Történeti forrásaink tanúságtétele szerint Caligula volt az első római uralkodó, aki állítólag megadóztatta a prostituáltakat. Suetonius (Cal. 40.) jegyzi fel a következőket:
„Vectigalia nova atque inaudita... exercuit, nullum rerum aut hominum
genere omissum exigebatur ... ex capturis prostitutarum quantum
quaeque uno concubitu mereret; additumque ad caput legis, ut tenerentur publico et
quae meretricium quive lenocinium fecissent, nec non et matrimonia obnoxia essent.”
A császár új és eddig sohasem ismert adókat vetett ki, nem hagyott ki semmit és senkit, a prostituáltak bevételéből egy aktus díját követelte meg. A törvényhez aztán egy újabb kiegészítést fűzött, hogy a kincstárnak kötelesek fizetni azok is, akik korábban űzték a prostitúciót vagy a kerítést, és a házasságban élőkkel sem tett kivételt. Ez utóbbi kikötés oka valószínűleg nem morális megfontolás volt, hanem az, hogy a lehető legmagasabb állami bevételre tegyen szert. A császár először a publicanusokra, majd a praetorianusokra bízta a begyűjtést, mégpedig azért, mert a pénzösszeg hatalmas volt.
Mindez akár Suetonius anekdotájának is tűnhetne, ha egyéb források és feliratos emlékek nem igazolnák a prostituált-adó tényleges, hosszú évszázadokon keresztül fennálló létezését. A szíriai Palmyrában fennmaradt, Kr.u. 137-re datálható felirat (CIS II. 3. 3913) a fizetendő adó összegét lépcsőzetes rendszerben állapítja meg: az a prostituált, aki 6 ast kér, 6 ast fizet, aki 8-at, az 8 as adót, és így tovább.
Még érdekesebb a CIL ΠΙ. 13750 szám alatt megtalálható felirat, mely a Fekete-tenger partján található Chersonesus nevű katonai gami- zonból származik, a Kr. u. 185 (186). évből. A töredékesen fennmaradt szöveg a helyi lakosok panaszaira kiadott provinciái helytartói rendeletet rögzíti - Chersonesus lakói ugyanis panaszt nyújtottak be a kormányzóhoz, hogy a római katonák, akik a prostituált-adót (capitulum lenocinii, vectigal) gyűjtik be, erőszakosak és zsarolják a helybélieket. E feliratos emlékek mellett egyiptomi papiruszleletek is alátámasztják a prostituáltak részéről fizetendő adó létét. A Scriptores Historiae Augustae egyik császár-életrajza Alexander Severusról jegyzi fel (Sev. 24.3.), hogy a császár
„lenonum vectigal et meretricum et exsoletorum in sacrum aerarium
inferri vetuit, sed sumptibus publicis ad instaurationem theatri, Circi,
Amphitheatri, Stadii deputavit”
- az uralkodó elrendelte, hogy a kerítőkre, prostituáltakra és selyemfiúkra kivetett adót ne az államkincstárban helyezzék el, hanem azt közkiadásként a színház, a cirkusz, az amfiteátrum és a stadion helyreállítására fordítsák. Ezt a sajátos bevételi forrást csak Anastasius császár szüntette meg Kr. u. 498-ban, miután számos keresztény író már korábban határozott módon kritizálta e gyakorlatot.
A közjog területén túl a prostitúció és a pénzügyek összefüggései a magánjogon belül is újra és újra felbukkanó problémát jelentettek. A prostituáltakról általában az a vélekedés járta, hogy pénzéhesek, veszélyeztetik a családi vagyon megőrzését, és mindezt különösen akkor, ha élveteg fiatal férfiakat kerítenek hálójukba.
Plautus komédiáinak hősei gyakran panaszkodnak arra, hogy szerelmük tárgya, egy szép örömlány, becsapta és kifosztotta őket minden vagyonukból . A D. 17.1.12.11. (Ulpianus libro trigensimo primo ad edictum) szöveghelye a fenti, közhelyszerű állapotból indul ki, amikor a mandatum alkalmazásának egy különleges esetét elemzi:
„Si adulescens luxuriosus mandet tibi, ut pro meretrice fideiubeas, idque tu sciens mandatum susceperis, non habebis mandati actionem, quia simile est, quasi perdituro pecuniam sciens credideris. Sed et si ulterius directo mandaverit tibi, ut meretrici pecuniam credas, non obligabitur mandati, quasi adversus bonam fidem mandatum sit”
- ha egy buja fiatal férfi megbíz téged, hogy egy prostituáltért vállalj kezességet, és te ennek tudatában a megbízást elvállaltad, a mandatum alapján nem fog téged kereset megilletni, mert ahhoz hasonlít a helyzet, mintha tudatosan hiteleztél volna valakinek, aki a pénzt elpazarolja. De ha ez a férfi újból megbíz téged, hogy nyújts pénzkölcsönt a prostituáltnak, a mandatum nem kötelez, mert ez a megbízás mintegy a jó erkölcsbe ütközik.
A D. 12.5.4.3. (Ulpianus libro vicensimo sexto ad edictum) híres és sokat elemzett fragmentuma a jogalap nélküli gazdagodás visszaperlésének különböző esetei között tárgyalja a prostituált részére kifizetett összeg visszakövetelhetőségét: A nagy jogászok által adott megoldás végső soron logikus, egyben tökéletesen tükrözi a római társadalom (fentiekben már bemutatott) kettős hozzáállását a prostitúció jelenségéhez.
A meretrix egy mesterséget gyakorol. Ez a mesterség utálatos, de tagadhatatlanul létezik; a nőnek is meg kell élnie, így nem lenne méltányos az őt sújtó számos joghátrány mellett még pénzétől is megfosztani:
„Sed quod meretrici datur, repeti non potest, ut Labeo et Marcellus scribunt, sed nova ratione, non ea, quod utriusque turpitudo versatur, sed solius dantis: illam enim turpiter facere, quod sit meretrix, non turpiter accipere, cum sit meretrix”
- amit pedig egy prostituáltnak adnak (fizetnek), nem lehet visszakövetelni - írja Labeo és Marcellus -, de egy új indok alapján: nem amiatt, mert mindkét oldalon erkölcstelenség áll fenn, hanem azért, mert kizárólag csak az adó fél erkölcstelen. A nő erkölcstelenül viselkedik, mert prostituált, de nem erkölcstelen, amikor elfogadja a pénzt, mert hiszen prostituált.
A prostitúció tényleg komoly magánbevétel forrását is jelenthette, de nem szükségszerűen a meretrix javára. A fentiekben láthattuk, hogy az államhatalom évszázadokig nem habozott akkor, amikor a prostituáltakra kirótt vectigali kellett begyűjteni, és ebben a kérdésben a „tisztességes polgárok” sem voltak finnyásabbak a közszervezetnél.
Ha mindez az ő érdekeiket is szolgálja, az örömlányok által termelt összegek mögül azonnal eltűnni látszik a prostitúcióhoz, pontosabban a prostitúcióból származó pénzhez kapcsolódó megbélyegzettség, és marad a biztos bevétel. Szinte szimbolikus értékű az a Digesta-fragmentum, melyben Ulpianus a hereditatis petitio kapcsán így nyilatkozik az örökölt vagyon egyik eleméről (D.5.3.27.1. Ulpianus libro quinto decimo ad edictum):
„Sed et pensiones, quae ex locationibus praediorum urbanorum perceptae sunt, venient, licet a lupanario perceptae sint: nam et in multorum honestorum virorum praediis lupanaria exercentur”
- azok a bérbevételek, melyek egy városi ingatlan bérbeadásából származnak, a hereditatis petitio hatálya alá tartoznak, még akkor is, ha bordélyházból származnak. Merthogy bordélyházakat számos tisztességes férfiú telkén működtetnek.