Bár a szó maga létezett a latin nyelvben is - elsődlegesen a m dominus pozícióját jelentette, politikai vonatkozásban idegen, zsarnoki jellegű uralmat, önkényuralmat jelentett (dominatio) abban az értelemben, ahogyan ma használjuk, a múlt század történettudománya alkotta meg.
A Th. Mommsentől származó, újabban J. Bleicken által megerősített felfogás szerint Diocletianus és Constantinus reformjai révén egy új, a korábbi politikai rendszerhez, a principatus-hoz képest gyökeresen más politikai rendszer jött létre, melyet a késő antik önkényuralkodóról, a dominus-ról neveztek el dominatus-nak. A nyugatrómai birodalomban a császárságnak ezt a formáját 476-ig, a keletrómai birodalomban általában Iustinianus haláláig számítják.
A dominatus császára dominus legibus solutus, vagyis törvények által nem korlátozott úr volt. Hatalmát abszolutista módon gyakorolta. A rendszer keleties-hellenisztikus vonásokat is mutat. Mindazonáltal a principatus és a dominatus éles cezúrával való elválasztása és merev szembeállítása nem szerencsés, mert nem felel meg a történelmi igazságnak.

Az utóbbi évek kutatásai az ilyen merev szembeállítást kifejezetten elvetik. Az átmenet a császárság „alkotmányos" formájából egyfajta „abszolút" monarchiába lassú, fokozatos átalakulás eredményeként következett be: a késő antik állam számos elemének előzményei visszanyúlnak a korábbi korszakba (vö. McMullen, R.: Roman Governments Response to Crisis A. D. 235-337. New Haven - London, 1976., aki azt mutatja ki, hogy a Diocletianus és Constantinus által végrehajtott reformoknak a Kr. e. 3. században komoly előtörténete van, vagy Kolb, F.: Diocletian und die Erste Tetrarchie. Improvisation oder Experiment in der Organisation monarchisgadta, két évtized múlva azonban Plinius a domine megszólítást a Traianushoz írott leveleiben már teljesen természetes módon, gyakran használja (vö. ep. 10, 2, 1; 3a,1; 4 (3.), 6; 8 (24) stb.).