A) A keresztényüldözések alatt az egy házatyák nyomán azoknak az intézkedéseknek az összességét szokás érteni, amelyeket a római állam a keresztény hitűek: egyes emberek, gyülekezetek vagy a hívők összessége ellen, az ő korlátozásukra vagy büntetésükre, a kereszténység születésétől kezdődő, és I. (Nagy) Constantinus türelmi rendeletéig („Milánói ediktum") tartó időszak alatt hozott.
Ide szokták sorolni a jeruzsálemi zsidó hatóságok keresztényellenes lépéseit és az egyes városok lakosságának alkalmanként előforduló keresztényellenes megnyilvánulásait is. A keresztényüldözések történetét elsősorban a keresztény írók munkáiból és a mártírok aktáiból ismerjük, a történetírók, ill. a császári életrajzok szerzői szinte egyáltalán nem tudósítanak róla.

B) Az üldözések okai:
A római állam vallásos alapokon nyugodott. A birodalom biztonsága, a polgárok boldogulása az istenek jóindulatától, ez utóbbi pedig a vallásos előírások szigorú betartásától függött. A vallás az államélet része volt: Rómának nem is volt hivatásos papsága, a religio-val kapcsolatos teendőket az erre a célra választott állami (papi) tisztségviselők, ill. testületek végezték.
A római vallás politeista vallás volt, és a hódítások során Róma uralma alá számos, hasonló vallású nép került. A máshitűeket - amennyiben azok készek voltak a római állam legfőbb isteneinek járó áldozatokat bemutatni, s a császárkorban emellé az uralkodó tiszteletére előírt áldozatokat is végrehajtani - elfogadták, és isteneiket - akiket hasonlóságuk alapján gyakran saját isteneikkel azonosítottak (interpretatio Romana) - elismerték, sőt, megnyerésükre maguk is állítottak oltárokat. Számos idegen eredetű isten vált ily módon népszerűvé.

A rómaiak vallás dolgában történetük során alapvetően toleránsak és befogadók voltak, de nem is igen lehettek másak, hiszen polgárságuk túlnyomó többsége maga is idegen eredetű volt, s polgárjoga elnyerésekor még részben őrizte ősei szokásait. Gyanakvással csak a nehezen ellenőrizhető misztériumvallásokat és szektákat fogadták, mert tartottak attól, hogy tanításaik, beavatási és egyéb szertartásaik esetleg bűnös vagy ártalmas dolgokat tartalmaznak, vagy hogy a titkosságuk miatt tiltott tevékenységek fedezésére (bűnözés, politikai felforgatás, erkölcstelenség) használják fel őket. Egyes idegen kultuszok korlátozására, főleg a velük való találkozás első időszakában, hoztak tiltó rendelkezéseket is (Bacchanalia), de háborút egyetlenegy nép vallásának kiirtására sem viseltek.
Az első olyan vallás, amellyel a rómaiak szembekerültek, mivel tanításainak rendszere a több isten létezésének tagadására épült, s ezért nehezen volt a birodalom politeista keretei közé beilleszthető, a zsidó vallás volt. Minden idegensége ellenére Róma kénytelen volt a hatalma alá kerülő néppel együtt annak vallását is törvényesnek elfogadni, ám a béke Iudaeában - bár a Rómával való modus vivendi megtalálásában a zsidó vezetőréteg is érdekelt volt - nagyon ingatag alapokon nyugodott, s a konfliktusok egyik - de nem az egyetlen! - területét a vallási ellentétek jelentették: a zsidók lojalitásuk kifejezéseképpen hajlandóak voltak akár a római népért való áldozatok többszörös bemutatására is, de a római istenek számára történő áldozatoktól és a császárkultusztól mereven elzárkóztak (los., Bell. lud. 10.)

Mindaddig, azonban, amíg a monotheizmus egy kis kiválasztott nép - római meghatározással élve - „babonasága" maradt, rugalmas politikával vagy az erősebbik fél poziciójából a konfliktusok kezelhetők voltak. Más volt a helyzet a kereszténységgel. Az ún. Páli fordulatot követően átalakult és megszilárdult új vallás megszabadult etnikai kötődésétől, és nagyon tudatos, szervezett hitterjesztésbe kezdett. Azt hirdette, hogy csak a Krisztusban való hit nyújtja a megváltást, és ez mindenki számára elérhető („nincs hellén, nincs zsidó, nincs szabad, nincs rabszolga, nincs férfi vagy nő, mert mindnyájan testvérek a megváltásban").
Kizárólagosságra, és egyetemességre törekedett, s ezzel a római vallás és a reá épülő rend létjogosultságát kérdőjelezte meg, ezért a fennálló rendre sokkal veszélyesebb volt, mint monotheista elődje. A kereszténység történetének első két évszázadában ez volt az alapvető oka a kitartó üldöztetésének.

C) Krisztus követői ellen az első nagyszabású büntetőintézkedésekre Nero alatt került sor. Tacitus ezt Róma 64-es égésével hozza összefüggésbe, és azt írja, hogy azért tették meg őket bűnösnek, hogy a szóbeszédet, mely szerint a tűz parancsra tört ki, elhallgattassák. A Christianusok ellen hozott büntetések végrehajtására - akikre egyébként nem is annyira a gyujtogatás vádját, hanem az emberi nem elleni gyűlöletet (odium humani generi) sikerült rábizonyítani, vagyis hitük miatt ítélték el őket - négy évvel a nagy tűzvészt követően, a Nero kertjeiben megrendezett nagyszabású látványosságok keretében került sor.
Annak ellenére, hogy a közvélemény nem rokonszenvezett velük, kivégzésük kegyetlensége (vadállatok elé vettetés, keresztre-feszítés, majd élve elégetés) szánalmat keltett (vö. Tac., ann. 15, 44; Suet., Nero 16, 2; 38).

A második keresztényüldözésre Domitianus uralkodásának vége felé került sor (Tert., Apol. 5, 4). Ez a császári családot is közelről érintette: a császár unokatestvérét s egyben adoptált fiainak apját, Flavius Clemenset athéotes, istentelenség miatt kivégezték, ugyanezért feleségét, Flavia Domitillát (Vespasianus unokáját) száműzték, s velük együtt még sok más embert is - akiket a zsidó szokások megzavartak - elítéltek, egyeseket halálra, másokat vagyonelkobzásra és száműzetésre (Cass. Dio, 67, 17, 2).
Flavia Domitilla biztos, hogy keresztény volt - az Acta Sanctorum mártírként tartotta nyilván - s házastársáról is feltételezhető, hogy ugyanez volt. Az „istentelenség" mindkettejük esetében nyilvánvalóan a római istenek elutasítására vonatkozott, ami egyébként halálos bűn volt. A zsidó szokások alatt is minden bizonnyal kereszténység értendő, hiszen ekkor még könnyen összekeverték a két vallást.

Sokan a kereszténységet egyszerűen zsidó szektának tartották, de maguk a keresztények sem határolódtak még el egyértelműen a zsidóságtól. Ugyanebben az időben száműzték egyébként Janos evangelistát is Patmos szigetére. Domitianus keresztényellenes fellépése 95 nyarára, közvetlenül a Flavius Clemens consulatus-a leteltét követő időre datálható. Bár a keresztény hagyomány Traianust és Marcus Aureliust is az üldözők köré sorolja, valójában az egész Kr. u. 2. század folyamán nem voltak nagyszabású üldözések.
A keresztények ügyei kivizsgálása során felmerült dilemmákat jól érzékelteti Pliniusnak Pontus-Bithynia helytartójaként ez ügyben a császárral folytatott levélváltása, melyből nem csak az derül ki, hogy az új hit ekkorra már igen sok hívet szerzett magának, hanem az is, hogy nem létezett általános érvényű szabály a velük kapcsolatos eljárásokra, s általában a helytartók józan mérlegelésére volt bízva a fellépés.

A hitükhöz makacsul ragaszkodókat rendszerint kivégezték, a megelőző eljárás során azonban mindvégig lehetőséget kínáltak a megbánásra, amit a római isteneknek és a császárnak bemutatott áldozat bizonyított. Traianus nem helyeselte a keresztények utáni nyomozást, s határozottan visszautasította a névtelen feljelentésekkel való foglalkozást (Plin., ep. 10, 96-97).
Marcus Aurelius uralkodásának járványokkal. háborúkkal sújtott időszakában a vallásosság erősödése s a lakosság keresztényekkel kapcsolatos ellenszenvének növekedése tapasztalható, aminek következtében több helyen is - Lugdunum, Vienna, Asia, Kappadókia, Phrygia) kegyetlen eljárásokra került sor, amibe mind a helyi elöljáróságok túlkapásai, mind a keresztények hajthatatlansága és mártíromságra való hajlama (vö. montanisták) belejátszottak.

A hit terjedésével a súrlódások is szaporodtak keresztények és pogányok között; Septimius Severus rendeletben tiltotta meg mind a zsidó, mind a keresztény hit felvételét (SHA, Sev. 17, 1), alapvetően azonban a dinasztia időszakát az uralkodóik részéről a vallási türelem jellemezte, s a császári család környezetéhez számos keresztény tartozott (Euseb. 6, 28).
A keresztények elleni fellépés változatlanul a helytartók elhatározásán múlott, Afrikában 197-ben pl. kemény keresztényüldözések voltak, s nem véletlenül címezi az ezekről beszámoló és a keresztényekkel szemben felhozott vádakat cáfoló műveit Tertullianus helytartókhoz (vö. Ad Scapulam; Apologeticum).

A központi hatalom részéről kezdeményezett, szigorú keresztényellenes rendeletek Thrax-szal kezdődtek, Messius Decius alatt különösen és Diocletianus nagyszabású rendeletsorozatával értek véget. Ezek a keresztény istentiszteletek betiltását mondták ki, a klerikusoknak a római istenek és a császár részére történő áldozatok bemutatását követelték, s az áldozatbemutatást megtagadókat halállal, száműzetéssel, vagyonelkobzással büntették, s nyomukban mindenfelé hajsza indult a keresztények, mindenekelőtt a gyülekezetek vezetői és a kereszténység gyanújába keveredett állami tisztségviselők ellen.
Ezeket a lépéseket többféle tényező is motiválta: egyes Duna-vidéki katonacsászárok keletellenessége és személyes vallásos meggyőződése vö. Maximinus Thrax vágy az általános krízishelyzet, amelynek a leküzdésére tett intézkedések sorába természetes módon a régi hit megerősítése éppúgy beletartozhatott, mint egy új vallásban való támaszkeresés.

A háborúk, a járványok, az általános ínség és kiszolgáltatottság, mely az emberek egyre nagyobb részét az új hit felé fordította, másokat, különösképp pedig a vallási alapokra épülő államot a régi, elhanyagolt, s ezért Rómát büntetéssel sújtó istenek tiszteletének megszilárdítására és az ezt veszélyeztető kereszténység visszaszorítására sarkallta, - vö. Messius Decius, akinek 249-ben kiadott rendeletével kapcsolatban affelé hajlik a kutatás, hogy az minden birodalomlakót az áldozatok nyilvános bemutatására szólított fel, s ezért eredendően nem a kereszténység üldözése, pontosabban a kereszténygyanús elemek kiszűrése volt a célja - ez sokkal inkább az áldozatok bemutatása megtagadásának a következménye lett -, hanem, egyfajta általános könyörgés, supplicatio formájában a régi hit erejének a mozgósítása.
Az uralkodása első éveiben toleránsnak tűnő Aurelianus az állami kultusznak egy a régi isteneknél hatékonyabbnak remélt isten, Sol Invictus köré történő újjászervezése során ütközött a kereszténységbe. Az imperium Romanum-ot újjászervező Diocletianusnak minden addiginál szigorúbb s az egész birodalom területére érvényes keresztényellenes rendeletei ugyancsak ideológiai célokat, a rendszer stabilizálását célozták (299-301 között egy edictum a hadsereg keresztényektől való megtisztításáról, 303-304 folyamán 4 edictum a keresztény templomok lerombolásáról, az istentiszteleket betiltásáról, az egyházi személyek letartóztatásáról, végül egy általános áldozatbemutatási kötelezettségről rendelkezett).

A rendeletek célja most sem a kereszténység gyanújába keveredett személyek büntetése, hanem a hit megtagadásának kikényszerítése és az államvallás elismertetése volt. Aki eleget tett az áldozat bemutatás kötelezettségének, hivatalában maradhatott, szabadon bocsáttatott stb. nem érték további retorziók. Az előírtak végrehajtását megtagadókat viszont halállal büntették. Nem tudjuk pontosan felmérni a rendelkezések nyomán kibontakozó üldözések méreteit. Biztos, hogy a helyi hatóságok a végrehajtásuknál nem egyforma szigorral jártak el: Constantius Chlorus a maga birodalomrészében, a rendeleteket nem is hajtotta végre (a caesar, 305-től augustus concubina-ja, Helena maga is keresztény volt, akit később szentté is avattak), utóda Constantinus követte apja politikáját.
A keresztény közösségek is eltérő módon reagáltak: számos gyülekezet a túlélésre törekedett, és eleget tett a törvény előírásainak - az ilyen súlyos helyzetekben előforduló megingásokra a keresztény egyházaknak a Decius-kori üldözések óta már kidolgozott penitencia-rendszere volt. Ott azonban, ahol példát akartak statuálni, pl. Maximianus alatt Itáliában, Hispaniában, Afrikában vagy a 305-ben augustus-szá előlépett Galerius keleti birodalomrészében vagy ahol a keresztények hitbéli fanatizmusa erős volt (pl. Africa, Numidia), a hitnek sok mártírja volt.

A keresztényüldözéseket halálos ágyán - az egyes keresztény források szerint a rendeletek kibocsájtásáért felelős Galerius állította le 311 áprilisában Serdicában (Szófia) kiadott edictumában (Lact. 34; Eus. h. e. 8, 17, 3-10). Ezt Maximinus Daia később megsértette, s így a már csak Keleten folyó keresztényüldözések végleges megszüntetése és a kereszténység törvényes vallásként való elismerése I. Constantinus és Licinius 313-as mediolanumi megállapodásához kapcsolódik. Ezt tévesen Milánói edictumként szokták emlegetni, holott a megállapodás pontjai törvényesen nem itt, hanem Licinius néhány hónap múlva kibocsátott rendeleteiben realizálódtak, melyek a keresztényekkel szemben már nem pusztán toleranciát hirdettek hanem - mai kifejezéssel élve - pozitív diszkriminációt is tartalmaztak.