Az a szertartás, amely révén egy halandó bebocsátást nyert az istenek közé, s így divus lett (vö. Suet Dom 2; Tac ann 13,2; ami megkülönböztető a vagyonelkobzást jelentő felajánlástól az istenek számára).

A császárság idején rendszeresen éltek vele, a - senatus ezt természetszerűleg megadta a „jó császároknak". A „rossz császároknak" viszont, akik üldözték a senatus-t, megsemmisítették az emlékét, vö. damnatio memoriae. Ez abból állt, hogy nevüket kitörölték a feliratokról, cselekedeteiket (acta) pedig megsemmisítették.

A római császárok consecratio-ja a megölt Caesar divus Iulius-szá nyilvánításával kezdődött, ill. ebből fejlődött ki, teljes formájában csak a Kr. u. 3. sz.-ra, különféle fokozatokon keresztül, mint amilyen a császár genius-ának vagy fortuna-jának tisztelete, valamint istenségének hangoztatása.

A Kr. u. 14-ben bekövetkező dims Augustus-szá nyilvánítás fontos szerepet játszott az utód helyzetének megszilárdításában.