A csinosság helyett nem véletlenül említettük a hölgy „jól öltözöttségét”. Ha ugyanis egy tisztességes polgárasszony egy forró nyári napon olyan lenge öltözékben merészkedett ki az utcára, amilyet csak prostituáltak szoktak viselni, akkor nem tehetett panaszt, ha netán valaki „leszólította” vagy egyszerűen ajánlatot tett neki.
E példából is kitűnik, hogy a római jog szigorú szabályokkal védte a nemi erkölcsöket. A rómaiak ugyanis alapvető értéknek tartották a monogám házasságot, a családi élet erkölcsi tisztaságát, a női becsület, sőt a szeméremérzet védelmét is. Mert a rómaiak eredendően igen szemérmesek voltak. Jellemző, hogy a nyilvános meztelenségtől való idegenkedésük miatt – ellentétben a görögökkel – még az akkoriban meztelenséggel járó sportok űzésétől is tartózkodtak. Ugyanakkor a rómaiak szemléletmódját és így a római jogot is kezdettől fogva jellemezte egyfajta liberalizmus, amely alapján a prostitúciót ugyan elítélték és megvetették, de mint szükséges rosszat mégis eltűrték, jogi és társadalmi értelemben egyaránt.

Ki minősült prostituáltnak? A Kr. u. 3. század elején élt híres római jogtudós, Ulpianus meghatározása szerint prostituált az, aki nyilvánosan, válogatás nélkül és általában pénzért létesít nemi kapcsolatokat.
Ulpianus szerint nem prostituált az, aki csak alkalomszerűen fogad el egy-egy férfitól pénzt a szeretkezésért, ugyanakkor – a mai jogi megítéléssel ellentétben – azt a nőt is prostituáltnak minősíti, aki ugyan ingyenesen, de válogatás nélkül bocsátja testét az őt igénybe vevő férfiak rendelkezésére. Ulpianus a prostitúció fogalmával kapcsolatosan leszögezi azt is, hogy nemcsak a bordélyházakban, hanem bármely más, arra alkalmas helyen, például vendégfogadókban űzött ilyen tevékenység is prostitúciónak minősül.

A prostitúcióról szólva Ulpianus és a többi római jogtudós is csak a kéjnőkről (meretrices, feminae probrosae) beszél, pedig voltak férfi prostituáltak is. Juvenalis egyik szatírájában olvashatunk egy Endymion nevű szép ifjúról, aki kéjsóvár nőktől kapott pénzt odaadó szolgálataiért. Az ilyen férfiak nem minősültek ugyan kimondottan prostituáltnak, de a kéjnőkhöz hasonlóan ők is viselték a becstelenség (infamia) bélyegét (szerencséjükre csak képletesen, nem a bőrükre égetve).
Hasonlóképpen ítélték meg a rómaiak a színészeket, főleg a színésznőket és a táncosnőket. Az utóbbiak gyakran szinte teljesen átlátszó tunicában lejtették erotikus táncaikat a színpadon, és többségük nyilván rá is szolgált a kedvezőtlen megítélésre.

A prostitúcióval azonos megítélés alá esett a lenocinium, vagyis a kerítés, bordélyház üzemeltetése, illetve a prostituáltak egyéb módon történő foglalkoztatása. A „foglalkoztatás” szabad jogállású kéjnő, illetve saját vagy e célra bérelt idegen rabszolganő alkalmazása útján történt. Ulpianus kifejezetten hangsúlyozza, hogy a lenocinium semmivel sem különb a prostituált tevékenységénél.



Földi András