Az 1965-66., 1968-69. és 1984-85. évi terepkutatásaink eredményei megerősíteni látszanak egy korábbi nézetet. Eszerint a Veceltől (Miciától) északra feltételezhető képzeletbeli római határszakasz nagyjában az Erdélyi Középhegység észak-déli irányú fő vízválasztóját követte. Az ettől a nem túlságosan kanyargós vonaltól nyugatra fekvő földkéreg-szerkezeti (tektonikus) medencékben (a Fehér-Körös-medence Kőrösbányáig nyúló felső, keleti részétől eltekintve) pillanatnyilag semmi biztos római erődítési, települési nyom (épületmaradvány, feliratos emlék) nem ismeretes.

A 60-120 km széles Erdélyi Középhegység hajdanában őserdők fedte, nyugati szegélyén általában nagyon meredeken fölmagasodó óriás sasbérc (horszt) terjedelmes akadályövezete szükségtelenné tette a római Dacia nyugati végeinek e szakaszon való különösebb megerősítését.
A Kőrösbánya-Brád-Abrudbánya-Aranyosbánya-Zalatna környéki aranytermő vidék azonban természetesen részét alkotta Dacia provincia középső-nyugati felének. Noha már ezen a tájon is megtettük az első, puhatolózó lépéseket, e területsáv római kori védelmének kérdése - egyelőre - továbbra is rejtély számunkra. Kibogozása légi felderítéssel, fényképezéssel összekötendő aprólékos terepjárások felderítő munkájától remélhető.

A nagyjában a Gaina (1486 m), Nagy-Bihar (1848 m) és Vigyázó (1836 m) „hegyvonulaton” végighúzható vonal ez utóbbi lapos tetejétől menedékesen északnak ereszkedve a sebesváralji (? RESCVLVM) római tábortól 3-4 km-re Ny-ra keresztezte a Sebes-Körösnek az Erdélyi-medencéből kivezető, nyugatra irányuló, kanyargós, szűk völgyét. A limes külső őrtoronysora ettől kezdve már a tágabban értelmezendő Meszes-hegység hullámos felületű, alacsony, keskeny hátán futott Dacia tartomány északi kapuvárosa, a dák nevű Porolissum környékéig.

Az északnyugati limes-szakasznak a természetes óriásgátként délnyugati-északkeleti irányban kb. 65 km hosszan húzódó hegység hátához igazodása - véleményem szerint - kétségtelenül a birodalmat gyarapító Traianus császár nevéhez fűzhető, akárcsak általában az egész új tartomány védelmi rendszere alapjainak kijelölése.
A sokfajta tehetséggel megáldott „Optimus Princeps” germaniai helytartósága idején szerzett bőséges tapasztalattal, gazdag s elmélyült helyrajzi szemléje adatainak birtokában, a tartomány földrajzi adottságainak bámulatosan alapos ismeretében szervezte meg a - tudomásunk szerint - nagy vonalakban a daciai római uralom egész tartama alatt szinte változatlan határvédelmi rendszert.

Porolissum táborainak s egyéb védműveinek a telepítésével évezredeken keresztül használt nevezetes kereskedelmi út bizonyos szakaszának, a Meszesi-kapunak, az ún. „Porta-Mezesiná”-nak az ellenőrzését biztosították, azt szükség esetén el is zárhatták.
Az újonnan meghódított daciai területek határainak megvonásakor, védelmi rendszerének kialakításakor a katonai (hadászati) érdekek mellett egyáltalán le nem becsülhető szerephez jutottak a gazdaságosság szempontjai is (Többek közt emiatt illesztették a határvédelmi rendszerbe a különösen a Szilágyság határvidéke fölé 300-350 m-es átlagos viszonylagos magassággal letekintő Meszes-hegység oromsorát is.)

Ugyanennek az elvnek az alapján támaszkodtak az Erdélyi Középhegység meg a Keleti-Kárpátok közt húzódó alacsony röghegység-sornak, a román földrajzkutatóktól „kárpátközi járomnak” nevezett, északra többé-kevésbé meredek (sok esetben szikla-) falban alábocsátkozó részeire: a kődi Nagyhegy (637 m), a Haragos (Vf. Florii 811 m), a Peresnyel (663 m), a Kővár-vidéki mészkőfennsík, valamint az Ilosvai-hegység (783, 975 m) szinte „maguktól kínálkozó”, Zsibó városánál még csak egyetlen, meredeken megdőlt jégtáblához hasonlítható, keletebbre azonban több km-re szélesedő, nagyobb léptékű térképeken nem is észlelhető, ám a valóságban meglehetős nehézségekkel áthatolható magaslat-sorára, kueszta-vonalára.

Aprólékosabb földrajzi jellegű bemutatásától most eltekintve csupán annyit óhajtok megjegyezni, hogy még az első hallomásra könnyebben áthatolhatónak vélhető, alacsony mészkőfennsík-részeken is szép számmal figyelhetők meg az északról délre haladást nem lekicsinyelhetőn akadályozó exokarszt-jelenségek, lábbelit rontó, lábficamot okozó sziklabordák, víznyelők (töbörök, vakvölgyek, zsombolyok, sőt zsomboly-mezők stb.), kelet-nyugati irányú valóságos sziklafalak, észak felől szinte megmászhatatlanul meredek, éles kueszták kőfolyásokkal, a terület keleti részén a mészkőfennsíkba vágódott (nem túl mély, de mégiscsak létező) sziklaszorosok stb.

E kelet felé szélesedő akadályövezettől délre, nagyjában DK-ÉNy irányban folyik, a hosszanti tengelyét tekintve legalább öt ízben egészében irányt változtató, szinte zegzugosnak mondható völgyű (egyesült) Szamos folyó Dés és Zsibó városa közti, mintegy 75 km hosszúságban. (Tévedés ne essék, a völgy megtörésén nem a folyóágy kanyargásait [meandereit] értjük, hanem annak egészét érintő irányváltozásait!)
A völgynek ez a földkéreg-szerkezeti törésektől megszabott többszörös irányváltása eleve alkalmatlanná tette azt a római limes őr- és jelzőtorony-sorának a teljes egészében való idetelepítésére, hiszen a fővölgy kígyózó volta miatt szó se lehetett az áttekinthetőség kívánalmának a védővonallal kapcsolatos alkalmazhatásáról, noha ennek az elvnek az érvényesülése Dacia eddig ismeretes minden limes-szakaszán világosan megfigyelhető. Ezért már régebbtől nem fogadhattuk el a folyami határról hangoztatott korábbi feltételezéseket. Ráadásul nem szabad szem elől téveszteni, hogy az (egyesült) Szamos-völgy Dés-Zsibó közti szakaszában ma ismeretes két római segédcsapat (auxilia-) táborvára: Alsókosály meg Tihó egymástóli távolsága mind a provincia ÉNy-i, mind az ÉK-K-i táborsorán észlelt helyzethez képest szokatlanul nagy: 65 km-re rúg! Ez kb. két teljes (nyári) napi menetteljesítménynek felel meg.
Ehhez járul még a Szamos-völgynek a sűrű lombhullató-erdős háta északról nagyon megkönnyítette bármilyen ellenséges csapat dél, azaz római foglalású területek felé nyomulását. A fentebbiekben említett fennsíkon előrehatolva, hadászatilag rendkívül előnyös helyzetből rohanhatták volna le a 65 km-es távolságon a fővölgybe elszórtan telepített gyenge római figyelő- és jelző-őrségeket.

Remélhetőleg a fentiek összefogott előadásából is világossá válik, hogy hadászati (stratégiai) és harcászati (taktikai) tekintetben a Szamos-völgy Alsókosály és Tihó közti talpa éppenséggel nem felelhetett meg ilyen hosszú védelmi körlet hol keskenyebb, hol szélesebb völgysíkon való kiépítésére. Ezzel szemben viszont kitűnően alkalmasnak mutatkozott a két tábor összeköttetését biztosító, no meg közvetlen közelükben felsorakozott őrtornyok (és esetleges nagyobb erődítmények: burgi, castella?) ellátását lehetővé tevő fő hadászati (limes-) út vezetésére.
Az adott helyzet alapján joggal vetődött fel a kérdés: mégis létezett-e egyáltalán bárminemű védelmi szervezet az említett két auxilia-tábor közti elképzelhető határszakaszon, s ha igen, vajon merre húzódhatott? Bár a tihói táborral kapcsolatos, még 1958-ban megjelent kis írásomban már voltak bizonyos sejtelmeim a kérdés megoldására, ezeknek akkoriban nem mertem hangot adni.

Két kedvező körülmény segítette a kutatás megindulását. Az egyik az erdélyi, Bethlen városa melletti csicsókeresztúri születésű Torma Károly nevéhez fűződik. E kiváló régészünk a múlt század 70-es éveiben fedezte fel és járta végig a meszesi limes-szakaszt Porolissum táboraitól, többi védelmi műveitől a Sebes-Körös völgyszorosáig.
A 80-as években az (egyesült) Szamos völgyében is kutatni kezdett. Szamosgalgó, Ködmönös, Révkörtvélyes, Kisnyíres és Nagylozna határában fel is fedezett néhány római őrtoronymaradványt. Szerencsétlenségre azonban még ezek a szétszórtan fekvő, csekély terjedelmű maradványok se kerültek be a tudományos „köztudatba”; a tartomány északi határvonalával foglalkozó kutatók nem ismerték. Ezekről az emlékekről mindössze az egykori Szolnok-Doboka megye monográfiájában olvasható néhány nehezen megtalálható, szétszórt, rövid utalás.

A másik, a kutatások újabb megindítását ösztönző szerencsés felfedezés egy 1967-ben még középiskolás tanuló személyéhez fűződik. Az a növendék szülőfaluja, Csicsókápolna határában fekvő őrtorony-maradványból kiásott régiségeket vitt bemutatásra a dési múzeumba, illetőleg a kolozsvári Történelmi és Régészeti Intézetbe.
A leleteket megtekintő, akkor főkutató Protase Dumitru (jelenleg ny. egyetemi tanár) felismerte azok jelentőségét, de, ismerve e sorok írójának limes-szel kapcsolatos, évtizedekkel ezelőtt kialakult érdeklődését és kutatásainak eredményét, önzetlenül átengedte a kiszállás, felfedezés, további terepszemlék lehetőségét. (E helyről is fogadja hálás köszönetemet!)

A kutatások anyagi fedezetéről a felfedezés hírétől fellelkesedett néhai Daicoviciu Constantin akadémikus gondoskodott haláláig az Erdélyi Történelmi Múzeum költségvetéséből.



Ferenczi István