Annak a töredékes lépcsőmaradványnak a dőlési szögéből, mely a fal egyik pontján található, valamint egy másik helyütt abból a magasságból, amelyet a falnak el kellett érnie ahhoz, hogy a teteje egy híd folytatása lehessen, a legtöbb szakértő úgy véli, hogy átlagosan 4-5 méter magas volt, a terepviszonyoktól függően. Ehhez még hozzá kell vennünk a védőbástyákat és a lőréseket, amelyek mögé a katonák beállhattak, és amelyek még egy-két métert hozzáadhattak a fal amúgy is impozáns magasságához a kelta oldalon. De mindez csak becslés.
Az angliai New-castle-ban látható a fal néhány kapujának és tornyának fel- épített mása, valamint jó pár tervrajz, ám ezek mind csak találgatásokra épülnek. Az alapjukat a birodalom egyéb tájain megfigyelhető római építészeti emlékek adják, meg néhány elnagyolt rajz a falról egy kupán és egy tálon, melyeket a régészek valamelyik ásatáson fedeztek fel. Egyszóval kár is lenne tagadni, hogy nekünk, mai embereknek fogalmunk sincs, pontosan hogyan nézett ki a fal, s miként változott a háromszáz évnyi használat alatt.
A fehérre meszelt vakolat alapjául néhány kövön talált mészfesték-lelet szolgált, de hogy Hadrianus fala valóban teljes hosszában le lett volna meszelve - a rómaiak épületeiket, erődítményeiket gyakran színesre festették -, továbbra is találgatás tárgya, s a megfejtés a történészekre vár. Annyit biztosan tudunk, hogy a fal nyugati vége – pontosabban eleje - tőzegből rakott falként indult, s ezt az anyagot később kővel helyettesítették.
Írásos emlék nem maradt fent arról, hogy a fal ellen indítottak tényleges támadást, de egyáltalán nem kizárt, hogy fennállása alatt ilyesmire sor került. Határvonalként és a terep részeként egész biztosan tanúja volt néhány konfliktusnak, mint például a 367-es felkelésnek, hiszen bármilyen megszálló seregnek először is rajta kellett átjutnia.
Viszont igen csekély bizonyíték van akkora tűzre és pusztításra, ami egy ilyen támadást kísért volna. Vajon a fal mindenkit elrettentett a támadástól? Vagy olyan könnyű lett volna áthatolni rajta, hogy a támadók semmi nyomot nem hagytak? Esetleg azt kell feltételeznünk, hogy az idő a múlt csatáinak minden bizonyítékát elmosta?
Mindemellett a szakértők abban sem teljesen biztosak, hogy egyáltalán hogyan „működött” a fal. Szinte elképzelhetetlen, hogy annak az ötezer fősre becsült római haderőnek, amely a fal nyolcvan római mérföldnyi, vagyis körülbelül százhúsz kilométeres hosszában teljesített állandó szolgálatot, bármi esélye is lett volna, hogy visszaverjen egy összpontosított támadást, bármely pontján érte volna is a falat. Ehhez túlságosan szét voltak szórva. De akkor mi lehetett a fal célja? Egyszerűen csak a civilizáció határát jelölte ki ennyire hangsúlyosan? Vagy az, hogy korlátozza a kereskedelmet és a népmozgást, mint a közelmúlt vasfüggönye Kelet- és Nyugat-Európa határán? Vagy hogy vámot, adót szedjenek az utazóktól azáltal, hogy szűk kapukon terelik át őket?
Lehet, hogy a fal és erődjei mindezeket a célokat együttesen szolgálták, egyszerre alkottak valóságos földrajzi és lélektani határt. Bizonyosan azonban csak annyit állíthatunk, hogy a fal részben megvédte Britannia római részét a fosztogatásoktól, az inváziótól, és elhatárolta észak és dél két kultúráját. A történelmi vonalat ez a fal húzta meg Anglia és Skócia között.
Nem tudjuk, hogyan emlegették a védvonalat maguk a rómaiak, mindenesetre nem valószínű, hogy Hadrianus falaként. Ugyanakkor egyértelmű, hogy helyénvaló az erődítményt e tehetséges, energikus, nagyvonalú és kellő érzékenységgel megáldott, ugyanakkor sokszor kemény és kegyetlen császárnak tulajdonítani. Építése az ő uralma alatt kezdődött meg, miután látogatást tett Britannia provinciában.
Vindolandán ötvenszobás „fapalota” maradványai kerültek elő egy római erőd romjai közt, melyek egyidősek Hadrianus britanniai körútjával, és a régészek szerint valószínű, hogy e palota a császárnak és kíséretének épült. De azt csak találgatni tudjuk, mit mondhatott vagy parancsolhatott a császár. Az ókori irodalomnak egyetlen helye utal kifejezetten a fal építésére, az is sokkal későbbről, a 4. századból származik, Aelius Spartianus birodalomtörténetéből. Spartianus szerint:
„Miután [Galliában] megreformálta a hadsereget, ahogy az egy uralkodóhoz illik, Hadrianus elindult Britanniába. Ott rengeteg hibát kijavított, és ő volt az első, aki falat épített, nyolcvan mérföld hosszú, határt vonni a rómaiak és a barbárok közé.„
A rómaiak tudtak a messzi Kelet nagy civilizációiról, Indiáról és Kínáról, hiszen mindkettővel kereskedtek. A történészek épp ezért elképzelhetőnek tartják, hogy Hadrianus hallott a Kínai Nagy Falról, amely körülbelül háromszáz évvel azelőtt öltött alakot, hogy Hadrianus erődítményét építeni kezdték. Vajon Kína monumentális fala inspirálta-e a császárt, hogy egy állandó védelmi vonalat vonjon birodalma határául, még ha jóval kisebb szakaszon is? Ezt sajnos nem tudjuk.
A „barbár” szó római használatban nem olyan vad, gondozatlan és primitív törzsek képzetét keltette, mint ahogy azt a hollywoodi filmek alapján manapság a legtöbben gondolják. A szó egész pontosan „kívülállót” jelentett, de sajnos, a használata a keltákra vagy a germánokra vonatkoztatva nem teljesen valós képet jelenít meg a modern felfogásban. Az nem is lehet kérdés, hogy hadászati és kulturális értelemben a mediterrán civilizációk évszázadokon át jóval felette álltak az északi népek színvonalának, s hogy a rómaiaknak több évszázad állt a rendelkezésére, hogy katonai-stratégiai tudásukat, harcászati technikáikat s a leigázott népek feletti uralkodás módozatait tökélyre fejlesszék.
Ugyanakkor a kelták tehetséges gazdálkodók voltak, kiváló művészek, rettenthetetlen harcosok, ezenkívül fejlett, szövevényes vallásuk és szájhagyomány útján terjedő irodalmuk is volt. Sőt, a rómaiak tőlük kölcsönöztek néhány módszert, többek között a bognárság, a kocsi készítés, a fémmegmunkálás és a földművelés különböző technikáit.
Rengeteg kelta fegyvert is átvettek. Igaz, hogy a távoli vidékek törzsei valóban elmaradtak a rómaiak mögött az írásbeliségben, a hadviselésben, az építészetben és más műszaki tudományokban - de a jelek szerint nem is igyekeztek átvenni ezeket a vívmányokat. Számunkra az egyik legfurcsább dolog az eszméknek - többek között a kereszténység gondolatkörének - oly lassú térhódítása lehet az ókori világban, hiszen napjainkban annyira hozzá vagyunk szokva a tömegkommunikációhoz és a gyors változásokhoz.
A kelta nagyon ősi nép volt, kultúrája Írországtól egészen a Fekete-tengerig terjedt. Róma korai történelme során kifosztották a várost, és egyszer Észak-Itáliát is sikerült elfoglalniuk, ahol azonban később leigázták őket a rómaiak, nem sokkal a Karthágó ellen vívott pun háborúk előtt.
Az a tény, hogy népük megmaradt részét végül Walesig, Írországig és Skóciáig űzték, nem szabad hogy elfeledtesse a másik tényt - azt, hogy a kelták nyolc évszázadon át ellenálltak a római hódításnak. Róluk alkotott képünk teljes egészében latin forrásokból származik, amelyek közül némelyik - mint például Iulius Caesar beszámolója Gallia meghódításáról - csak félig-meddig tekinthető történeti hűségű írásnak, mivel leginkább egy előre kitervelt és koreografált politikai propaganda részét képezte.
197-ig a közkatonák (a centuriói rang alatt) hivatalosan nem köthettek házasságot, már korábbi időkből is van írásos adat arról, hogy a legionáriust elkísérte a párja, akit persze hivatalosan nem ismertek el feleségnek. Természetesen bordélyok is voltak, és semmi kétség: a férfiak és a nők kapcsolata akkor is éppolyan szövevényes volt, mint napjainkban. Minden fennmaradt római írásos emlék azt sugallja, hogy míg a technikai civilizáció hihetetlenül sokat fejlődött az elmúlt kétezer évben, az emberi természet jóformán semmit nem változott.
A filmek és a könyvek adnak bizonyos képet a Római Birodalomról, arról, hogy milyen lehetett fénykorában, ám a fennmaradt művészeti emlékek és a régészeti maradványok mindössze néhány epizódot reprezentálnak a birodalom csodálatosan hosszú történetéből, amelynek jó része sajnos menthetetlenül elsüllyedt és elveszett a múlt feneketlen kútjában. Róma legendás megalapítása és Alaric általi kifosztása (Kr. u. 410) között 1163 év telt el.
Annyit tudunk, hogy Hadrianus fala három évszázadon át kínált megoldást egy olyan problémára, amely történelme folyamán mindvégig gondot okozott Rómának: hogyan védje meg a külvilágtól 4800 kilométer hosszú és 2800 kilométer széles birodalmát.