Az ajánlott pozitúrákkal kapcsolatos közvetlen javaslatokra alig találunk példát. Galénosz azonban közvetve, azáltal, hogy a szeretkezés után testgyakorlást ajánl, illetve a mértéktelen nemi élet ártalmairól értekezik, gyakorlatilag elutasít egy sor kimerítő pozitúrát.
Ugyanígy tesz Celsus (De Med. II.1.), amikor arra hívja föl figyelmünket, hogy a concubitusnak nem szabad fárasztónak lennie. Szóranosz (Kr. u. 1. sz.) orvosi szempontból előnyösebbnek tartotta a hátulról való közösülést, míg Artemidórosz Daldianosz (Kr. e. 106–48), aki az álmokról írott művében (Oneirokritika) számos pozitúrát felsorol, arra a következtetésre jut, hogy csak szemtől szemben ildomos közösülni, minden más testhelyzet a gyönyörhajhászás, a szabadosság és az elfajzottság eredménye (egy helyütt – De locis affectis 6.6. – Galénosz még azt is kijelenti, hogy az embernek nem szabad pusztán a gyönyör végett közösülnie).
Hippokratész szerint viszont az a legcélravezetőbb, ha nő szeretkezéskor hanyatt fekszik, és fejét hátrahajtja (II. 632–633).
Lucretius A természetről egy helyén ugyancsak orvosi szempontból szól a kérdésről, és a hátulról való közösülést ajánlja, mert szerinte így könnyebben fogan meg a mag:
Szintén nagy szerepet játszik, hogy az élvezetet mily módon hajtjuk végre. Sokan hiszik azt ugyanis, hogy vad vagy négylábú állat módján közösülve könnyebben fog az asszony, mert mellére feküdve s ágyékát fönntartva a mag hamarabb jut a méhbe. És sose végezzen buja testmozgást se az asszony, mert gátolja a n a fogamzást, s ellene harcol élénken viszonozva farával férje szerelmét s hogyha egész ellágyult keblével habokat hány. Mert a barázdából s helyes útjából a csoroszlyát így kihajítja, s a maglövetet kiszorítja helyéből. Éppen ezért szajhák szokták végezni e mozgást, hogy megtelve ne jussanak oly sokszor gyerekágyba, meg, hogy a férfi is így inkább élvezze szerelmét. Ám a mi asszonyainknak nincs szükségük ilyenre.
(Lucretius: A természetről. 4.1239–1253. Tóth Béla fordítása.)
Feltűnő, hogy a görög-római orvosi irodalom a testhelyzeteket egyáltalán nem elemzi abból a szempontból, hogy melyik során szerezhető nagyobb élvezet, holott a gyönyörnövelő szerek irodalma ekkoriban igen jelentős volt már. Ennek a hallgatásnak nyilván az anatómiai ismeretek szűkössége is oka lehetett. A görögök például a klitorisznak az orgazmusban játszott szerepéről tudtak ugyan, de a Gräfenberg-zóna létezéséről, szemben indiai kollégáikkal, fogalmuk sem volt.
Ezen a ponton érdemes talán röviden szót ejtenünk a figurae Veneris keleti hagyományának gazdagságáról. Vátszájana magyarul is olvasható Káma Szútrája, (Kr. u. 3. sz.), majd a középkori Dzsajadéva Gíta Góvindája (12. sz.), az Anangaranga Kaljánamallától, (15. sz.) a Kerítőnő tanítása Dámódaraguptától, a Koka Shastra, és a többi indiai szakkönyv több mint kétszázötven különféle, voltaképp csak nüansznyi eltérést mutató szeretkezési módot ismertet különös nevek (elefánttehén, gazella, majom stb.) alatt.
Indiában a képzőművészeti anyag is jelentős: Elephanta, Kadzsuráhó és Orissza domborművei bővelkednek szeretkezésábrázolásokban. Hasonló, éppen az indiai szakirodalmi előzményekre támaszkodó arab szakmunkák is ismertek, igaz, csupán a 9–14. századból (Jahja al Iszraili, Quszta ibn Luká, at-Tuszi, at-Tifaszi, An-Nefszavi – utóbbi magyarul is megjelent).
Érdekes, hogy az általam hozzáférhető kínai szexirodalomban sehol nincs szó kifejezetten a figurae Venerisről. Mindezt csak azért említettem, mert a keleti (indiai) és a mediterrán szexuális kultúra valószínűleg összefügg egymással, bár az eredeti görög-római szövegek hiánya miatt ezt az állítást nehéz bizonyítani.
Magyar László András