A limesnek legjobb fogalmi meghatározását Mommsen Tivadartól tudjuk. A limeskutatások egységes vezetése érdekében tartott felolvasásaiban többször kísérli meg a limes szónak magyarázatát adni. Legelső Ízben abban a felolvasásában találkozunk e magyarázattal, melyet a berlini régészeti társaságban, 1881-ben tartott Der oberrheinische Limes címen. Gondolatmenete ez: Limes ősrégi műszó a római mérő és építőművészetben. Miként a római házépítésnél a cardo a házba vezető ajtót, a limen a keresztbe fekvő küszöböt jelenti, úgy a keresztmetszésnél - melyen a római földmérés alapszik - a cardo a mérnök arcvonalát, limes decumanus pedig az ezt metsző keresztvonalat jelenti. Utóbbi a teljes kifejezés s ebből rövidül a decimanus. Ezek a keresztvonalak az egyes birtok határai s mint ilyenek egyúttal utak is; míg tehát a cardo itt annyi, mint via, a limes annyi, mint via transversa. Így magyarázzák az Augustus korabeli grammatikusok. De a régebbi időben sem a birodalmi határral nincs semmi vonatkozásban, sem katonai jelentése nincs a szónak.
Újabb jelentésével Tiberius korában, Vellejus Paterculusnál találkozunk. Itt már összefügg a birodalom határával s a birodalom közigazgatásában, határvédelmében véghez ment alapos változásokról tanúskodik. A birodalom határán ott, hol nem folyó képezi a határt, szükséges a limes, a via transversa.
Tíz évnél hosszabb idő telt el» míg Mommsen újból foglalkozik a kérdéssel Der Begriff des Limes címen. Ennek a cikknek az okoskodása némileg eltér az előbbitől s Jacobinak alább részletesen ismertetendő felfedezésével, az ú. n. határárkocskával áll szoros kapcsolatban. Lényege ugyanaz, mint az egy évre rá a Rómaiak történetében megjelent meghatározásnak, mely így szól:

Ami jogviszonyainkban ismeretlen fogalom s azért megfelelő szava sincs. De eredete kimutatható. Onnan ered, hogy a római földfelosztásnál kerülték a természetes határokat. Ezek helyett a birtokosok négyszögletű területeinek elválasztására bizonyos szélességű utakat hagytak: ezek a határjelző utak a limites, szó tehát az emberkéz alkotta határt és utat jelenti egyszerre. Ezt a kettős jelentését megtartja a szó az állami viszonyokra alkalmazva is. Mert nem minden országhatár limes, hanem csak az, melyet mesterségesen állítottak elő és a határ védelemre is berendeztek, mint Germánjában és Afrikában látjuk. Éppen e kettős értelme miatt alkalmazzák a limesre is azokat a kifejezéseket, mint az útépítésre: aperire, munire, agere; ezért nemcsak hosszú vonal, de van szélessége is. Ezért kapcsolatos gyakran az aggerrel, az úttöltéssel s utóbbinak áthelyezése a határok áthelyezésével.

A limes tehát a birodalmi határút; rendeltetése az, hogy a határon a közlekedést szabályozza olyan módon, hogy átlépése csak meghatározott - a folyókon átvezető hidaknak megfelelő - helyeken szabad, máshol tilos. Ezt a tilalmat első sorban az egész vonal katonai megszállásával érvényesítették. A míg ez a megszállás meg nem történt, a limes határút volt. Az maradt akkor is, ha mindkét oldalát megerősítették, mint Britanniában és a Duna torkolatánál. Britanniában is limesnek hívják.
De a megengedett átjárókhoz is őrségeket állítottak és a határút egyes részeit járhatatlanokká tették. Ebben az értelemben mondja Hadrianus életírója: hatalmas cölöpöknek a földbe való beeresztésével és egymással való összekötésével fal módjára határolta el a barbárokat. A határúiból ilyen módon bizonyos átjárókkal bíró határbarrikád lett s ez a felsőgermániai limes az ő kifejlett alakjában. Egyébként a szó, ebben az értelemben nem használatos a köztársaság korában; ilyen értelme kétségtelenül abból az időből származik, mikor az állam ott, a hol természetes határok nem voltak, őrhelyek láncolatát létesítette.

A köztársaság korában a birodalmi határ védelmének ez a módja ismeretlen, ellenben alapja az Augustus-féle katonai, de kivált vámrendszernek. Már a kutatások eredményei alapján könnyebb dolga volt A. Oxénak, mikor az ismert eredmények és az írók adatai alapján ismét megkísérelte a limes fogalmának megállapítását. Lehetőleg minden olyan helyet összeállít, mely a limes szóra felvilágosítást adhat. Ebből kitűnik, hogy a szót rendkívül sokféle árnyalatot mutató értelemben használják. Megállapítható azonban, hogy már a régebbi grammatikusok használják határkő vagy cölöp jelentésben. Így Festus (ep. p. 116.) limites in agris nunc termini, nunc viae transversae. Ezt a pár szót azért tartottuk szükségesnek idézni, mert Oxé végeredményében azt mondja, hogy a szó jelentése mindenesetre összefügg az úttal, bár nem keresztút, továbbá a határral, bár semmiképen sem határvédő vagy erősítő.
Első állításának cáfolatát itt kapjuk, második állítása sem szerencsésebb, mint látni fogjuk. Oxé csak negatív eredményre jutott, de az eredménye nem felel meg a felhasznált adatoknak. Mommsen meghatározása azonban - bár nem elég tömör arra, hogy mint logikai definició szerepeljen - a germaniai és raetiai limesre - a kutatások későbbi eredményei fényesen bizonyítják - teljesen ráillik s azoknak lényegét tökéletesen megmagyarázza.
A limes fogalmának újabb meghatározását azóta - tudtunkkal - nem kísérelték meg. A kutatások befejezése előtt nem is okadatolt az. Azok menetére pedig elegendő annyit tudnunk, a mit a most látott meghatározás alapján kétségtelenül tudunk is, hogy: a limes a birodalom mesterséges és megerősített határát jelenti, szemben a természetes határokkal, a folyókkal.

A római birodalomnak a Rajna és Duna közé eső részében legészakibb kiterjedését a mellékelt térképen feltüntettük. Az ott látható egész vonalon megállapították a kutatások a fentemlített mesterséges határjelzést. Ennek alkotó részei: kőfal vagy földtöltés előtte árokkal, továbbá az őrtornyok és táborhelyek.

Eining Kipfenberg – Gunzenhausen - Dambach - Lorch-Miltenberg – Grosskrotzenburg -Hungen - Grüningen-Saalburg - Kernel- Ems-Rheinbrohl irányában vonul az a mesterséges határjelzés, melyet limes Germaniae superioris et Rháétiae, vagy röviden limes Transrhenanus illetőleg limes Danubianus (Rhaeticus) néven szoktak emlegetni. Ennek a szerkezetével ismerkedünk meg a következőkben és pedig a tőlünk számított sorrendben előbb a

a) limes Danubianus, azután a

b) limes Transrhenanus kerül bemutatóra.

A limes Rhaetiae a Duna mellett kezdődik a mai Kelheimtől délre 6 km.-rel Hinheim és Straussacker községek között. A Duna völgyébe egészen lenyúló falat itt, mindkét oldalán, erős kőtöltéssel tették az árnak elletiálóbbá. A folyótól mintegy 1 km-re metszi a Duna folyásával párhuzamosan haladó út s e metszőpontnál egy II. Miksa bajor király által 1862-ben állított emlékoszlop, u. n. Hadrian-Saule hirdeti, hogy itt kezdődik a limes, melyet a nép Teufelsmauer-nek nevez.
Kisebb-nagyobb törésekkel északnyugati irányban szeli át a mai Bajorországot, hogy Dambachtól nyugatra egy merész kanyarodással előbb déli, majd délnyugati irányt vegyen fel s Ruffenhcfen táján átlépve a bajor-württembergi határt, Gmünd és Lorch között megszűnjön. Egész hossza mintegy 178 km. Szabályszerűen rakott fal, mely igen sok félreértésre adott alkalmat mindaddig, míg megelégedtek felszínes, morphologikus ismeretével. Mayer pl. kinek munkáját még Cohausen legfőbb és jóformán egyedüli forrásként használja, azt mondja róla, hogy 29 m. vastag, 103 m. magas, habarcs nélkül rakott fal. Ilyen módon nem csoda, hogy a legutóbbi időkig tartotta magát az a - először Schöpperlin által 1867-ben hangoztatott - vélemény, hogy a fal tulajdonképen út volt. Ezt a bal hitet valószínűleg táplálta a Mommsen-féle limesmeghatározásnak az útra vonatkozó része is.

Hogy milyennek látja az ember a mezőn, erdőszélen, néha az erdőben is a fal maradványokat. Különösen ott - a Dunától mintegy 2 km.-re - a hol Mayer a legszebb fenntartásúnak mondja s a honnan tehát - valószínűleg - a Cohausen által is felhasznált méreteket is vette. Nyilvánvaló a tévedés oka: Mayer az egész kis domborulatot az eredeti falszélességnek vette, holott annak jó része a lehullott s törmelékké vált kövekből került ki. Ma u. i. a Teufelsmauer még ott is, a hol a legjobb fenntartású, mintegy 1 m. magas, 3-5 m. széles tőkésnek látszik.
A szemlélőben még az is előmozdítja láttán a magas töltésű út képzetét, hogy sok helyen tényleg mezei vagy erdei út megy rajta. Ez vezethette félre az. id. Paulust is, ki szintén útnak mondja. Jellemző, hogy az út eszméjéhez való ragaszkodás miatt a már említett württembergi országos bizottság sem látott mást benne, mint útszerű kőépítményt; alapjául, lapos kövek szolgálnak, melyeken egy réteg élére állított kő van, közük - részben messziről odahordott - kaviccsal kitöltve. Az egészet tartós habarcs köti össze.
A meggyökeresedett balvélemények erejére semmi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy Cohausen is megmarad e téves nézet mellett, ö 1877 nyarán Conrady társaságában bejárta a Gunzenhausen és Pfeinfeld közti limesvonalat s egy pár helyen próbaásatást is csinált. Az eredményt közli is: a Teufelsmauer a Gundelshalm melletti völgyben 18 m. vastag fal, melyben habarcsot is találtak. Ezt azonban mindjárt rendellenességnek jelenti ki s azzal magyarázza, hogy a völgyben könnyebben jutottak a habarcs készítéséhez szükséges homokhoz és vízhez, mint a vastag száraztalaj készítéséhez szükséges nagyobb mennyiségű kőhöz. És a mikor egy lappal hátrább, a Teufelsmauer összefoglaló jellemzését adja, nem a saját megfigyeléséhez ragaszkodik, hanem azzal és a Württembergi bizottság megállapításával szemben Mayer idézett adatát fogadja el és azt mondja, hogy 29 m. vastag száraz (habarcs nélkül rakott) fal volt.
Már saját számításaira támaszkodik annak megállapításában, hogy a fal eredetileg körülbelül olyan magas volt, mint a milyen vastag. Ugyancsak saját eszméje, hogy - a fal út jellegét nem vonván kétségbe - annak tetejére a mellette volt emeletes tornyokból deszkapadlón át jutottak. Sőt kifejezett bizalmatlansággal fogadja a már említett württembergi bizottság egyik tagjának, a fiatalabb Pauluspak a fal szerkezetére nézve az övétől eltérő, bár tapasztalaton alapuló nézetét.

Az utóbbi 1884-ben kutatta a Teufelsmauer württembergi vonalát és azt több helyen átvágatta. Az első átvágás után 3-35 m, szélességben össze nem álló kőtörmeléket kapott, közte nagyon sok habarcs-törmelékkel úgy, hogy habarccsal készült útnak lehetett nézni. A következő átvágásnál azonban már átlag 1 m. vastag falmagot is sikerült találnia, mely szilárdan állott. Kitakarítva a törmeléktől, elölte állott a szabályosan rakott fal. Még meglepőbb eredményre jutott a következő év nyarán - kormány-megbízásból - végzett kutatásainál, melyek már hosszabb vonalat öleltek fel. Sikerült u. i. a fal mellett, azzal körülbelül egyező szélességű és vastagságú támpilléreket megállapítani, néhol még 1 m. magasságban, egymástól átlag 10 m. távolságra. Ezt a felfedezést azután a következő évben igazolta Ohlenschlager is.

Még bizonyosabb és újabb adatokkal bővül, mikor a birodalmi limesbizottság megbízásából, jó részben az eddigiek, de egységes útmutatás szerint kezdik végezni a kutatást. Steimle ny. őrnagy, kinek feladata a Lorch melletti csatlakozás felkutatása, e célból 1891-ben itt-ott kisebb-nagyobb területen kiásatta a limesfalat. Vonalrészén a következőnek találta azt: a megmaradt fal vastagsága 95 cm., magassága 1 m. Mindkét oldalán egy-egy jó tenyérnyire kiugró alapzaton emelkedik. Ez a talapzat a talajviszonyok változása szerint 20-70 cm. magas. A támpillérek távolsága nem egyenlő, hanem 93-109 m. közt változik; nincs mindig alapjuk, hanem néha egyenesen a talajban levő homokkőrétegre vannak elhelyezve.
Még ugyanabban az évben a szerencséskezű és igazán buzgó Kohl gyógyszerész is jelenti, hogy Willburgstetten és Weiltingen között a városi és állami erdő határát a limes képezi. Itt felásatta egyszer 16 m., majd 28 m. hosszúságban. Pilléreket nem talált, de igenis talált talapzatot és pedig olyat, mely három lépcsőszerű kiugrással bír úgy, hogy itt a fal 1,55 m. vastag. Ezt az építésmódot a talajomlás ellen való védekezés tette szükségessé. Csak sajnálnunk lehet, hogy a község ellenkező oldalán levő erdőszélen épen ott, a hol a szántóföldek kezdődnek, épen e miatt nem lehetett megállapítani, hogy meddig tart és mily célú lehetett az ott talált falkettőzés. Arról tudósít ugyanis, hogy egy egész kis darabon, 1 ni. mélységben, egymástól 1 m. távolságban, párhuzamosan haladó két falat talált, melyek megmaradt magassága 40 cm., vastagsága 12 m. A kiásottat is betömette s azóta semmi hírt nem hallunk róla.

Még ugyanazon évben dr. Eidam jelentéséből tudjuk, hogy a hol a limes nem rongálódott nagyon meg, Gunzenhausen környékén is megállapítható a 20 cm. magas, két oldalt 5-5 cm.-re kiugró alapzat az 1 25 cm. vastag fal alatt. A támpillérekről nem szól. De jelent olyanokat - egészen röviden - Winkelmann a Kipfenberg Petersbuch vonalról, hol a falnak nincs talapzata, de van 90 cm. széles és ugyan-olyan vastag támpillérje; és részletesebben ismét Kohl a Weissenburg közelében levő Ellingen-Kahldorf vonalról. Jelentése szerint a fal vastagsága a talapzatnál 13 m., azon felül 1 m.; néhol még 12 ni. magasságban megvan s nem egyszer 2 5 m.-es földréteg borítja még az erdőben is. A pillérek szélessége 60-70 cm., vastagsága 40-45 cm. közt váltakozik. Egymástól való távolságuk 11-125 m. közt változó.
Ugyancsak ő állapítja meg más alkalommal, hogy a támpillérek soha sincsenek olyan mélyen alapozva, mint a fal, ámbár azzal szervesen összeolvadnak. Egymástól 8-17 méter (a 17 méternél úgy látszik a közbeeső teljesen tönkrement) távolságra vannak ezen a vonalon s 70-80 cm. szélesség mellett 30-40 cm. vastagok; felfelé sem karcsúsodnak, hanem az egész megmaradt magasságban egyenlők.

Ugyanakkor azonban még egy felfedezést tett. Miután a limesfalat gondosan vizsgálta, sikerűit egy hosszabb falrészen 12 lyukat megállapítani a fal alján, egymástól nagyon eltérő távolságban. Ezek a falon átvezető nyílások 25-30 cm. szélesek és ugyanolyan magasak. Előttük úgy a fal előtt, mint mögött 30 cm. hosszú és 60 cm. széles kikövezés van. Megjegyzendő, hogy a hol a fal hegyen, dombon fekszik, ott nincsenek ezek a nyílások, hanem csak a sík területen. Mindebből kétségtelenűl bizonyos, hogy vízlevezető nyílások állanak előttünk, melyek előtt és mögött a kikövezés a beiszapodás meggátlására szolgál.

Már ekkor azonban régen egy - új kérdés - az akkor még u. n. határárok (Grenzgrabchen) kérdése foglalkoztatta a kutatókat. Erről majd alább szintén részletesebben fogunk szólni. Most egyelőre összegezzük röviden azt, a mi a raetiai limesfal szerkezetére vonatkozólag, mint végleges eredmény megállapítható. A fajmaradványnak olt, a hol a legjobb fenntartásúak, körülbelül 1 m. magas 3-5 m. alsó szélességű töltésnek látszanak, melyen igen gyakran halad a mezei vagy erdei út is.
Ha azonban ezt a törmelékhalmazt gondosan átkutatjuk, abban egy szabályszerűen mészhabarccsal rakott opus incertum falat találunk, melynek vastagsága 95 cm. és 1,25 m. közt váltakozik. Ez a fal nem látszik az egész vonalon, még fentebbi alakjában sem. Fenntartásához nem járult hozzá sem az, hogy sok helyen útnak használták később, sem pedig a mezők mind intenzivusabbá vált művelése. Még a réteken és erdőkben maradt fenn legjobban, de mindkét helyen túlnyomólag a föld színe alatt. Egy-egy gyönge domborulat a réten, vagy itt-olt elszórtan heverő kő az erdei avarban mutatja csak a nyomát hosszú vonalakon.

Maga a fal néha 25 m. mélyen nyugszik a föld méhében, megőrizve részben egykori szerkezetének titkát a mi számunkra is. Egész mélységében kiásva megtudjuk, hogy ezt a falat ott, a hol alkalmas, megfelelő terméskő kínálkozott alapú, egyenesen erre rakták. Ott ellenben, a hol a talaj nem köves, 20-70 cm. magasságú s a falnál 10-20 cm-rel szélesebb alapra rakták. Szintén a talajviszonyokhoz alkalmazkodnak akkor, mikor több lépcsőzetes kiugrással rakják a falat, hogy a mellette levő és csuszamlásra hajó föld nyomásának ellenállhasson. Erősebbé tételének másik módja az, hogy pillérekkel támogatják meg. Ezek a pillérek 8-125 m. távolságokban sorakoznak mindig a fal belső oldalán s vastagságuk 0,4-19 m., szélességük 0,6-0,9 m. közt váltakozik. A fal álján ott, a hol a talajviszonyok megkívánták, azaz nem volt mindkét oldalon megfelelő esése a talajnak, 25-30 cm. széles és ugyanolyan magas, vizet elvezető nyílások voltak. Ezek előtt és mögött a beiszapodást 30 cm. hosszú, 60 cm. széles kikövezéssel akadályozták meg.
Azt, hogy a fal eredetileg milyen magas volt nem tudjuk, de a mellette talált maradványok, a táborfalak analógiájára és a célszerűségi szempontok tekintetbe vételével, körülbelül 2,5-3 m.-re tehetjük. Kérdés, hogy volt-e koronája (Zinne), mint sokan, köztük az ifjabb Paulus is hitte? A legnagyobb valószínűséggel nem volt, legalább is a leletek közt semmi sem mutat arra, hogy lett volna. A falnak út jelentőségét pedig már maga az a tény is végkép kizárja, hogy közvetetlenűl mögötte - ha egyelőre nem is mindenütt - sikerűit a római utat megállapítani.

A limes transrhenanus vagy limes Germaniae superioris Lorchnál kezdődik. Steimle őrnagy kutatásai révén ismerjük pontosan a két limes találkozási helyét, melynek keresése egyike volt a limestanulmányozás legkésőbbre megoldott feladatának. A Lorch mellett való csatlakozást már Buchner feltételezi. Ebben a hitben voltak utódai is, míg egyszer az id. Paulus fel nem állította azt a tételt, hogy a két limes Pfahlborn-nál találkozik ugyan, de a germánjainak folytatása van a Hohenstaufenig. Közli is az ott levő töltések és sáncok keresztmetszeteit s valóban nem könnyű megállapítanunk a germaniai limeshez való hasonlóságát. Nem is akadt feltevésének híve, de a csatlakozás keresése még sok munkát adott.
Steimle őrnagynak már a limesbizottság működésének első esztendejében sikerült megállapítania, hogy a limesfal, mikor Schwiib-Gmünd és Lorch között, Kiéin-Deinbach határában átlépi a Roethenbachot, még 88 méteren en át folytatódik s ott egyszerre megszűnik. Közvetetten folytatásaként egy töltésszerű emelkedés látható, előtte árokkal. Minthogy azonban sem toronynak vagy valami különösebb megerősítésnek nyomát sem találta, nem merte hinni, hogy ez volna az olyan régóta keresett találkozási hely. Bár az a tény, hogy itt a fal szebben faragott, nagyobb kövekből állott, a mellett bizonyított, hogy itt nem tönkrement, hanem megszűnt a fai folytatása. De még kevésbé merte volna a tartomány határát vagyis Rhaetia és Germania superior határát idetenni. Már pedig majdnem bizonyos, hogy a két szomszédos tartomány határa is itt volt. Ezen a helyen találtak u. i. egy nagyobb kőemléket.
Igaz ugyan, hogy rajta sem felirat, sem ábrázolás, de nem lehetetlen, hogy valamikor volt s csak az idők viszontagsága tűntette el róla. Olyan feliratos kő lehetett eredetileg, mint az, a melyet a Vinxtbach mellett találtak s a mely a két Germania határát. jelölte. A töltés mellett egy kis darabon még tart a fal; aztán elmarad mellőle, míg a töltés négy töréssel eléri a lorchi kolostort. Itt aztán a töltés is megszűnik s csak az egykori cölöpkerítés ásatás útján megállapított nyomai mutatják egykori irányát a Götzenmiihléig, hol már egy torony is szegődik a nyomok mellé. Világosan azonban csak Haghoftól kezdve látszik, honnan Walldürtiig nyílegyenesen halad. Erdőn-mezőn, szikla és folyóvölgyön keresztül, nem törődve semmi akadállyal, megy egyenesen a Majnának, hogy Walldürn mellett egyszerre csak megtörje az eddigi vonalat és pedig nem is egyszer, hanem kétszer, sőt esetleg háromszor is. Ez a szám attól függ, hogy hol tételezzük fel a Majnához való megérkezése pontját, a mely nem egészen bizonyos.

A régebbi kutatók a mellett kardoskodtak, hogy ez a vonal Bürgstadt és Freidenberg közt átlépi a Majnát s a Spessart és Vogelsberg erdős területén tovább haladva csatlakozik a Wetterauban ismeretes vonalhoz. Ez a feltevés nagyon sokáig élt, bár egyetlen tény támogatta s az is csak gyöngén. Nevezetesen Aschaffenburgban egy-két római feliratos követ találtak régebbi épületekbe befalazva, melyek azonban egész természetesen származhatnak a Majna balpartján levő, közeli Stockstadt vagy Niedernberg táborokból. Ezeken kívül a Spessart és Vogelsbergben nyoma sincs római leleteknek s épen azért már Schmidt alezredes (1820 40) kimondta, hogy a feltevés tarthatatlan azzal a másikkal szemben, hogy a limes folytatásaként a táborokkal megrakott Majna képezte a birodalom határát. Utóbbi feltevés mellett harcol Buchner, továbbá A. Duncker is. De azért a másik vélemény is előkelő védőkkel dicsekedhetik, kik közt kivált az öreg Paulus és Hübner a legkiválóbbak. Cohausen korában mind kevesebb a hívője; ő maga sem tartozik azok közé, a kik bíznak benne, de térképén mégis jelzi a feltételezett irányt.

Hivatásához mérten Conrady, a járásbíró lépett a vitatkozók közé, hogy igazságot tegyen. A Cohausen művének megjelenése évében tett ásatási jelentései, melyek szerint a Majna balpartján levő táborhelyeket kétségtelenül megállapította, végképen eldöntötték a kérdést. Miután a Majna mellett tényleg megállapított táborokkal, katonai úttal, őrtornyok-kal szemben a Spessart-Vogelsberg vonal feltevői csupán néhány - könnyen megmagyarázható - aschaffenburgi kőemléket tudtak felhozni, a kérdés már akkor megoldottnak volt tekinthető. A végleges megoldást Haupt kutatásai hozták meg, ki a Spessart-Vogelsberg feltételezett vonalán minden eredmény nélkül kereste a bizonyítékokat.
Bizonyos tehát, hogy a limes csak GrossKrotzenburgnál kezdődik ismét, honnan a Bulaun át előbb egyenesen halad északnak, de Marköbeltől már megtörik egyszer a vonala Hungenig, honnan északnyugati irányba térve, Griiningennél éri el legészakibb pontját. Itt hirtelen délre fordul s egy kis tompa töréssel éri el Capersburgot, hogy onnan délnyugati irányban folytonos, de nem jelentékeny kanyarodásokkal érje el Kernelt s egyúttal hagyja el a Taunust. Ettől kezdve nagyjában északnyugati irányt követ, de nagyon sok, nem egyszer jelentős kanyargás után éri el Hönningen és Rheinbrohl közt a Rajnát.

A Rajnához való csatlakozás helyének pontos megállapítása a múlt század utolsó évének egyik eredménye. Még egy évvel előbb Loeschke kutatásai alapján a legnagyobb valószínűséggel hitték, hogy Arienhellertől a Rajnáig a Balbach képezte a határt. További kutatásai során azonban a következő évben megtalálta a caput limifist és azt ki is ásatta. Egy kis tábor volt ez a Vinxtbach torkolatával épen szemben. Utóbbitól 200 m. távolságban kétségtelenül megállapította a limes töltésés árok-maradványait is úgy, hogy ő maga mondott le előbbi feltevéséről, mely szerint a Balbach képezte volna a határt?
Azt, hogy a limes irányának megválasztásában valami technikai alapeszme játszott-e szerepet, avagy a határt megállapító szerződések voltak az irányadók, nem lehetett eldönteni. Vannak, a kik a Lorch - Miltenberg vonal egyenes voltából egész védelmi politikai bölcseletet csináltak, mikor a Hadrianusnak tulajdonított erről a vonalról azt állították, hogy az ellenségnek való imponálás sugallta ilyen egyenesnek.

Valószínűbb azonban, hogy itt az a magyarázata az egésznek, hogy a terület lakatlan lévén, tetszés szerint választhatták a határt Walldürnig, míg azon túl már kölcsönös szerződésben kellett azt megállapítani. Az egészen valószínű, hogy ezekben a szerződésekben a vízválasztók szerepeltek megállapított határúi, legalább nagyjában. Ilyen toldással azután és némi kivételekkel megállhat Hammeran fejtegetése is, hogy a limesvonal vezetésének alapeszméje a vízválasztók s legalább az egyes állomások közi az egyenes vonal betartása, továbbá a legnagyobb magaslatok kerülése. Az egyenes vonal kedvéért vág át völgyet, patakot, néha nagyobb folyót is. Ellenben bizonyára a szerződéses viszony miatt nem von a birodalom belsejébe olyan loci superioresi, melyeket katonai szempontból nem volna szabad az ellenfél kezében hagynia. Ezt Cohausen többször érthetetlennek is mondja, holott valószínű a magyarázata: a rómaiak olyan helyen nem választhattak tetszésük szerint.
Ez a limesvonal szerkezetileg egészen más, mint a raetiai. Egy változó nagyságú töltésből és mellette, a töltést alkotó föld kiemelésével keletkezett árokból áll. Mindig a töltés van a római oldalon, vagyis belül és az árok kívül; természetesen a két ö mindig párhuzamos egymással.

Ettől az alaptípustól csak akkor térnek el, mikor annak betartását a talajviszonyok lehetetlenné teszik. Ilyen eltérés első sorbán az, a mit a talajviszonyokból egészen jól meg lehet érteni Osterburken, Arnsburg és a Saalburg közelében tapasztalható. Osterburken közelében az árok ma már nem látszik, a töltés előtt olyan helyeken, a hol a rendkívül köves, sziklás talaj miatt eredetileg sem volt az valami mély, hanem a töltést inkább a körül heverő kövekből rakták. Azonban volt előtte árok. Bizonyos ez abból, hogy a Wetterauban, Arnsburg közelében a kőtöltés mellett meg van világosan az árok is. A Saalburgtól délnyugatra fekvő Weissenstein mellett szintén hasonlót tapasztalunk.
A Weissenstein előtt, mely nem egyéb, mint egy jókora - falként kiálló - szikla, meredekre kapaszkodik a limes, a hol a köves, gyakian quarzitos talaj nemcsak nehézségeket okozott az árok elkészítésében, hanem különleges szerszámok nélkül azt lehetlenné is tette. Itt tehát és innen kezdve még jó néhány (több mint 5) kilométeren át, a míg a köves talaj tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal, köböl rakott falszerű töltés képezi a limest, árok nélkül? Ez a töltés habarcs nélkül egymásra rakott nagy kövekből készült s ma 2 m. széles, 0,8 -1. m. magas. De nem való-színű, hogy mint Jacobi írja, érintetlenül maradt ránk. Eredeti magasságának feltétlenül nagyobbnak kellett lennie; legalább is olyannak, mint a raetiai fal és a germaniai töltés volt, vagyis 25 méternek. Ilyen kőtöltést látott még Cohausen Inheiden és Arnsburg tábora közt, Bellerschausentöl 18 km-re, melyet én már nem kaptam meg.

Sokkal gyakoribb egy másik, szintén a talajviszonyok miatt elkerülhetetlen eltérés az alaptípustól. Olyan esetekben van ez, a mikor a határ a római oldalon terasz szerű magaslatról ereszkedik le. Kisebb-nagyobb vonalakon többször előfordul ez. De legszebben talán mégis abban a szép fenyő-erdőben látszik, mely az Osterburkentől Bofsheimba vezető országút két kanyarodása közt egy lombos-erdő folytatásaként van; továbbá Zugmantel táborától keletre egészen addig, hol Eschenhahn felett az erdő megszűnik.
Amannak tisztább a képe: egy terasz 2 m. magas lejtője helyettesíti a töltést; de ezzel még nem elégedtek meg a rómaiak, hanem azért egy kis árkot mégis húztak eléje s az ebből kikerült földet felhányták a terraszra, hol most egy 10-20 cm. közt váltakozó magasságú kis töltés képében még mindig meg van. Valószínűleg így volt ez más helyeken, pl. Zugmantel mellett is, de ott a lombos-erdő avarja elfedte idővel a töltést s betömte a kisebb fajta árkot.

Nehezebb volt ásatás nélkül megmagyaráznunk egy további alakulatot, mely a Grüningen-Butzbach vonalon ott tárul élőnkbe, hol a Langgönsből jövő út épen Holzheim felé való elágazásánál, keresztül megy a limesen. Amint a limes vonalát követjük, az első szabálytalanság az, hogy mintegy negyed km. után az árok a töltés mögött van s nem előtte. Mindenesetre felkelti figyelmünket, hogy tovább haladva, mintegy 3 km-re az említett útelágazástól, egyszerre két árok és három töltés álljon előttünk. Mintegy másfél kilométeren át tart ez. Ott egyszerre a két hátsó árok és töltés elválik, míg az első tovább halad, hogy körülbelül egy fél km. után ismét egyesülve, pár száz lépésre tovább menjenek s ott ismét az egy árok és töltés maradjon. Megjegyzendő, hogy a középső töltés a leggyöngébb és gyakran csak éppen, hogy megállapítható. A két külső töltés szélessége a tövénél 3-3 m., a középsőé 2 m., magassága átlag mindeniknek 1 m. Az árkok mélysége 2-25 m. közt váltakozó ott, a hol nem nagyon belépettek.
Cohausen figyelmét Reuss főerdész hívta fel erre. Az eltérés magyarázatát abban találja, hogy a limest a középkortól kezdve is sokszor tartották be országhatárul, sőt a legújabb korban is; tehát később, a középkorban történt ez a változtatás rajta, ö különben minden eltérést így magyaráz. Ennél elfogadhatóbb magyarázatot - tudtommal - eleddig senki sem adott a dologról. Csak egy a bökkenő. Aznevezetesen, hogy a limestöltés egész szélessége a hármas tagozásnál is csak 8 m. marad (3-|-2-|-3) és a sáncok (2 -|- 25 m.) szélessége sem lépi át nagyon a normális 4 métert. De még fontosabb, hogy ha középkori változás ez a tagozódás: miért nem marad az egész vonalon végig hármas, hanem egy időre elválik két töltés egymás mellett a harmadiktól, hogy azután ismét visszatérjen ahhoz.
A kérdésre nem kielégítő az a felelet, hogy az eltérő kettős töltés a középkori feltételezett határnak azon a részén a limestől eltérő vonalát jelenti. Mert a kinek ezen a vonalon elég volt határjelzőül a kettős töltés, minek csináltatott még kettőt ott is, a hol a limesben egyet már készen talált?!

Ezek az ellenvetések azonban nem oldják meg a kérdést, hanem csak az adott egyetlen felelet gyöngeségeit mutatják ki. Kielégítő feleletet nem is ismerünk ma. Csak csodálkoznunk kell azon, hogy - legalább tudomásunk szerint - nem használták itt az ásót, holott néhány keresztmetszet talán - kivált az alább megemlítendő cölöpözés árka segítségével - megmondhatná, hogy egykorú-e az egyszerű és a kettős (elvált) töltés. Mindjárt könnyebb volna a következtetés. Menynyire jogosan tételezzük ezt fel, egy egészen hasonló eset igazolja.
Az a jelenség, hogy a limesvonalból kiágazik egy másik vonal, hogy azután kisebb-nagyobb kerülővel ismét visszatérjen, nemcsak a most említett helyen fordul elő. Megtaláljuk azt egy nagyon rövid kis vonalon már Murrhardtól északra a Kümmelbach forrása közelében, hol a két szárny 10-15 m. távolságra tér el egymástól. Hasonló jelenséget látunk Feldberg tábora mellett, valamint Heftrich és Zugmantel között is. A Feldbergen a tábortól mintegy 200 m.-rel északnyugatra történik az elválás és a tábor alatt, a Reifenberg felé vivő úttól körülbelül ugyanolyan távolságra ismét egyesülnek. Mindössze egy km. hosszan, egymástól átlag 25 m. távolságban halad a két töltés külön a maga árkával. Heftrich táborától körülbelül 2 km. távolságra ismét bocsát ki egy mellékszárnyat, mely néha 1 km-re is elhagyja s 75 km. távoliét után egyesülnek ismét.
Az utóbbi vonta mindig inkább magára a figyelmet. Dr. Rossel pl. a jelenségből egy új u. n. Triangelsystem védelmi rendszert akart megállapítani, a mit azonban a katona Cohausen nem fogad el, hanem a minden kettőzés vagy többszörözés középkori hozzáadás már említett szellemében intézi el a kérdést. Nem így Hammeran, a ki a jelenséget azzal magyarázza, hogy az első helyen a Kümmelbach, a Feldberg mellett három patak ered, az utóbbi helyen is ott van a Wörs forrása, tehát csak ezek ellen való védekezésből származhatik a megkettőzés.

Végre Jacobinak sikerült megállapítania, a mit előbb már Hübner is sejtett, hogy a két töltés különböző időből való s ez meg-magyarázza a dolgot. Jacobi érdeme a Feldberg tábora melletti hasonló jelenség tökéletes felderítése. A Feldberg északnyugati lejtőjén közvetetlenül a limes elágazása elött ugyanazzal a hármas dombbal és kettős sánccal találkozunk, mint amilyet Butzbach közeléből említettünk. Csak egy különbség van; az t. i., hogy itt az egésznek alsó szélessége 27 m. Az egyes árkok és töltések külön nem voltak felmérhetők pontosan, de annyit látunk, hogy együttes szélességük jóval nagyobb, mint a Butzbachtól északra levő hasonló alakulásnál. Ez az egyetlen akadálya annak, hogy amarra is alkalmazzuk az emennél kétségtelenül megállapított tényt, hogy a két - itt elváló - limesvonal nem egykorú. Mindkettő rómaikori ugyan, de az, mely a limes előző részének közvetetten folytatását képezi, időben későbbi s így az a töltés és árok készült előbb, a melyről azt hisszük, hogy ebből kiágazik. Itt tehát későbbi igazítással van dolgunk.
Már egészen bizonyosan későbbi, a megerősítést szolgáló, hozzá-adás az a szabályszerűen rakott limesfal, mely Jagsthausentől északra kezdődve több kilométer hosszúságban, többé-kevésbé párhuzamosan azzal, a limestöltés mögött vonul mintegy 6 km. vonalon s az Osterburkentöl északra levő erdőségben szűnik meg. Ezt a falat Hansselmann említi először, de igazában Schumacher kezdett iránta érdeklődni, ki az északi végén fedezte fel. Utána déli vonalbiztos szomszédja Sixt is megállapítja a maga vonalán.
Végre Sixt utóda Leonhard jelenti, hogy e limesfal déli végét is megállapította Jagsthausentől északra Kalkklingennél. A fal széle 15-26 m. re van az előtte levő töltés árkának közepétől. Vastagsága 070-125 m. közt váltakozó. Egy részében sikerűit megállapítani a töltés és fal között egy 56 m. széles u. n. Colonnenweget; ennél keskenyebb 3-35 m. széles utal azonban több helyen is talált. Minthogy a fal az út mögött van, nem a töltés helyett, hanem annak megerősítésére építhették csupán. Már elejétől fogva hitték, hogy a limes egyik alkotó része az út, mely az egyes védműveket egymással összekötötte. A kutatások igazolták a feltevést, bár a használt út néha 2 km. távolságra is van a limes mögött s nem is mindig egyenlő szerkezetű. Gyakran épen olyan jó út, mint a nagyobb katonai utak, máskor csak gyöngén kavicsozott, sőt néha talán csak nagyon kezdetleges vert út volt. Ez utóbbit hívják a német limes-irodalomban Colonnenwegnek.

Ezzel el is mondtuk mindazt, a mit magáról a germaniai töltésről és vele kapcsolatos árokról, továbbá az egy hosszabb vonalon tapasztalt megerősítő falról tudnunk kell. Talán mondanunk sem kell, hogy pl. a fal egyáltalán nem maradt meg a föld felszínén, vagyis csak ásatással állapítható meg. De a töltést lemosta az eső, az árkot betömte az iszap. Az erdőben hozzájárult e betöméshez az évezredes avar. És itt ne feledjünk egyet, a mit úgy látszik, nem vettek eddig eléggé figyelembe. Ott, ahol az avar egyaránt érte az árkot és a töltést is, gyakran áll elő az a kép, mintha a limes eredetileg is csak egy gyönge töltésből állott volna, árok nélkül. A mezőn az árok járt jobban. A földművelés fokozódásával rendszere teljesen elegyenlítődött a töltés, míg az árokból legalább annyi mégis látszik, hogy benne - kivált nagy szárazság idején - inkább a vetés. Máshol útnak használták fel a készen talált töltést úgy, hogy csak épen az teszi feltűnővé, hogy egyik oldalán a földek a keskenyvégükkel jönnek ki reá, a másik oldalán levők ellenben hosszoldallal. Utóbbi az egykori külföldi oldal, hol az árok miatt is jobban lehetett az út hosszában szántani. De sok kárt tett úgy a töltésben, mint az árokban az újabb belterjes erdőgazdálkodás s a hol van, a szőlőművelés. Az erdőgazdálkodás egyébként is gyakran megtéveszthet az ő hasonló töltéseivel.
Igaz ugyan, hogy a mint már bevezetésünkben említettük, magán a limestöltésen kívül más eszközök is állottak a kutatók rendelkezésére a limesirány megállapítására, de nagyon sokszor bizonyultak ezek is elégteleneknek. Minthogy pedig a mezőn az egykori tornyok is rendesen tökéletesen megsemmisültek, már-már bele kellett törődniük a kutatóknak, hogy bizonyos vonalokon csak valószínűséggel állapíthatják meg a limes eredeti irányát. Ekkor jött segítségül Jacobinak a felfedezése, az u. n. határárok (Orenzgrabchen). Ez a felfedezés később nagyon fontos eredményekre vezetett, tehát indokolt, ha alaposabban foglalkozunk vele.