A fogadalmi feliratok (titali sacri) már a legkorábbi latin nyelvű feliratok között is megjelentek, ilyen volt a Valerius Publicola emberei által Marsnak állított lapis Satricanus, valamint egy Casrort és Polluxot említő kis bronztábla Laviniumból. A votum a római vallás egyik legfontosabb kulcsfogalma. Olyan fogadalom, amelyet köz- és magánfogadalmak esetében is mindig a pontfex engedélyezett.
A votumot először megfogadták (vovere), majd a kérés teljesülte után a fogadalmat beváltották (votunt solvere). Utóbbi kifejezés, amely szinte minden fogadalmi feliraton megjelenik (votum solvit libens merito = VSLM), jól mutatja a római vallás „üzleti" jellegét, amelyet a do, ut des elvének is neveznek. Az istenségnek csak a kérés teljesülte után váltották be a fogadalmat (pl. a katona a háborúból való szerencsés hazatérte után).

Az áldozat, amely lehetett véres (áldozati állat leölése), égő (pl. tömjén) vagy italáldozat (libatio), mindig az oltárok felett történt. A fogadalmi áldozatok bemutatása mindig új oltáron történt, amelynek felállítása az áldozat része volt. Az oltárokat minden esetben a szent kerületben, esetleg magában a templomban állítják fel (pl. a Mithraeumokban). Csak az oltárok gyakran elnagyolt hátsó oldalából sejthetjük, hogy leggyakrabban a faiam kerítőfalainál állíthatták fel őket.
Az oltárokon szerencsénkre többnyire fogadalmi felirat formájában is megörökítették az áldozat tényét. Az oltárok mellett fogadalmi feliratokat találunk még a kérést megörökítő fogadalmi táblákon és fogadalmi ajándékokon, sőt ritkábban még a szentélyek falain is.

Az interpretatio Romana révén a római vallás kifejezetten befogadó jellegű volt, csak a rómaiak által destruktívnak nevezett szekták, köztük leginkább a keresztények tartoztak a religio illicita körébe. Utóbbiak vallásgyakorlását erősen akadályozták, szentélyeik felépítését megtiltották Róma megszentelt határvonalán, apomeriamon belül. Az ilyen tilalmak közül a leghíresebb a Bacchus-kultuszt megtiltó senatusi határozat (SC de Bacchanalibus, Kr. e. 186), valamint az Iseumok lerombolása Rómában a Flavius-kor előtt.

Fogadalmi feliratokon a következő adatokkal találkozhatunk a leggyakrabban:

1. a szóban forgó istenség neve dativusban (az archaikus korban esetleg genitivusban), valamint az áldozat bemutatásának ténye, a sacrum.

2. Az állító, az áldozatot bemutató személy neve nominativusban, társadalmi rangja vagy foglalkozása, és hogy kikkel együtt mutatta be az áldozatot (pl. cum suis).

3. A záróformula leggyakrabban a már említett votum solvit libens (laetus) merito kifejezés, esetleg a donum dedit (DD) formula. Az áldozat bemutatásának a kifejezései lehetnek még: votum/sacrum fatere, ponere, (con) sacrare, dedicare, dare vagy ex voto ponere.

4. Gyakran a fogadalom oka is szerepel, azaz hogy kiért szól:
a) leggyakrabban a fogadalomtevőért és családtagjaiért: pro salute sua snorunique omnium,
b) a császár kedvéért, de lehet a saját közösségéért: pro salute Augasti; lehet a győzelméért, hazatéréséért is: pro salute et incolumitate, reditu, victoria.

5. Sokszor a fogadalom/kérés beteljesülését is feltünteti a felirat, például a magasabb rangra emelés után: quad miles vovit, centurio solvit, vagy a katona hazatérése után: in bello voverat vagy nuncso/vit.

6. Gyakran az isteni intelem is megjelenik a feliratok szövegében, amely miatt sor került az oltár felállítására: ez lehetett látomás (ex visu), álom, isteni figyelmeztetés (ex somnu, ex monitu dei vagy deae, somnu admonitus).

7. A feliratok végén gyakran találkozunk keltezéssel is. Leggyakrabban a consulok neve szerepel (... et ... co(n)s(ulibus), ritkábban az uralkodó uralkodási éveinek száma (pl. anno V Ti. Caes.), de a keltezés történhetett a-városi közösség vezetőinek: a duumvireknek, a magistereknek vagy az adott szentély papjának a nevével is (... pontifice).
Ritkábban szerepel a hónap és a nap megadása; Pannoniában az ilyen jellegű emlékek közül a leghíresebbek a carnuntumi és aquincumi Iuppiter-oltárok, amelyeket június 11-én állítottak.

8. A szentély (aedes, templum), szent berek (lucus), az istenség kultuszszobra (signum) és bázisa, maga az oltár (ara), valamint annak elkerítése (cancelli).

Ahogy már említettük, a római istenvilág hihetetlenül színes volt. Gyakran előfordult, hogy a fogadalomtevők, mivel egyetlen ismert vagy ismeretlen istenséget sem akartak megsérteni, egyszerre több istennek is állítottak oltárt, mint a capitoliumi istentriász esetében Iuppiter Optirus Maxirusnak, Iunónak és Minervának, az ismeretlen istennek (a si deo si deae sacrum formula útján), de akár valamennyi istennek is (dis deabusque omnibus).
Gyakran szerepelnek az oltárokon a geniusok, akik eredetileg az emberek védőangyalszerű, szárnyas támogató entitásai voltak. Geniusa azonban lehetett egy helynek (genius loci) vagy egy közösségnek (genius centnriae) is. Mivel Augustus a személyes istenítését Rómában és a latin tartományokban nem engedélyezte, sokáig csak a császárok geniusának, isteni erejének, a numenjének vagy ősi védőisteneinek, a Larjainak (Lares Augusti) áldoztak.

Ha közfogadalomról volt szó, az áldozatot mindig az adott közösség, szervezet vagy város elöljárói mutatták be. A császárkultusz valamilyen formában mindig belekerült az imaformulákba - például a pro sal. (et incolurnitate) Imp. et totiusque domus eius formulával -, mint a már említett aquincumi Iuppiter Teutanus-oltárok esetében.

A fogadalmi oltárok mellett ismerünk síroltárokat is, amelyeket a Dis Manibus formula feltüntetésével különböztettek meg. Egy oltárt szoborbázis gyanánt is használhattak. A római kori oltárok formája jellegzetes. A leggyakrabban mészkőből, ritkábban márványból vagy homokkőből kifaragott oltárok álló téglalap alakúak (nagyon ritkán hengeresek), amelyekhez egyszerűbb vagy díszesebb tagozatos fejezet (corona) és lábazat (ciepido) csatlakozott. Az oltár szélessége általában a magasság fele, ritkábban harmada.
Az oltárt mind a négy oldalán kifaraghatták, de gyakrabban csak három oldalról, háta ilyenkor elnagyolt. Az oltárokat egy tömbből is kifaraghatták, de a fejezetet és a lábazatot külön is felerősíthették. A fejezetet gyakran megmagasították egy felső abacus-szal, díszíthették továbbá két akrotérionnal. Ez utóbbiakat palmettákkal díszíthették, míg középre rozetta vagy csillag kerülhetett.

Az oltárok egy másik típusánál volutás párnákkal (pulvini) díszítették a fejezetet. Az oltár oldalain gyakran ábrázolták (általában faragták, de festhették is) az áldozat kellékeit, kancsót és paterát, de az istenek attribútumait is megtalálhatjuk itt (pl. Iuppiter villámait). Sok esetben az isteneknek szóló dedicatio az abacusra került, míg a lábazaton gyakran a consulneveket tüntették fel. Az oltár (ara) jelzői a következők lehetnek: aerea; marmorea; operis quadratarii; turaria; taurobolata; odoribus repleta.

A fogadalmi táblák általában az adott istenséget ábrázolják egy szentélyben (Pannoniában a dunai lovasisten, valamint Liber Pater és Libera ábrázolásai gyakoriak). Általában felirat nélküliek; ha felirat áll rajtuk, az leggyakrabban a tábla keskeny peremén található. Pannoniában igen ritkák (Aquincumból ismert egy) a Germaniában sűrűn megtalálható Iuppiter-oszlopok, ahol a bázison álló oszlop tetejére állították fel az istenség szobrát. A felirat ilyenkor a bázison kapott helyet.
Pannoniában leggyakrabban a fő isteneknek, Iuppiter Optimus Maximusnak, Iunónak és Minervának állítottak oltárokat, de a tartományi lakosság körében igen népszerű volt Silvanus (silvestnis és domesticus aspektusa is), míg a katonák körében természetesen Mars és Victoria, Fortuna, továbbá Hercules (a 3. században helyi aspektusa Hercules Illyricus). Természetesen a gyógyító istenek is népszerűek voltak, különösen Aesculapius és felesége, akinek viszonylag sűrűn ajánlottak fel fogadalmi terrakotta ajándékokat a gyógyulás érdekében, vagy már hálából.

Az istenek számos aspektusát tisztelhették, amelyeket az istennevek mellett feltűnő különböző melléknevekből ismerhettink meg (különösen az elvont istenségek, mint Fortuna, Pax, Virtus, Honos ismertek az uralkodó isteni támogatottságára utaló augustus jelzővel). A felajánlott tárgyak gyakran a beteg testrészt ábrázolták, például a kívánt terhesség érdekében egy uterust. Pannonia vallási feliratainak különlegessége, hogy a bennszülött istenkumiszok a tartomány feliratain alig jelennek meg (kivétel pl. Iuppiter Teutanusé).
Az egyiptomi és keleti misztériumvallások istenei viszont igen gyakran fordulnak elő a 2. század közepétől a feliratokon, de utóbbiak virágkora a 3. század volt. Különösen nagy a Mithras tiszteletét tükröző oltárok, kultuszképek száma, de igen népszerű volt Iuppiter Dolichenus, Magna Mater (Cybele), Attis, Sabazios, valamint az egyiptomi Isis, Osiris és Sarapis is. A keleti kultuszok elsődleges közvetítői a katonák voltak, akik keleti hadjárataikról magukkal hozták ezen istenek tiszteletét, amelyet később a tartományban letelepülő keleti származású kereskedők tovább erősítettek.

A szentélyek építési feliratait a tituli operum publicorum fejezetben tárgyalom. Vannak egészen különleges, a római vallással kapcsolatban álló felirataink. Ilyenek a villámcsapások helyén bemutatott áldozat (mivel a villámcsapást szentnek tartották), a fitlgurdivum couditum feliratai, amelyeket Pannoniából is ismerünk (Savaria). A villámcsapás helyén ásott gödörbe kellett eltemetni minden, a villám által elpusztított tárgyat, tetemet (az emberi holttestet is).
Az utóbbit takarták le Ivólappal, amelyre a feliratot vésték. Ismertelv továbbá szent helyek, templomok, berkek, oltárok törvényei is (Leges templorurn, lucorum, ararum), amelyeket kőbe véstek. A feliraton mindig szerepel a törvényhozó és a kedvezményezett neve is, illetve a törvény konkrét szövege, valamint a szankció része és a dátum. ilyen egy Domitianus-kori Róma városi szent kerület (area), valamint a dalmatiai Spoletium szent ligetének törvénye (ILS 4914, 4911).

Az oltárok felett elmondott imaformulát is kőbe véshették, mint az Salona városából Kr. u. 137-ból, Iuppiter szentélye esetében ismert (ILS 4907; mindig az aventinusi Diana-szentély kitételei ismétlődtek). Ismert elv továbbá a szent kerületek határát jelző kövek, mint például az ephesosi Diana-szentély Augustus-kori határainak esetében (AÉp 1966, 425).
Néha egy-egy szentély teljes leltárkönyvének, synopsisának is kőbe vésték az adatait, mint azt egy cirtai felirat mutatja, amely az adott szentély minden kincsét, szobrát, de még az aranyozott betűkből álló felirat betűinek a számát is pontosan rögzíti (CIL VIII 6891).

Szintén a tituli sacri csoportjába tartoznak az ólomlemezekre karcolt, vésett átoktáblák (tabulae defixionis) és a kérő vagy bajelhárító arany- vagy ezüst- (ritkán ólom-) amulettek. A bajelhárító táblákat összetekerve, bullában a nyakon hordták, eltemették a halottal (hogy ne kísérthessen), vagy szentélyekben helyezték el. Ezek nyelve általában a görög, amelynek mágikus erőt tulajdonítottak. Gyakran még latin nyelvű szövegeket is görög karakterekkel írtak.
A vallási szinkretizmus központja Alexandria volt, ahol az egyiptomi, görög-római és sémi kultuszok egybeolvadásából egy sajátos mágikus rendszer jött létre, amelyhez az átoktáblák is kötődnek. Jellemző rájuk a mágikus, titkos, s ezért a kívülállók számára értelmezhetetlen karakterek használata, a máshonnan alig ismert démonnevek feltűnése. Ilyen volt például a kettős kígyófarkú, emberi testű, kakasfejű Abrasax is (nevének betűi a görög számrendszer alapján 365-öt adnak ki), akinek pajzsára gyakran a zsidó Jahve nevét írták (IAW).

Az átoktáblák mellett a mágikus amulettek, gyűrűk és gemmák is tartalmazhatnak ilyen típusú feliratokat.