Nyilvánvaló tévedés volna, ha caledonok vagy piktek hatalmas hordáit képzelnénk magunk elé, amint elözönlik Hadrianus falát, miközben a falakon harcoló római védők igyekeznek visszaverni őket. Még ha volt is a falakon közlekedő, az építmény egészét nem arra szánták, hogy harcoljanak rajta. A nagy létszámú seregek számára nehézséget okozott volna az átkelés, de semmiképpen sem jelentett volna leküzdhetetlen akadályt. Létrák segítésével meg lehetett mászni a falakat, azonban ez túl lassú lett volna, ha sok emberről volt szó, a lovak számára pedig magától értetődően nem lett volna túl praktikus megoldás.

Jobb megoldásnak tűnhetett egy kapu elfoglalása, ám még ha ez sikerült is, ott volt az állatok előrehaladását tovább lassító vallum, hacsak nem sikerült a két átkelő valamelyikét megkaparintani. A fentiekből eredő mindennemű késlekedés időt adott a rómaiaknak, hogy összevonják erőiket, és elébe menjenek az ellenségnek. Ahogy bárhol máshol, a fő cél itt is az volt, hogy az ellenfelet harcra kényszerítsék, majd gyors és döntő vereséget mérjenek rá.
A legtöbb esetben a rómaiak már azelőtt értesültek a nagyobb méretű törzsi seregek gyülekezéséről, hogy azok támadást indíthattak volna. Az északi törzsek megfigyelését, más határvidéki területekhez hasonlóan, itt is diplomáciai tevékenység segítette. Az előretolt erődítmények szintén fontos szerepet kaptak. Bewcastle, úgy tűnik, egy régóta fennálló bennszülött kegyhely mellett épült, feltehetően azzal a céllal, hogy a hadsereg figyelemmel tudja kísérni a környéken vallási célból összegyűlt törzsi tömegeket.

Nagy létszámú törzsi seregek csak ritkán álltak fel. Annál gyakoribb lehetett azonban a kisebb csapatokban végrehajtott rablótámadás. Egy jogi szöveg említést tesz egy asszonyról, akit kényszermunkára ítéltek, majd szabadulása után ismét elfogtak, amikor éppen egy ilyen fosztogató portyán vett részt. Ezek után eladták rabszolgának a provinciába, ahol egy Cocceius Firmus nevű centurio vette meg, aki nagy valószínűséggel azonos azzal a férfival, aki a korábban említett skóciai oltárokat állíttatta. A vindolandai táblák még Hadrianus falának építése előtt íródtak, mégis érdemes megjegyeznünk, hogy említést tesznek néhány, kórházban fekvő sebesült katonáról, illetve találunk köztük egy töredékes szöveget is, amely a helyi „kis britek" (Britunculi) harcmodorát írja le, könnyűfegyverzetű lovasokként ábrázolva őket.
Miközben valóban nem lehetett nehéz néhány tucat embernek átjutni a falon, nem szabad elfelejteni, hogy mindezt csak gyalogosan tehették, így visszatérőben nem tudtak magukkal vinni jelentős mennyiségű zsákmányt. Forrásaink aligha tesznek említést az effajta jelentéktelen portyákról, az erőszakos bűncselekmények és az ezek közti határvonal pedig egyébként is teljesen összemosódott.

A katonai összeütközések szinte mindig kis méretekben zajlottak, ugyanakkor hiba volna ezekre teljesen más szemmeltékinteni, mint a nagyszabású támadásokra. Az ókori világban számos nép, köztük is főként a harcos törzsi társadalmak, a rablóportyákat és a háborúzást az élet természetes velejárójának tartották. Ha éppen erősebbek voltak a szomszédaiknál, nem volt szükségük különösebb provokációra ahhoz, hogy meg is támadják őket. Egyes, főként germán törzsek, annál büszkébbek voltak, minél nagyobb földterületet tudtak lakatlanul megőrizni a határaik mentén, ugyanis kifelé ezzel bizonyították vadságukat, elriasztván potenciális ellenfeleiket. Az ilyen népek számára a rómaiak nem lehettek különbözőek bármely másik szomszédjuknál. Ha a rómaiak gyengének mutatkoztak, rajtuk ütöttek. Minden sikeres portya a sebezhetőség látszatát növelte, és egyre gyakoribb és nagyobb méretű rablótámadást provokált.
A birodalom területére betörő, néhány tehenet és foglyot elhajtó rablóbanda nem veszélyeztette komolyan Róma hatalmát. Azonban ha az ilyesmit rendszeresen megtorlatlanul hagyták volna, akkor a birodalom elleni agresszió tovább fokozódhatott volna. Ez pedig magában rejthette akár egy nagyszabású invázió veszélyét is.

Hadrianus falának, de az egyéb határvédelmi rendszereknek a szerepét is leginkább ebből a perspektívából érdemes szemlélni. Róma a birodalom hatalmát hangsúlyozó, nagy hatást keltő, méretes építményeket felvonultató rendszerek segítségével jelölte ki területének határait potenciális 4enfelei számára. Különösképpen a határfalak könnyítették meg a hadsereg dolgát az adott területen történő mindenféle mozgás és kereskedelmi tevékenység ellenőrzésében, ugyanakkor, ha lehetetlenné nem is tették, de megnehezítették az ellenséges népcsoportok fosztogató célú betöréseit.
A határon túl a diplomácia és a hírszerzés játszott elsődleges szerepet az események nyomon követésében, és ideális esetben jelezte is előre a közelgő veszélyt. Mindennek ellenére a birodalom biztonsága leginkább Róma félelmetes katonai hírnevén nyugodott, és ezt leginkább a harcmezőn lehetett bizonyítani.

A római határvédelmi rendszereket sosem azzal a céllal építették, hogy korlátozzák a hadsereg mozgását. Amikor szükségét látták, mindig lehetőség nyílt büntetőexpedíciók keretében megtámadni az ellenséget. Minden egyes római győzelem növelte a hadsereg elsöprő erejének és legyőzhetetlenségének képzetét, megerősítve ezzel a birodalom védelmének legfontosabb pillérét. Ezzel szemben még a legkisebb vereség is csorbát ejtett e félelmetes hírnéven, ha pedig a megtorlás is elmaradt, a határzóna könnyen újabb, még erősebb támadások színterévé válhatott. Nem véletlen, hogy a kezdeti római vereségeket gyakran további kudarcok kísérték, majd következett a Róma tekintélyének helyreállítását célzó nagyszabású hadjárat időszaka.