A birodalmi limes-bizottság fentebb ismertetett kutatásainak eredménnyel még igen távol vannak attól, hogy teljesen fel volnának dolgozva. De már javában folyik a munka és bár a részletekben sok még a hézag, nagyjában mégis lehetővé teszik azt, hogy Germania superior és Raetia fokozatosan haladó meghódításának egyes főbb állomásait több-kevesebb valószínűséggel megállapíthassuk. A mi a limes-szel közvetlenül kapcsolatos építményeket illeti, azok relativus chronologiája teljesen világos.
Kétségtelen u. i., hogy a bódítást nyomon követi az útkészítés. Nem mindig csináltak egészen új utat, hanem eddig nem is sejtett mértékben használták fel a már előzőleg használatban volt utakat. A limes kutatásoknak épen egyik legfontosabb, nálunk is nagy jelentőségű megállapítása az, hogy a római hódítás irányára is rendkívül nagy befolyással voltak ezek a korábbi időkben már meglevő utak.
Az utak elfoglalásával, illetőleg kiépítésével egyidejűleg kellett történniük az azok védelmére rendelt őrségek helyéül szolgáló fatornyok és a kis földtáborok építésének. A kőtornyok és kőtáborok a fejlődés további fokozatát jelentik. Másfelől az egyszerű sövénykerítés nyilvánvalóan, de a leletek tanúsága szerint is megelőzi a cölöpkerítést ép úgy, mint az utóbbinak utána áll időben a raetiai fal és a germánjai töltés és árok keletkezése. Az a feltevés, hogy a raetiai limesnél a sövénykerítés későbbi volna, mint a fal, - egyidőben kedvenc feltevése némelyeknek - nem állhat meg.

A míg azonban a relativus chronologiájával ilyen szépen tisztában vagyunk, kissé nehezebb az absolutus chrotiologia dolga. Mindamellett történtek már komoly kísérletek erre nézve is. Munkánk tel-jessége érdekében tehát erre is ki kell térnünk. Tagadhatatlan, hogy a limes mögött levő táborhelyek, - bizonyos kapcsolatban egymással, - mindig a hódítás egy-egy előre tett lépését jelölik. Tehát ennek a kapcsolatnak a megállapítása az első feladat.
A dolgot meglehetősen elölről kell kezdenünk, ott, hogy a római köztársaság nem nagy gondot fordít a határok őrzésére. Eleinte módjában sem volna, hiszen nincs arra való katonasága. De az állandó hadsereg felállítása után sem használja azt erre a célra. A határokat a köztársaság elegendően védetteknek tartja azzal, hogy a szomszédos népeket félig meghódítván, hűségre kényszeríti. Ha pedig a tartozó hűségről véletlenül megfeledkeznének, véres bosszúval gondoskodik arról, hogy azután jó ideig kedvet ne kapjanak reá.
Tudjuk, hogy ez csak részben megfelelő módja a határ védelmének: Hispániában, Italiában és a Balkánon egyaránt sokat kellett szenvednie a határszéli lakósságnak az északi hegyekről le-lecsapó, harcias, nyers, rablásra vágyó szomszédos népektől. De Rómát ez nem nagyon izgatta, mert a szenvedők nem polgárok. Maga a polgárság - néhány régebbi esettől eltekintve - nem érezte meg a határvédelem rendezetlen voltát.

Julius Caesar az első, ki ezen változtat némileg. A birodalom határait kiterjeszti egyfelől az Atlanti-Óceánig, másfelől a Rajnáig. Amaz önmagában a legtökéletesebb védelmet nyújtó határ. Emennél azonban a jobb parton lakó, minden percben betörésre kész nagyszámú és harcias ellenség különösebb rendszabályokat is szükségessé tett. Ez a rendszabály még nagyon rávall a köztársaság korára, de mégis haladást jelent, a mennyiben kifejezetten a határvédelem érdekében történt. Caesar u. i. megbízható belföldi néptörzseket telepít a Rajna balpartjára, autonómiát ad nekik, de egyúttal kötelességükké teszi a határnak jobbparti fajrokonaikkal szemben való védelmét. Erre a célra körülbelül egészen addig, a hol később a két Germania határa találkozott, meghatározott területű civitatest létesít.
Caesar távozása után L. Munatius Plancus, a galliai helytartó. Az ő híve, tehát nyilván az ő terveit folytatja tovább. A gaetai öböl felett levő síremlékének felirata két, nekünk fontos adatot tartalmaz. Egyik az, hogy két polgár coloniát szervezett: ezek Lugdunum (Lyon) és Raurica (Basel.) Nyilván ezek alapítása is összefüggésben van a határvédelemmel. De még inkább az a másik adat, hogy diadalmasan harcolt Raetia lakósaival. Azt nem tudjuk meg belőle, hogy e népeknek meghódítására és a birodalom határának a Dunáig való kiterjesztésére már ekkor megtették a kísérletet. De azt tudjuk, hogy csak Augustusnak sikerült.

Augustus Kr. e. 40-ben kapta meg Galliát, de maga csak Kr. e. 27 nyarán jelenhetett meg ott, hogy a Caesar halála óta csak legátusai által kormányzott tartományokban rendezett viszonyokat teremtsen. A Rajna átlépésére egyelőre nem gondolhatott. Ellenben nem mondott le arról a tervről, hogy az Alpesen túl lakó népek meghódításával a birodalom határát a Duna képezze. A terv végrehajtását maguk a germánok siettették azzal, hogy Kr. e. 16-ban szövetkeztek és pusztítva hatoltak Gallia belsejébe. Támadásuknak az V. legio vezérével M. Lollius-szal együtt áldozatául esett. Az eset érthető izgatottságot okozott Rómában s maga Augustus siet a harctérre, míg fogadott fiai Drusus és Tiberius két oldalról - nyugatról és délről - hatolnak előre. Az eredmény, hogy a következő évben már a Duna a birodalom határa, s megkezdődik a tartomány szervezése, utak, táborok építése.
De ez csak egyik része a dolognak. Másik része lett volna a Rajna alsó folyásánál, a jobb parton lakó népek megfékezése. Úgy látszott, hogy a terv meg is valósul. Drusus, s az ő halála után Tiberius már az Elbéig nyomul előre és már-már arra lehetett gondolni, hogy a Duna és Rajna mellől kiinduló támadással az Elbe vonalát és a mai Csehországot lakó markomannokat is be lehetne hódoltatni. A nagyszabású tervnek véget vetett a pannonjai lázadásról szóló hír s az ehhez csatlakozó teutoburgi erdei harc, melyben Varrus légióival együtt Ariminius áldozatául esett. Ezek az események éppen a tervezett támadás két kiinduló pontján tették minden nagyobb vállalatra képtelenné a római haderőt. A meglevő birtokok biztosítása most nagyobb gondot okozott, semhogy újabb területszerzésekre gondolni lehetett volna.

Augustus tehát visszavonul a Rajna és a Duna mögé s ha érzik is a két folyó túlsó partján lakó népek a birodalom hatalmát, annak tényleges határa sehol sem lépi át a két folyót. Talán egyedül Wiesbaden környéke a kivétel. Meleg forrásaiért és a terület termékenységért megérdemelhette az áldozatot és a birtoklás biztonságát a Mogontiacumban (Mainz) állomásozó két légiós nagy haderő közelsége eléggé biztosíthatta. Itt a Majna mentén is kiterjedt a római uralom egész a Nidda torkolatánál fekvő Höchstig, de beleesett Hofheim is, hol egy korai földtábort fedeztek fel újabban. A Wiesbaden területén előkerült tábor és annak leletei szólanak a birtoklás folytonossága mellett.
Így maradt ez Augustus közvetlen utódai alatt is egész Vespasianus koráig. Tiberius ugyan megkísérti még egyszer kedvenc eszméjének, az Elbéig való előhaladásnak, illetőleg a birodalom addig való kiterjesztésének megvalósítását, de csakhamar le is tesz róla. Vespasianus zavaros viszonyok között lépett a trónra, melyeknek hatása nem maradhatott el a Rajna mentén sem. Eréllyel és tapintattal járt el, minek nemsokára mutatkozott is az eredménye.

A helvétáknak latinjogot adtak teljessé lett a béke s ő újabb terület szerzésekre gondolhatott a felszabadult haderővel. Az előnyomulás mindjárt uralkodásának első éveiben történt. Helytartója Cornelius Clemens már Kr. u. 74-ben építteti azt az utat, mely a mai Strassburgtól Offenburg-Kinzigvölgye-Röthenberg-Waldmössingen - Rottweil irányon át Tuttlingennél éri el a Dunát. Ez az út képezte a határt is, melynek mentén Offenburg valószínű, Waldmössigen és Rottweil kétségtelen római táborhelyek.
Ha ennek a foglalásnak okát keressük, csak egyet találunk: ezzel nehány napi járófölddel megrövidítette a Rajnától a Dunához való utat. Ez az amit a katona-császár mindenek elé helyezett, s ami valóban elég fontos ok is lehetett. A terület maga teljesen értéktelen lehetett előtte, mert az egész terület lakatlan volt. Azt pedig, hogy az út. megrövidítésére a katona-császárok milyen nagy súlyt fektettek, Traianusról külön is megírták.

Mindjárt felvetődik azonban az útvonalon kívül eső Sulz táborának a kérdése is. Lachenmaier és Fabricius azt hiszik, hogy ez nem más, mint egy előretolt őrhely, melynek rendeltetése a Neckar-szakadék ellenőrzése. A dolog igen egyszerű volna, de nem igen van értelme az ilyen állomásnak a közellevő Waldmössingen és Rottweil előtt, egy majdnem lakatlan terület felé, honnan nagyobb erejű ellenséges támadástól nem kellett félni. Felfogásunk szerint Sulz egy újabb előre lépés határán levő táborlánc tagja.
Az újabb előlépés határa a Neckar, illetőleg a bele ömlő Fils; a táborlánc tagjai: Sulz, Rottenburg, Köngen, Urspring és Faimingen. Az a tény, hogy Sulz-tól Rottenburgig nem ismeretes ma az egykori római út, nem jelenti, hogy nem is volt. Sulz táboráról maga Fabricius csak annyit mond, hogy egyetlen lelete sem utalja Vespasianus uralmának a kezdetére. Körülbelül ennyi az is, a mit Herzog mond róla. A hely egy közigazgatási kerületnek a középpontja. Ezt egy Bithyniában talált felirat bizonyítja, mely a legnagyobb valószínűséggel Domitianus korában kelt s amelyen Galatia és környéke procuratorának cursus honoruma olvasható. Ebben egy pont így szól: επίτροπος Σεβαστού χώρας Σομελοκεννησίας καί ύπερ λιμιτάνης, azaz procurator Augusti tractus Sunielocennensis et translimitani."
Sumelocenna a mai Rottenburg helyén volt; az első század végén mindenesetre jelentékeny római elemmel bíró, de már régebbi barbarus telep. Épen ezért nehezebben ment az elrómaiasodása. De az bizonyos, hogy a római birodalomhoz már elébb tartozott, s már korán van katonasága. A felirat mindenesetre arra vall, hogy legalább már Domitianus korában egy procuratora volt ott a császári uradalmaknak és a limesen túli területnek. Messze vezetne ennek az utóbbinak magyarázása. Annyi bizonyos belőle, hogy ott volt a határ, a limes. Erről a telepről pontosabb adatokat kormeghatározásra nem kaptunk. Köngennek tábora kiadatlan. Fabricius Domitianus korabelinek mondja táborát. Azonban szintén virágzó telep, már a rómait megelőző korból.

Urspring táborát ismerjük. Földtábora a későbbi kőtábor alatt került elő, az I. század 70-es éveiből való és Traianus korában építették át kőbe. Kr. u. 160 körül hagyták fel. Az itt elmondottakból mi nem tudunk más következtetést levonni, mint azt, hogy ez a terület egy újabb előre lépést jelent még pedig Vespasianus korában. Semmiesetre sem az előbb említette egyszerre, de nem is sokára azután történt ez az előhaladás. Mikor? Erre pontos feletet akkor adhatunk, ha Rottweil leleteit egy csomóban, feldolgozva látjuk. Mert ennek a tábornak feladása nemsokára be kellett, hogy következzék az előnyomulás után. A leletekről ma csak annyit tudunk, hogy kivált a régebbi Flavius-korszak van bennük erősen képviselve.
Feltevésünknek két szempontból van fontossága. Ha az elmondottak megállnak, - már pedig több ok szól mellettük, mint ellenük - akkor megértjük Heidenheim fekvését is, melyet szintén azzal magyaráznak, hogy a Brenz-szakadék miatt előtolt őrállomás. De megértjük azt is, hogy a Lorch-Haghof vonalon miért szabálytalan a limes vonala, amit Fabricius azzal magyaráz, hogy nem egykorú a Haghof-Miltenberg vonallal. Egyelőre azonban csak haladjunk sorjában.

Újabb hódítások Domitianus korában történtek. Róla azt jegyezték fel, hogy: mivel a germánok szokásuk szerint, erdei rejtekhelyeikből hirtelen csaptak a rómaiakra s ugyanolyan gyorsan biztos helyeikre vonultak vissza az erdők sűrűjébe, - 120.000 kettős lépés hosszában limest huzatott s ezzel nemcsak a háború sorsán változtatott, hanem a hatalma alá is hajtotta a menedékétől megfosztott ellenséget. A szóban levő háború az, melyet Domitianus 83-ban személyesen kezdett a chattusok ellen; a limes pedig az, mely Rheinbrohltól a Majnáig terjed. Ez a vonal utolsó kiterjedésében hosszabb, mint a Frontinus féle adat vonala. Éppen azért elébb Fabricius, majd Lachenmaier úgy vélték, hogy akkor csak a Lahn folyó mellett fekvő Emstől a Majnáig terjedő vonal lett volna a szóban forgó Domitianus-féle hódítás limese, míg a Lahn- Rajna vonal csak Traianus alatt, vagy ha Domitianus alatt is, de csak az Antonius Saturninus-féle lázadás leverése után csatoltatott a birodalomhoz. Mert ezzel függ össze indokolásuk. Nevezetesen ez a Saturninus, Domitianus helytartója 89-ben fellázadt ura ellen s a hozzácsatlakozott germán törzsekkel a Rajnáig nyomúlt, felperzselve az összes határerődítéseket, nevezetesen a fából készült őrtornyokat, melyek nyomait a Taunus és Vetterauban már korán sikerült megállapítani, míg a Lahntól kezdődő vonalon nem.
Loeschke azonban, amint láttuk kimutatta, hogy ott is megvoltak; a feltevés alapja tehát megingott. Másfelől azonban az is bebizonyosodott, hogy a limesnek Hungen-Oberflorstadt-Altenstadt-Marköbei-Rückingen - Gross - Krotzenburg vonala későbbi, míg a Domitianus-féle határt az az út jelzi, mely Hungen-Echzell-Heldenbergen irányában haladva Hanautól nyugatra, Kesselstadtnál éri el a Majnát: így tehát a szükséges 174 km-nek körülbelül megfelel.

Téglás Gábor azt állítja, hogy a Rottweiltól Neckarburkenen át a Majna melletti Niedernbergig tartó vonal volna a szóban forgó limes-vonal. Indokolása nem egészen világos, de nem is lehet meggyőző, mert hiszen láttuk, hogy csak a fenti vonalról lehet szó. Egyébként a leletek csakugyan azt bizonyítják, hogy Domitianus délen is lépett egyet előre. Ezt a lépést az az út jelölné, mely Lauterburgtól kiindúlva, Pforzheim, Leonberg, Cannstatt irányon át Plochingennél éri el a Fils völgyét, hogy az ott már Vespasianus óta meglevő úthoz csatlakozva kösse össze a Rajnát a Dunával. De ennél északabbra még akkor nem ment a határ, bár pl. Lachenmaier határozottan a mellett harcol, hogy már ekkor az egész ú. n. Neckar-Mümmling vonal a birodalomhoz csatoltatok.
Fabricius elébb szintén ilyen húrokat penget, de később már kevésbé határozott s csak a Majna balpartján néhány tábort tulajdonít Domitianusnak. A felfogásbeli változást az magyarázza, hogy Zangemeister, aki a szóbanforgó limesvonalat legjobban ismeri, leleteit alaposan áttanúlmányozta, azt kora Traianuskorinak mondja. Tekintettel arra, hogy a Saturninus-féle lázadás után megkezdett helyreállító limes-munkálatok a Taunusban alig néhány évvel fejeződhettek be Traianus trónra lépése előtt, nem kell csodálkoznunk azon, hogy a már ismertetett favázas kőtornyok nemcsak a Taunusban, hanem a Neckar- Mümmling limesen is előfordulnak. Ha Zangemeister alaposan áttanulmányozva az összes leleteket a fenti feltevésre jutott, az ellen ezeknek a favázas őrtornyoknak előfordulása nem szólhat, mert hiszen azoknak - hacsak nem feliratosak, aminthogy nem azok - csak egy pár éves időközre lehet időmeghatározó fontosságuk, de nem épen pontos évszámra. Ez az érv tehát nem elég erős arra, hogy Téglást követve, mi is ezt a vonalat tulajdonítsuk Domitianus szerzeményének.

De van még egy másik is. Nevezetesen Frontinus azt írja, hogy Domitianus a chattus háborúk korában a cubiusok földjén táborokat építtetett, az erre szükséges területért kárpótlást fizetett. Már most az a kérdés, hogy hol laktak ezek a cubiusok? Fabricius azt feleli, hogy a Majnának azon a balparti környékén, mely Aschaffenburggal szemben terül el. Állítását arra alapítja, hogy Obernburgban találták egy Cubus nevű bennszülöttnek a sírkövét. Az indokolás megállhat, de a következtetés, hogy tehát ezek a táborok volnának a Frontinus által említettek, nem elég helytálló, mert maguknak a táboroknak leletei szólnak nagy részben ellene, világosan mellette azonban sohasem.
De ne szorítsuk a cubiusokat épen csak arra a kis területre, hiszen semmi sem szól ellene, hogy azok a Majna és a Rajna közén általában laktak vagy legalább is Frontinus az ott lakókat hívta így egy általános néven, a legnagyobb néptörzs nevén. És akkor mindjárt megtaláljuk a szóban forgó táborokat is. Nevezetesen Gross-Gerau és Heidelberggel szemben Neuheim tábora kétségtelenül Domitianus korabeli. Domitianus szükségesnek látta, hogy Moguntiacum (Mainz) rövidített útvonallal legyen összekötve a Dunával s ezért építtette, helyesebben megkezdte azt az utat, mely Cannstattnál csatlakozott volna a már ismertetett és a Rajna mellől jövő úthoz. Ő azonban csak körülbelül Heidelbergig építtette ki. Tovább folytatása valamint a birodalom határának egész a Neckar-Mümmling vonalig való kitolása már Traianus érdeme.

Domitianusnak u. i. itt tulajdonképpen Traianus az utóda, kit ö helytartónak küldött oda. Itt találja a hír is, hogy Nerva rövid uralkodása után őt kiáltották ki császárnak. De nem ment akkor még Rómába. Mintegy másfél évig veszi igénybe a látásán epekedő Róma türelmét. Némelyek szerint Tacitusnak épen ez adott okot arra, hogy megírván Germaniáját, a viszonyok megismertetésével győzze meg a népet császárja távollétének szükségességéről.
A másfél év serény munkában telt el, mire különösen szükség volt a megelőző években lejátszódott komoly események miatt. Láttuk, hogy ez a munka nem merült ki a már megszerzett terület biztosítására tett intézkedésekben, utak építésében, hanem a birodalom határainak egész a Neckar-Mümmling limesig való előtolásával is járt. Egyelőre azonban ezzel be is fejeződött. Csak a második század elején gondol Traianus újabb birtokszerzésre. Ez már Raetia határának kiterjesztésével és egy úttal a Duna átlépésével történt. A Germania megírásakor még a Duna itt a határ. A birodalom új határát a Pföring-Pfünz- Weissenburg - Gnotzheim-Weiltingen - Halheim - Buch- Aalen Heidenheim irányon át menő út mutatja, mely vagy Urspringnél vagy Eaimíngennél csatlakozott a régi útvonal által képezett határhoz.
Állításunkat igazolnunk kell, mert Lachenmaier és Fabricius Heidenheimot egyfelől korábbi, előretolt őrhelynek tartja, másfelől a határ eme vonalába bevonja Unterböbingen Schw.-Gmünd(Schierenhof)-Lorch táborokat is, azt mondván, hogy a Neckar vonalhoz való csatlakozásnak vagy a Rhems völgyén át valahol Cannstattnál, vagy pedig még inkább Haghof-Benningen között kellett lennie. Utóbbi ezzel magyarázná meg azt, hogy a töltés és árok kitérőkkel bíró iránya a Lorch -Haghof vonalon éles ellentétben áll az attól északra folytatódó nyílegyenes vonallal, tehát nem lehet azzal egykorú.

Ezzel szemben tény az, hogy Aalen tábora a második század legelején és pedig 105-107 közt épült. Heidenheim szintén ebben az időben kapott tábort. Ellenben Unterböbingenről és Lorchról nincs meg-felelő adatunk; a közéjük eső Schwábisch-Omiind (Schierenhof) táboráról azonban biztosan megállapítható, hogy nem korábbi Hadrianus koránál. A többi tábor közül Weissenburg és Ruffenhofeti egykorúak. Láttuk, hogy az elsőtől délkeletbe Pfünz irányában Winkelman megállapította a legkorábbi sövénykerítést, fatornyokat, melyek a kétségtelenül Traianus korabeli alapítású Píöring és Einning felé vivő útvonalat követték.
Pfünz és Pföring kőbeépítését feliratos emlékek Antoninus Piusnak tulajdonítják ugyan, de Pföringben kétségtelenül megállapítható az azt megelőző korból való földtábor és pedig Traianus korabeli leletekkel, a milyenek Pfünzben is kerültek elő. Mindezek, úgy hisszük, eléggé indokolják állításunkat, melyet egyébként a táborhelyek elrendezkedése is támogat.
Traianus utódáról Hadrianusról azt olvassuk, hogy beutazta az birodalmat és sokat építtetett. Spartianus feljegyzéséből tudjuk, hogy az ő intézkedésére készült a cölöpkerítés; ez a rendelkezése 121 -123 közt történt. De általában az egész határvédelmet reformálta s ezért vegyük rendre a dolgokét.

Az őt megelőző korban a táborok inkább központi fekvésüek s a határra csak kisebb különítményeket tóinak előre, hogy a közeledő veszedelemről értesítsék - valószínűleg tűzjelzéssel - a csapat törzsét. Ezek a különítmények kis földtáborokban és fatornyokban állomásoznak. Ő a csapatokat kihelyezi a határra, a régebbi táborhelyeket kiürítteti. Egy tekintet térképünkön a Majnától északra a Rajnáig eső területre világosan megérthetővé teszi a változást.
A vonalon belül üresen maradt táborok leletei beszélnek erről a változásról, a mely tulajdonképen egy minden időben fenntartott stratégiai alaptétel megsértése. Ez az alaptétel abban áll, hogy lehetőleg nagy csapattestet összpontosít a belföldön, a határtól nem nagyon távol, de nem is nagyon közel ahhoz. A ki erről lemond, az békére és nem harcra készül.

Mikor Hadrianus új rendelkezéseit teszi, nem készül többé támadásra, de nem is egészen nyugodt a felől, hogy öt nem támadják-e meg s ezért - bár hosszú vonalra elosztva - tekintélyes haderőt tart a határon, melynek feladata azt elzárni, a határon át való közlekedést megállapított és fontosságukhoz képest táborokkal, egy vagy két toronnyal védett helyekre szorítani. Ezzel az újítással karöltve kellett megtörténnie egy másiknak is. Miután az őrtornyokból ezután nem a belföldre, hanem az egymás után következő őrhelyekre, táborokba kellett jelt adni, szükségessé vált a talajviszonyokra eddig túlságos tekintettel levő határvonalaknak megrövidítése, tehát lehetőleg egyenes vonalúvá tétele. Sok helyen történtek ennek megfelelően határigazítások. Ezt az újítását annyira jellemzőnek találják, hogy egy határvonal egyenes vagy a nehézségeket kerülő voltából következtetnek arra, hogy az a Domitianus előtti vagy az ő, illetőleg őt követő korból való.
Azt hisszük azonban, hogy ebben egy kissé tovább mennek a következtetésben, mint a mennyire alap van. A példának felhozni szokott két angliai limesvonalat, melyek tengertől tengerig mennek, azt hisszük Hadrianus előtt is egyenesnek építették volna. A Haghof- Walldürn vonal az ö majdnem 80 km. hosszúságában, nem törődve semmi nehézséggel, valóban imponáló alkotás, de a két végén levő megtörések a szabály ellen szólanak. Legfeljebb annyi bizonyos, hogy ott - lakatlan, gazdátlan lévén a terület - semmi sem állta útját, hogy ilyenné legyen. Annyi azonban bizonyos, hogy az új rendszer kívánatossá tette, hogy lehetőleg egyenes legyen a határvonal.

Az új rendszer azonban több katonaságot is kíván. E végre szervezi Hadrianus a numerusokat. A határvédelem addig az auxiliaris cohorsokon és alákon nyugodott. Ezek most nehezebb fegyverzetet kapnak s helyükbe a numeri lépnek. Különböző erősségű csapatok ezek, melyeket harcias néptörzsekből soroznak s nevükben nemcsak a nemzetiség, hanem állomáshelyük is benne van. Az ő csapataik mintájára, de már az épen érdekelt határmenti népekből alakította az exploratores szintén különböző erősségű csapatait. Ezek rangban is körülbelül egyenlők velük s kémszolgálatot teljesítenek.
Új területet nem sokat szerzett Hadrianus ezen a vidéken. Mind-össze a Wetterauban tolta ki a határt keletre és eszközölt kisebb nagyobb határigazításokat. A raetiai limesnél neki kell tulajdonítanunk a Hesselberg átölelésével Dambach-Gunzenhausen irányában nyert területnagyobbodást egész Böhmingen át Hinheitnig. Gmünd leletei miatt lehetne talán azt is felvennünk, hogy ő tette a Rems völgyét is határrá, de ennek meg ellent mond az, hogy Urspring még a II. század derekáig nem üres.

Ez a tény önmagában elég nézetünk szerint arra, hogy a Fabricius-féle feltevés, mely szerint a Lorch-Flaghof vonalszakasz korábbi a tőle északra fekvőnél, meg ne állhasson. E feltevésre, mint mondtuk már, az indította, hogy ez a rövid vonal nem egyezik a Hadrianusnak tulajdonított minden áron egyenes vonal-rendszerrel. Láttuk, hogy ez a rendszer inkább korunknak köszönheti születését. De a Haghof-Cannstatt vagy Benningen csatlakozásnak semmi nyoma.
Igen - mondja Eabricius - mert a württembergi vonalon nem is építettek egyáltalán fatornyokat, hanem egyenesen kőtornyokat s ez az oka, hogy a kívánt Domitianus korabeli csatlakozás irányát nem ismerjük. Az okoskodás nem épen világos, de annál világosabb a cáfolata. Láttuk, hogy a kérdéses wüittembergi vonalon igen is voltak fatornyok s ezekre épültek később a kőtornyok. Sarwey azon megfigyelése pedig, hogy ez a terület a két tartomány között épen olyan, mint nálunk a Pannonia és Dacia közé benyúló jazyg terület, nem oldja meg a kérdést.

Az utolsó területszerzést a sokat emlegetett Lorch-Miltenberg vonal jelzi. Lachenmaier és Schumacher ezt is Hadrianusnak tulajdonítják. Fabricius ellenben a határnak eddig való kitolását már Antoninus Pius érdemének tudja be, bár a tervet és annak érdekében tett lépéseket nem akarja elvitatni Hadrianustól. Mi szintén az ő nézetét valljuk, épen Urspring adatai miatt is.
A foglalás korát Fabricius 148 -160 közé, kereken 155-re teszi. Ilyen módon azonban meg kell magyaráznia egy kérdést: azt t. i., hogy a Neckar-Miiminling vonalat nemcsak, hogy nem adták fel ezzel egy-idejűleg, hanem a 145 óta ott feltűnő Brittones folyton építenek és pedig olyan ízlésesen, csinosan, a mire máshol az egész limes mentén nincs példa. Meggyőzően fejti ki, hogy ezek a brittones nem mások, mint politikai telepítettek, kiket épen azért hagytak meg a belső vonalon, hogy őrizet alatt legyenek s azért foglalkoztatták így őket, hogy politikai dolgokra ne legyen idejük és kedvük. Csak több, mint két évtized múlva, mikor már megbarátkoztak helyzetükkel és szükség volt reájuk, telepítette ki őket Commodus a külső vonalra, hol kis táboraik a cohors táborok mellé épültek.

Ilyen módon elértünk lépésről-lépésre haladva a legutolsó állomáshoz. Most még arra kell felelnünk, hogy mikor épült a limesfal és a limestöltés és árok? Az ítélkezésre nagyon gyönge támpontjaink vannak. A nézetek a lehető legeltérőbbek. Jacobi pl. Antoninus Piusnak tulajdonítja a töltést és árkot, de nem indokolja. Herzog ugyancsak neki tulajdonítja a raetiai falat, mert az angliai vallum szintén rakott fal. Fabricius ellenben mindkettőt Caracalla művének mondja s összefüggésbe hozza az első alamann beütésekkel, azt mondván, hogy azok ellen való védekezésül készültek.
Mi a kettőt nem tartjuk egykorúnak. És pedig a falat tartjuk fiatalabbnak. Annyi bizonyos, hogy a töltés és árok nem lehet Hadrianus alkotása, mert akkor Spartianus a cölöpkerítésről írván, aligha hallgatna róla. Ellenben lehet az Antoninus Piusé. Mert a töltés nemsokára követte a cölöpsort, mely mindig párhuzamos vele s a mellyel együtt alkotta a határt, mint azt már kifejtettük.
A Feldberg mellett sikerült azt is megállapítani, a mint láttuk, hogy a limesvonal javításakor már meg volt a töltés: belekerült a második korszak cölöpkerítése. Caracalla már készen találta a töltést és ő, vagy tán már Commodus építtette a meglevő töltés mögé azt a pár kilométer hosszú falat Jagsthausentől Bofsheimig. Ezt a falépítést azért lehet Commodusnak tulajdonítanunk, mert ő bővítette ki Osterburken táborát s ő telepítette ki a brittonest a külső limesvonalra. A birodalmat innen fenyegető ellenség miatt történt ez. És ha ő csináltatta ezt a falat, valószínűleg a raetiai példát követte, mely úgy látszik jobban bevált, mint a töltés és árok. Ekkor tehát a raetiai fal már megvolt.

Annyi kétségtelen, hogy a limesfal későbbi, mint a töltés és árok. Várhattak vele, mert láttuk, hogy ottani szomszédjaik, a herrnundurok, jó viszonyban voltak a birodalommal. És vártak is. Ezt bizonyítja az, hogy a fal néha nemcsak a sövénykerítésen, hanem az első, Hadrianus korabeli cölöpkerítésen is átmegy. A limesfal, illetőleg töltés és árok építésének korát ennél pontosabban meg nem állapíthatjuk.