A római felirattan a történettudomány azon segédtudománya, amely a római kori latin feliratok gyűjtéséve], közlésével, értelmezésével és osztályozásával foglalkozik a legkorábbi időktől kezdve egészen az ókeresztény feliratokig (a Kr. u. 7. századig).
Az epigráfia modern terminus technicus, a görög felírás, felirat szóból származik (az ógörögben a feliratot az epigramma szó jelölte, ugyanúgy, ahogy a latinban az inscriptio szó helyett a titulus volt használatos). A felirattan nem terjed ki valamennyi ókori írásfajtára: az ókori kódexekkel a paleográfia, az érmek felirataival a numizmatika, míg a papiruszokkal a papirológia tudománya foglalkozik.

Az ókorban a feliratok állításának a szokása jóval elterjedtebb volt, mint napjainkban. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a felirat lehetett szinte az egyetlen mindenki számára hozzáférhető médium akár Róma városában, akár a tartományokban. Az írás-olvasás a késő köztársaságkor óta széles tömegek körében elterjedt, ezért is válhatott a feliratállítás általános gyakorlattá a birodalomban.
A legóvatosabb becslések szerint is mintegy 30-40 millió kőfelirat állhatott eredetileg a birodalom különböző városainak forumain, temetőiben, szentélyeiben és középületein. Ebből a mennyiségből máig kb. 500 000 ismert birodalomszerte, kb. 60 000 Róma városából és kb. 6000 Pannoniából. Bár a birodalom kétnyelvűvé vált, azaz a latin mellett a görög is bevettnek számított, Britanniától Syriáig, Germaniától Egyiptomig mindenhol találkozhatunk latin nyelvű római feliratokkal.

Latin nyelvű feliratok ismertek a Barbaricumból, így a Kaukázusból is, de talán a leghíresebb a trencsényi sziklafelirat, amely 120 kilométerre található a Dunától, azaz a birodalom határától, és mindmáig az egyetlen római kori felirat a mai Szlovákia területén, amelyet in situ találhatunk.

Mára, az epigráfia fejlődésével, a latin feliratok válhattak olyan új tudományok legfontosabb forrásává, mint a nyelvtörténet, az ono-masztika (névtan) és a prosopographia.