A népgyűléshez való fellebbezés joga, amelyet a római polgár státusa egyik legfőbb garanciájának tekintettek.

A legenda ennek első példáját a királykorra vezette vissza, amikor nővére megöléséért megszületett halálos ítélete kapcsán Horatius élt ezzel a jogával. Valójában az intézmény a köztársaságkorban kellett, hogy kialakuljon, de az idevágó legkorábbi leges Valeriae de provocatione (Kr. e. 509 és 449) hagyománya is gyanús, bár egyes tudósok ma is készek elfogadni, s ezt a leges XII tabularum egyik záradékával próbálják alátámasztani.
Mégis lehet, hogy a provocatio először talán a Kr. e. 300-as törvénnyel lett először szabályozva. bár ezt megelőzőleg kellett, hogy már legyen valamiféle gyakorlat. Kezdetben csak a dictator ítéletével szemben nem lehetett vele élni, de az ún. „harmadik" lex Valeria erre is kiterjesztette. Eredetileg nemcsak halálos ítélettel szemben volt érvényes a hanem a multae-vel szemben is.

Az előbbi ügyeket a comitia centuriata, az utóbbiakat a comitia tributa tárgyalták. A ius provocationis a népszuverenitás egyik legfőbb kifejezője volt. A magistratus ugyanis ettől kezdve a nép beleegyezése nélkül nem rendelkezhetett egyetlen római polgár élete felett sem, s ezért vitték a fasces-t Rómában a kétélű bárd nélkül. A császárkorban a halálos ítéletet megmásítani már csak a császárnak állt jogában.