A római jog semmisnek nyilvánította a jó erkölcsökbe ütköző szerződéseket, így jogilag érvénytelen volt a prostituált és ügyfele közötti megállapodás is. Ha az ügyfél nem fizetett volna, akkor a kéjnő nem indíthatott pert az elmaradt díjért. De ez a probléma a gyakorlatban nem merült föl, hiszen a prostituáltak előre elkérték a pénzt. Sőt, a bordélyházak előfizetést is elfogadtak: az ügyfelek terrakottából vagy csontból készült jegyeket válthattak, amelyet a ház későbbi felkeresésekor leadtak. Jogilag természetesen az efféle „bordélybérleti szerződés” is semmis volt.

Felmerült ezért az a kérdés, hogy az ügyfél visszakövetelheti-e a kifizetett díjat azon a címen, hogy annak megfizetésére semmis szerződés alapján került sor. A római jogtudósok a kérdésre egyértelműen tagadó választ adtak. A döntést Ulpianus azzal indokolta, hogy jóllehet a prostitúció a jó erkölcsökbe ütköző foglalkozás, de a pénz elfogadása a prostituált részéről már nem erkölcstelen, mert ő prostituált, és neki ebből kell megélnie.
Megjegyezzük, hogy a jogtudósok a bordélyházat látogató férfi magatartását ugyan szintén erkölcstelennek (turpis) minősítették, de jogilag a férfit emiatt semmiféle hátrány nem érte, és a közfelfogás is nagy megértéssel kezelte az örömszerzés e formáját választó férfiakat. A prostitúció, beleértve a kerítést és a bordélyház üzemeltetését is, a római jogban nem számított bűncselekménynek.

Augustus törvényei csak az adulterium és a stuprum elősegítését nyilvánították bűncselekménnyé (lenocinium néven – mint láttuk, ez a szó eredetileg és általában kerítést, bordélyház-üzemeltetést jelentett). Hadrianus – bizonyos kivételes esetektől eltekintve – megtiltotta rabszolganők bordélyház-tulajdonosnak történő eladását, a 3. századtól kezdve pedig a császárok egyre szigorúbb büntetésekkel igyekeztek visszaszorítani a prostitúció legkirívóbb formáit.
A Historia Augustából tudjuk, hogy Alexander Severus császár fontolgatta a férfiprostitúció betiltását, de ettől a tervétől mégis elállt, mert attól tartott, hogy a tiltás folytán a prostitúció ellenőrizhetetlenné válik. Nem sokkal később azonban Philippus császár valóban betiltotta a férfiprostitúciót. 428-ban II. Theodosius keletrómai és III. Valentinianus nyugatrómai császár közös rendeletet bocsátottak ki, amelyben szigorú büntetés (bányamunkára ítélés) terhe mellett megtiltották, hogy az apák és rabszolgatartók – hatalmukkal, illetve tulajdonjogukkal visszaélve – lányaikat és rabnőiket prostitúcióra kényszerítsék.

A prostitúció ennél szélesebb körű betiltására azonban nem került sor, nyilván azért, mert ez nem lett volna reális célkitűzés. Továbbra is a prostituáltakat sújtó, fent ismertetett joghátrányok voltak hivatottak jelezni, hogy a római jog csak szükséges rosszként tűri meg a prostitúciót.



Földi András