Az ókorban általános volt a feliratok forrásként való használata, hiszen minden törvényerejű rendeletet, szerződést a különböző városok forumain feliratok formájában eleinte fa-, később bronztáblákon hirdettek ki. Magukat a XII táblás törvényeket is ilyen formában tették közzé Kr. e. 450-ben. A főpapok által írt évkönyvek, az Annales Maxirni is fehérre festett fatáblákon (innen az album szavunk) kerültek lejegyzésre, amelyeket aztán könyv formában is közzétettek. Ezek váltak a Kr. e. 3. század végétől az első latin történetírók, az annalisták egyik legfontosabb forrásává.
Polybios, a történetíró is többször hivatkozik a rómaiak és punok szerződéseire, amelyeket még a saját szemével láthatott a Forum Romanumon. Feliratokat a legkorábbi időktől véstek síremlékekre is. Ezek közül talán a leghíresebb Scipio Africanus sírfelirata, amelyet a híres költő, Ennius írt:

hic est lile situs cui nemo cívis neque hostis
quivit pro factis reddere opis pretium

Feliratos formában maradt ránk Augustus politikai végrendelete, amelyet Suetonius is említ (index rerurn a segestarnm), a Monumentum Ancyranum (Res gestae divi Augusti) is. Ez eredetileg Augustus mauzóleuma előtt állt bronztáblákra vésve, de szerencsénkre másolatait szétküldték a birodalom tartományaiba, és több asiai városban is kőbe vésték. Ezek közül a legépebb Ankara városában maradt fenn a Roma és Augustus-templom bejáratának falaira vésve, innen származik az elnevezése is.

Feliratos emlékek antik szerzők általi, forrásként való felhasználásnak mégis Plinius Naturalis Izistoridja a legjobb példa. Plinius több feliratot is szó szerint közöl művében. Ezek közül a leghíresebb Augustus La Turbie-ben Kr. e. 6-ban, az alpesi törzsek feletti győzelem után felállított győzelmi emléke, a Tropaeum Augusti. Az eredeti felirat töredékei időközben napvilágra kerültek, amelyeket így össze lehetett vetni Plinius szövegével (CIL V 7817). A középkorban az első, római feliratokkal foglalkozó feliratgyűjtemény 800 körül keletkezett, amelyet egy Reichenauból származó zarándok gyűjtött össze (75 Róma városi és 5 paviai feliratot).
A kódexeket később Einsiedeln kolostorában fedezték fel, innen a szerző Anonymus Einsiedlensis elnevezése. Az itáliai reneszánsz tudósai számára az ókor követendő mintává vált, így természetes módon a 15. századtól indult meg rendszeresen formában az ókori feliratok gyűjtése, vagy leginkább azok szövegének másolása, közlése. Elsősorban Poggio Bracciolini, Ciriaco dAncona, Pomponius Laetus es Felice Feliciano nevét érdemes kiemelnünk; az utóbbi szerző a középkori Magyarország területére is eljutott, és elsősorban aquincumi feliratokat adott ki (és Th. Pvlommsen titokzatos Antiquusával azonosítható).

Az első nyomtatott feliratcorpust Petrus Apianus adta ki 1534-ben Ingolstadtban Inscriptiones totius fere urbis címmel. Iustus Lipsius 1588-ban már egy 4000 feliratot tartalmazó gyűjteményt adott ki, amelyet rövidesen követett a kor leghíresebb munkája, Jan Gruterus 1603-ban Heidelbergben megjelent corpusa, amely már 12 000 antik feliratot közölt immáron típusonkénti csoportosításban.
A feliratokat ekkor még nem tudományos igénnyel dolgozták fel, csak szövegüket adták ki újra és Újra. Ehhez elsősorban a korábbi munkákat vették alapul, és nem tartották szükségesnek a feliratok személyes tanulmányozását. Így fordulhatott elő, hogy számos hamisítványt is tartalmaztak ezek a gyűjtemények.

A felirattan tudománya 1815-16 kezdődően csak a 19. század végére vált modern tudománnyá, ekkor indult meg Böckh nagy vállalkozása, a valamennyi görög feliratot összegyűjteni szándékozó Corpus Inscriptionutn Graecarnm (GIG). Ennek mintájára hozta létre a berlini akadémia égisze alatt az ókortudomány valaha élt legnagyobb alakja, Theodor Mommsen (1817-1903) a Corpus Inscriptionum Latinarumot, a CIL-t, amely mindmáig a latin felirattan legnagyobb vállalkozása, munkálatai ma is folynak. Vállalkozásához (a feliratok jelentős részének leírását maga Mommsen végezte el legendás munkabírásának köszönhetően) a kor legnevesebb tudósai, később tanítványai csatlakoztak (többek között Hübner, Henzen, Domaszewski).

A vállalkozás területi alapon szétválasztva külön kötetekben dolgozta fel az egyes vidékek feliratait (a teljes listát lásd az irodalomjegyzékben). Az első kötetbe kerültek a köztársaságkori feliratok, a hatodikba a Róma városiak, míg a Duna-vidék és az Oriens feliratai a harmadik kötetben találhatók. Az 1990-es évek óta Alföldy Géza vezetésével újraindultak a munkálatok, több új Róma városi és hispaniai fasciculus is megjelent, valamint elkezdődött a pannoniai feliratok újrakiadása is (amely az eredeti 3000 kétszeresét fogja tartalmazni).

A 19. század vége óta, a nagy ásatások megindulásának köszönhetően rendkívüli mértékben megugrott az ismertté vált feliratok száma. A CIL csak mintegy 180 000-et tartalmaz közülük. Évente közel ezer új felirat kerül elő, amelyeket 1888 óta a LAnnée Épigraphique folyóirat ad ki évente. A feliratok leírásának egyezményes diakritikai jeleit 1932 óta használjuk. Ez a leideni rendszer, amelynek Krummrey és Panciera által kis mértékben módosított formája ma is érvényben van.

A CIL mellett számos kisebb, elsősorban nemzeti corpus is létrejött (válogatott listájukat lásd az irodalomjegyzékben), amelyeket szintén használnunk kell. Ezek közül a legfontosabbak a Hermann Dessau által kiadott válogatás, az Inscriptiones Latinge selectae (ILS), valamint az ókeresztény feliratokat tartalmazó gyűjtemények (mivel azok kimaradtak a CIL-b61): Inscriptiones Chris-tianae Urbis Romae (ICVR, kiadója Giovanni Battista de Rossi, megjelenik (1857-tól)), a Nova series (1922-, kiadója Antonio Ferrua), valamint az Inscriptiones Latinae Christianae veteres (ILCV I-III., 1925-1931, kiadója E. Diehl).

A feliratokat teljes egészében feldolgozni szándékozó enciklopédia, a Dizionario depigrafco munkálatai de Ruggiero révén 1886-ban indultak meg, a vállalkozás azonban máig befejezetlen.