
A közép szabadon maradt a felszolgálók számára. Mindkét oldalról öt nagy ablak, vörös gránitoszlopok által elválasztva egymástól, nympheumokra nyílt, melyek közepén ma is látható egy márványmedence töredéke, kis fülkékkel ékesítve, melyekben nyilván szobrok állottak.
Az ágyról, melyen a vendégek heverésztek, megpillantották a kútnak zuhatagokban fokról-fokra, zöld lombok, márvány s virágok közt aláomló vizét. Gyakori a megemlékezés e díszes teremről a kor íróinál. Domitianus, ki az irodalom barátját játszotta s ifjúkorában maga is irt a hízelgők által istenieknek talált verseket, kegyes volt meghívni olykor asztalához költőket is. Statius, részese ezen irigyelt megtiszteltetésnek.
Valóságos őrjöngés: elmondja, hogy belépvén a császár triciumába, azt hitte, a csillagok közé jutott s Jupiternek magának asztalánál ül. „Csakugyan te vagy-e, a kit látok, így szól a fejedelemhez, te, legyőzője s atyja a meghódolt világnak, te, reménye az embereknek s öröme az isteneknek? Közeledben vagyok hát, a serlegek s eledelek közepette, melyek asztalodat borítják, arcodat látom és nem késik hozzátenni: „Bevallom, a lakomának pazar bősége, ezen elefántcsont oszlopokon álló tölgyasztalok, a rabszolgák e serege, mindez nem vonja magára tekintetemet: egyedül a császárt óhajtottam látni, csak ő reá tekintik. Nem vehettem le szemeimet e nyugodt arcról, mely a derült méltóság színével mérsékelni látszott szerencséjének fényét; nem takarhatja azonban nagyságát el, akarata ellenére ott ragyogott vonásain. Őt látva, a legtávolibb nemzetek, a legbarbárabb hordák is urukra ismertek volna? Ugyancsak erős bókok, ha elgondoljuk, hogy Domitianusról van szó; ám a kitüntetéstől, melyben Statiust részesítő, el is kábult a költők feje. Martialis kijelenti, ha Jupiter és Domitianus egy napon hívnák ebédre, ott hagyná az istenek urát s a császárhoz menne el.
Mind e nagy termekből manapság csak a márványkövezet, az oszlopok tövei s néhány faltöredék látható, a többi elpusztult. De az egykorúak tanúsága elégséges képet alkotnunk arról, a mit elvesztettünk. Egyhangúlag magasztalják az épület nagy arányait s magasságát. Beszélnek végtelen számáról az oszlopoknak, melyek „fenntarthatták volna az égboltozatot, a míg Atlas egy pillanatra megpihen, felsorolják a falak díszítésére felhasznált márványok különböző fajait, sőt oly kedvteléssel időznek e hangzatos leírásnál, hogy önkénytelenül is azon gondolatunk támad, miként a túlságig gazdagoknak, túlhalmozottaknak kellett e díszítéseknek lenniük. Domitianus korában nem szerették többé az egyszerűséget. A közönség ízlése s a művészek tehetsége vesztett biztonságából; nem tudtak többé szépet alkotni, azon voltak, hogy gazdagot alkossanak: ez a szokása minden hanyatlóban levő művészetnek. Különösen a fejedelem szenvedélyes barátja volt e túlcsapongó fénynek; ki tréfásan Midas királyhoz hasonlít, ki arannyá változtatott mindent, amihez hozzá ért.
E roppant palota sok más termet is foglal magában; kevésbé jelentékenyeket az éppen most leírtaknál, de nem találták benne meg a magánélethez szükséges belső lakosztályokat. Nem is használták a hivatalos ténykedéseken kívül egyébre; a fejedelmek tényleg másutt laktak. Sajátképeni lakásuk, úgy látszik, minden időkben Augustus vagy Tiberius háza volt. Hogy a tér érintése nélkül átmehessenek az utóbbiból Domitianus palotájába, földalatti csarnokot ástak, a mely ma is megvan s összeköttetésben áll a már említettük cryptoporticussal.
A császárok élete ekként mintegy két részre volt osztva; egyiket, bizonyára a kevésbé kellemest, ama felséges palotában töltötték, melynek kapujára e szavakat íratta fel Nerva: Aedes publieae, hogy értésül adja, miként bárkinek joga van itt igazait keresni; idejük többi részét pedig kevésbé fényes, de elvonultál, kényelmesebb, a családi életre inkább alkalmas lakásban, a hol, miután eleget tettek császári kötelességüknek, megizlelhették, Antoninus szép mondásaként, annak gyönyörét, hogy emberek.
Egy évszázada volt már - legszebb évszázada a császárságnak -, hogy a régi palotákban székeltek a Caesarok, midőn eszébe jutott Septimus Severusnak, hogy új palotát emeljen. Az alkalmat rá valószínűleg a rettentő tűzvész szolgáltatta, mely Commodus uralkodásának végszakában elpusztítja a Palatinust; de bizonyára más indoka is volt. Az új dinasztiák mindenha szükségét érzik annak, mert sanatatorium-nak nevezi; mellette van a consistorium, vagyis a basilica s távolabb a trichorum, azaz a három ágyas étterem (triclinium).
Megtudjuk belőle azt is, hogy e szép ház a császárság bukása utánig fennállott, mindig központja volt a Palatinusnak s mindenki a császári palota típusát látta benne. hogy nagy vállalatokkal hassanak a nép képzeletére. Különösen a melyik az Antoninusokat követte s a mely rászorult idegen eredetének elnézésére, azt szenvelegte, hogy sokat foglalkozik Rómával, díszítésével s megszépítésével.
Severus, mint mások is, kik egyszerre magas rangba emelkednek, folyvást attól tartott, hogy múltjára emlékeztetik s el akarta azt egészen felejtetni. Olvassuk, hogy egyízben mint közhivatalnok visszatérvén szülőhazájába s régi barátainak egyike, örömében, hogy újra láthatja, nyakába borulván, megverette, hogy tanulja meg, miként kell bánni a római nép tisztviselőjével. Kétségkívül azt vélte, hogy bőkezűségben versenyre kelvén elődjeivel, méltó utódjuknak mutatja magát. Birtokába akarta venni a császári halmot, palotát építeni reá, a mely családjának nevét viselje.
A Palatinus már-rnár zsúfolva volt, új építkezések számára kevés lehetett rajta a hely. Volt azonban még szabad tér a Caeliussal szemközt, a via Triumphalis hosszában. Itt kevésbé építkeztek mint egyebütt, mert a talaj lankásan leszáll e helyütt egész a síkig s igy nem nyújtott egyenletes telket nagyobb épület számára. Domitianus palotája bizonyos tekintetben idáig nyúlt el.
A peristylium-tól, melyet már említettünk s a mely oly nagy tért foglal el, egész során át a csak részben ismert helyiségeknek közlekedtek Augustus házával, melyet nagy palotájába foglaltatott be Domitianus. Augustus házán túl stádiumot építtetett, a mely jelenleg egészen fel van tárva. Stádiumnak nevezték a circusok egyik nemét, a mely férfiak futására s atléták játékaira volt rendeltetve. Kedvenc időtöltésük volt ez a görögöknek: e művész nép miben sem gyönyörködött inkább, mint annak szemlélésében, a meztelen szép test miként fejti ki változatos gyakorlatokkal erejét és báját.
A rómaiak ellenben, kik csak illetlen s veszélyes oldalát látták, nem nagy kedvet találtak e gyakorlatokban. Megszerették azonban a császárság alatt s különösen Domitianus barátkoztatta velők meg. Fölépítteti e játékok számára a Mars-mezőn ama nagy circust, melynek alakját s tervezetét ma is megtaláljuk a Piazza Navona-n.
Szeretett elnökölni e játékokon, görög öltönyben, bíbor köpennyel a vállain, arany koronával fején. Nem csoda hát, hogy palotájában is stádiumot akart, a hol egymagának s barátainak szerezhesse meg az időtöltést, melyet voltmennyi rómaival megosztott a Mars-mezőn. Kétségkívül mulatságosnak találta, néhány szakértő társaságában kipróbálni a gyors futót vagy ügyes bajvívót, a kit meg akart utóbb mutatni a népnek.
Nagy csínnal berendezettnek kellett lennie a helynek, hol ezen ünnepélyeket tartották; megtalálták a félkör alakú császári páholyt, egymás fölé helyezett két termet, melyek közül nyilván a felső volt a szebbik. Márvány oszlopokon nyugvó kettős csarnok uralkodott az egész circus fölött. Elgondolhatjuk, milyen képet nyújthatott e hely, midőn az uralkodó megjelent páholyában s az udvari népség, boldogan, hogy részt vehet e császári időtöltésben, a porticusok alá csődült.
Domitianus stádiumán túl, a halom szögletében keletnek s délnek építi palotáját Severus. Nagyon sokba kerülhetett; az építkezésnek megkezdése előtt úgyszólva meg kellett csinálni a talajt is az épület számára. Említettük imént, hogy mérsékelt lejtőzetben hajlott a síkra;
roppant alépítményekkel emelték fel, melyek egymásra helyezett kőívezetekből állottak. Máig fennmaradtak ezen alépítmények: eltűnvén a föld, mely reájuk volt halmozva, minden oldalról látjuk ezen íveket, melyek egymás fölé kapaszkodva sajátszerű csoportokat képeznek. Oly magasaknak látszanak, oly álmélkodással töltik el azt, ki a szomszédos utcákból néz erre, hogy némelyek magát a császári palotát látták bennük. Csak alapzatát s földalatti részét képezték; Severus palotája reájuk volt építve. Még fennáll néhány erős fala, a legmagasabbak s a legjobb karban levők az egész Palatinuson. Egyik a felső emeletekhez vezető pompás lépcsőzetet tartotta. De. mindé hatalmas romok közül egy sem éri fel érdekességben a nagy circus császári páholyának maradványát.
Magához a palotához tartozott úgy, hogy a császár megszemlélhette a szekér és lóversenyeket, a nélkül, hogy el kellett volna hazulról távoznia. Zárt teremből állott, a hol étkeket vehetett magához a fejedelem és családja s terrasse-ból, melyről az egész circust át lehetett tekinteni. Bámulatos volt az innen élvezhető látvány ama nagy ünnepélyek egyikének napjain, melyek az egész római népet egybegyűjtötték. A hosszú és szűk völgy, mely a Palatinus és Aventinus között elnyúlik, ma-napság Rómának egyik legszomorúbb s legszegényebb városrésze. Akkor óriási hippodrom volt, oszlopokkal, obeliskekkel, szobrokkal ékítve, s márvány lépcsőzetek által környezve, melyeket közel négyszázezernyi kíváncsi lepett el a nyilvános játékok alkalmával. Leírhatlan volt e tömeg élénksége, midőn a közönség által kedvelt lovak s kocsisok vettek részt a versenyben.
A nézők, úgymond Lactantius, a legsajátszerűbb látványt nyújtották; látni lehetett, mily szenvedéllyel követik a versenyek minden esélyét, hadonásznak, kiabálnak, ordítanak, felugrálnak padjaikról; mindenkinek volt ,,factio“- mellett foglalt pártállást; gúnyolták vagy éljenezték a zöld vagy kék, fehér vagy vörös színbe öltözött kocsisokat, kik a spina körül sürgölődtek. A pillanattól kezdve, midőn az ünnepély fölött elnöklő tisztviselő megadta az indulási jelt, fehér kendőt vetvén a versenytérre, addig, midőn a legszerencsésebb szekér, nyolcadfél kilométernyi távolságot megfutván, célhoz ért, az egész közönség roppant zajongásban volt, a melyet állítólag több mérföldnyi távolságban meg lehetett hallani. S az általános izgatottságban részt vettek a császárok is. Nekik is voltak kedvenc lovaik, kedvenc kocsisaik s nem örömest látták azoknak legyőzetését.
Úgy véljük, e császári páholy, melyet a szerencsés véletlen megtartott számunkra, volt színhelye a Herodianus elbeszélte rémes jelenetnek. A közönség egy része bátorságot vett magán kipisszegni egyik kocsisát a kékeknek, kiket Caracalla pártfogolt, rendeletet adott a császár testőreinek, hogy büntessék meg a vétkeseket. A circus lépcsősoraira rohantak s személyválogatás nélkül leöldösték, a kik csak kezük ügyébe estek. Leírhatatlan zűrzavar s vérontás támadt, nagy mulattatására a császárnak, ki a jelenet egy részletét sem téveszti el páholyából.
Septimus Severus az utolsó Caesar, ki új lakhelyet építtetett magának; a birodalom sokkal nyomorúságosabb helyzetbe jutott utána, semhogy bármelyik fejedelem megengedhette volna magának e pazarlást. Befejeztük igy a Palatinuson épült paloták felsorolását; voltak azonban ott a császári lakhelyeken kívül más épületek is; a fejedelem oldala mellett el kellett helyezni testőrségét s szolgáit. Bárha e laktanyák s rabszolga-házak nyilván kevesebb gonddal s költséggel épültek, mégis megmaradtak nyomaik a halom különböző helyein.
A Palatinusi utca aljánál, Titus ívének közelében nagy számát az egyenlőtlen kiterjedésű szobáknak tárták fel az ásatások. Kosa valószínűnek tartja, hogy a pretorianus cohors lakott itt, mely a Caesarok testőrségét képezte s csakugyan természetes is a feltevés, hogy a Palatinus fő bejáratának oldalára helyezték a laktanyát. E szerint itt történt volna, mint Tacitus elbeszéli, hogy a szerencsétlen Piso, akit Galba adoptált, Otho lázadásának első hírére összegyűjtő a testőrkatonákat s azon becsületes s mélabús beszédet tartja előttük, a mely nem volt alkalkelteni általa megérkező honfitársainak bámulatát.
A Septizonium elég szerencsés volt nagyobb viszontagságok nélkül átélni az egész középkort. Csaknem egész épségben állott, midőn V. Sixtus pápa leromboltatja és néhány általa restaurált templomban használtatta fel oszlopait. A művészetek reneszánsza, mondja Dutert, jeladás volt a legszebb műalkotások megcsonkítására s szétszórására. A pápák nem egyszer oly antik emlékeket romboltattak szét, a melyeket az ostrogótok kijavítottak. Nem V. Pál bontatta-e le csodás maradványait a Pallas-templomnak Nerva-forumán, hogy feldíszítse a paulini kutat? Az e helyütt felfedezett romok újabb korbeli eredetiteknek látszanak. Visconti és Lanciani azt hiszik, hogy Maximianus császár építkezéseihez tartoztak.
Érdekesebbek ezen alaktalan romoknál, melyek rendeltetése végre is meglehetősen kétséges, az átellenes oldalon, a Velabrum táján felfedezettek. Meglehetős karban levő egész utcára bukkantak itt, melyben az úgynevezett Victoria feljárót (clivus Victoriae) vélték felismerni. Ez is Róma első korszakának maradványa. A „római kapu“ vezetett hozzá, azon emlékek egyike, melyek eredetét Romulusig felviszik. Szűk és meredek út emelkedett innen a halom teteje felé.
Az utca, két oldalról magas házak által szegélyezve, sohasem lehetett nagyon világos; még sötétebbé vált, midőn Caligula befedette egy részét, hogy nagyobb kiterjedést adjon palotája teraszának. Jobb sorát, mely a halomra támaszkodik, kétségkívül a császári paloták tartozékai alkották. Behatolva a félig eltakart szobákba, melyek még fennmaradtak, amint hozzá szoktak a sötétséghez szemeink, meglepetéssel vesszük észre, hogy e homályos lakosztályok, melyeket alig tartottunk kezdetben rabszolgák számára alkalmas helyiségeknek, olykor nagy csínnal vannak díszítve; egy részük megőrizte vakolatát s mozaikjait, némelyiknek falán ma is bájos festmények láthatók s az erkélyeknek egyikén finom márvány korlát. Ha, amint igen valószínűnek látszik, csakugyan a fejedelem szolgái laktak e házakban, bizonyára a főbb rabszolgáknak s felszabadítottaknak, a császári szolgaszemélyzet arisztokráciájának voltak fenntartva. Nyilván azon haza s név nélküli, a görögországi piacokon össze vásárolt egyének laktak itt, kiknek kegyét a legelőkelőbb urak keresték, kik uralkodtak a császár fölött és vajmi gyakran kormányozták a birodalmat.
Tekintélyre s vagyonra tevén szert, rászánták magukat, hogy e levegő s világosság nélküli lakosztályokban fognak élni, hogy ne távozzanak el az uralkodó mellől, éppen mint XIV. Lajos alatt a legkiválóbb személyiségek, nagy paloták s szép kastélyok tulajdonosai, összezsúfolódtak a Versaillesi kényelmetlen lakosztályokban, csakhogy mindig a király szemei előtt legyenek. De ha az említettük rabszolgák vagy felszabadítottak nem is váltak meg e sötét kamráktól, legalább telhetőleg ki akarták csinosítani azokat s méltóakká tenni szerencséjükhöz : másként legalább nem lehet megfejtését adni a festményekkel s márvánnyal való e fényűzésnek, a szép díszítmények e bőségének oly falakon, a hol alig valónak észrevehetők.
A Palatinus másik oldalán, a nagy circus közelében ráakadtak egyikére ama régi házaknak, melyeket fennhagytak azután is, hogy a halmot ellepték a császári paloták s a cselédség lakásának szántak. Katonák s rabszolgák éltek benne, alkalmasint különböző időszakokban. Az átriumot környező szobák tele vannak ama pontozott vagy szénnel írott feliratokkal, melyeket graffitiknek neveznek az olaszok. Nagy részben katonáktól származnak, kik a császár hadastyánjainak (veteranus domini nostri) nevezik magukat; egyik-másik gúnyos epigramma, melyben a hadastyán elpanaszolja, mily keveset tudott megtakarítani szolgálatában. Némelyik arra látszik vallani, hogy volt mikor e házban fiatal rabszolgák iskolája (paedagogium) volt, melyen a fejedelmet szolgálni hívatott gyermekeket gondosan megtanították arra, miként közeledjenek hozzá, miként viseljék magukat társaságában s szórakoztassák beszédjükkel.
Többen e gyermekek közül feliratokat hagytak a falakon, melyekből kitetszik, hogy nem nagyon mulattatta őket az iskola s ugyancsak örültek, midőn elhagyhatták. Itt találták ama sokat emlegetett híres torzképet is, a mely jelenleg a Kircher-múzeumban látható. Szamárfejű embert ábrázol egy kereszten elnyúlva; alatta durván rajzolt égvén a kereszten levőre szegezi tekintetét, kezét pedig szájához emeli.
A jelenetnek magyarázatát adja e görög felirat: „Alexamenes istenét imádja.“ Nyilván voltmely keresztény ellen intézett tréfa: az Antoninusok idejében még a felvilágosultabb társaság is azt hitte, hogy a keresztények s a zsidók egyaránt szamarat imádnak. Alexamenes, a császár katonája vagy rabszolgája, az új hitre térvén, gúny tárgyává lett bajtársai előtt; azonban bátran elviselte csúfolódásaikat s ezen ellenséges világnak közepette sem tagadta meg hitét.
Visconti 1870-ben feliratot talált, a melyben vallomást tesz róla s a mely ezen, alkalmasint saját kezüleg vésett szavakat foglalja magában: Alexamenos fidelis. Ámbár idejekorán behatolt a kereszténység a Caesarok házába, ez az egyetlen emlék, melyet a Palatinuson hátrahagyott.