A prostitúció nem egyszerűen „szennyes mesterségnek” (sordida ars, a rómaiak ilyennek tekintettek minden pénzért végzett fizikai munkát), hanem kifejezetten tisztességtelen foglalkozásnak (quaestus inhonestus) minősült, amelyet az állam ugyan megtűrt, de szigorú hatósági felügyelet alá helyezett és számos joghátránnyal sújtott.

A tisztességes foglalkozások űzéséhez az ókori Rómában nem volt szükség iparengedélyre, a prostituáltaknak és a bordélyház-üzemeltetőknek azonban a városrendészeti feladatokat ellátó aedilisektől működési engedélyt (licentia) kellett kérniük. Az aedilis nyilvántartásba vette őket, így mód nyílt tevékenységük ellenőrzésére. A hatóság például ellenőrizte, hogy a „vállalkozó” betartja-e azt a szabályt, miszerint a házat csak délután nyithatja ki.
A nyilvántartott bordélyház-üzemeltetőnek, illetve prostituáltnak joga volt házára cégért kitűzni, amelyen például a Hic habitat felicitas (itt lakik a boldogság) szöveggel hirdette az igénybe vehető szolgáltatást. A prostitúció államilag elismert jellegét mutatja, hogy Caligula óta a kerítők és a prostituáltak adót is fizettek. E tekintetben is érvényesült tehát a pecunia non olet (a pénznek nincs szaga) elve.

Ugyanakkor a prostitúció csupán megtűrt jellegét tükrözi, hogy a római jog a kéjnőket számos joghátránnyal sújtotta. A legsúlyosabb hátrány az volt, hogy a prostituált pusztán mesterségénél fogva, sőt már az aedilisnek címzett engedélykérelem benyújtásával automatikusan becstelenné (infamis) vált. Az infamia nemcsak erkölcsi megbélyegzettséget jelentett, hanem a prostituált polgári jogait (jogképességét) is korlátozta. Így például nem tanúskodhatott, csak becstelen vagy rabszolgasorból felszabadított (libertinus) férfival köthetett házasságot. Ha felhagyott mesterségével, nem nyerte vissza becsületét, mert az infamia élethossziglan szólt.
További jogfosztást jelentett, hogy a kéjnő nem mehetett színházba, nem viselhetett tisztességes asszonyhoz méltó öltözéket (matronalis habitus), így az utcán járva kötelezően hiányos ruházata (meretricia vestis) miatt mindenkor ki volt téve a férfiak zaklatásának. De a prostituáltnak egyébként is számolnia kellett azzal, hogy sérelmére büntetlenül lehet bizonyos bűncselekményeket elkövetni.

Ulpianus tárgyalja azt az esetet, amikor egy férfi kéjvágytól hajtva betört egy prostituálthoz, és azt közösülésre kényszerítette. Hogy a baj még nagyobb legyen, a betört ajtón át tolvajok surrantak be a házba, és onnan számos vagyontárgyat elloptak. Ulpianus úgy foglalt állást, hogy a vehemens „ügyfél” nem vonható felelősségre sem erőszakos közösülés címén, sem a mások által elkövetett lopásért, mert cselekményét egyszerűen csak a libido motiválta.



Földi András