Valamely istenségnek fogadalmat tesz igéből. Devotio-ra csak egy katonai hatalommal, imperium-mal rendelkező magistratus (dictator, consul, praetor) volt jogosult, ő is csak háborúban.

Az isteneknek tett fogadalom sajátos fajtája volt, amely abban különbözött az egyszerű uotum-tól, hogy a fogadalmat tevő az alvilági isteneknek, Tellus-nak, Terra maternek, Diimanes-nek tette a felajánlását, és emberáldozatról: önmaga vagy egy általa kijelölt személy életének feláldozásáról volt szó. Ellenszolgáltatásként az istenektől más emberek, nevezetesen az ellenség megsemmisítését kérte. A fogadalomtételre ünnepélyes szertartás közepette került sor. A fogadalmat tevő toga praetexta-ba öltözve, fejét a toga szegélyével beborítva, egy lába elé fektetett dárdára lépve ismételte el a főpap, a pontifex maximus után a fogadalmi formulát (Liv. 8, 9).

A fogadalom beváltására a csata során, küzdelemben, az ellenség keze által (és nem öngyilkossággal vagy a katonatársak segítségével) kellett sorra kerülnie. A fogadalomtevő halála az áldozatnak az istenek részéről történő elfogadását jelezte, s ezt kellett követnie az istenek részéről történő ellenszolgáltatásnak, a segítségnyújtásnak.
A megrendítő áldozat s vele együtt a csata végkimeneteléről előre szerzett bizonyosság óriási pszichés energiákat szabadított fel: elűzte a defenzívában lévő sereg félelmét, s a katonákat arra ösztönözte, hogy vezérük áldozatához méltó hőstetteket hajtsanak végre (1. Liv. 10, 29). Az a hadvezér, aki felajánlását nem tudta beváltani, mint impius szentségtörés nélkül soha többé nem mutathatott be sem az államért, sem önmagáért áldozatot (Liv. 8, 10, 12).

A devotio rituáléját a három Decius történetének leírásából ismerjük. Az apa a latinok elleni háború döntő ütközetében, Veserisnél 340-ben, a fia 295-ben a sentinumi csatában, míg az unoka 279-ben, Ausculumnál, Pyrrhos ellen áldozta fel magát.