Szemben a patrimonium-mal, amely az atyai örökséget jelentette, a res privata alatt elvileg a császárt hivatalából kifolyólag megillető javakat értették. Ez a kettő hosszú időn át nem különült el egymástól következetesen: Augustus még élesen megkülönböztette a magánvagyonát az államitól, a Iulius-Claudius-dinasztia későbbi tagjai azonban már ezt nem feltétlenül tették meg: Az elkobzott birtokokat saját patrimonium-ukba olvasztották e tekintetben Nérót különösen kiemelhetjük, aminek eredményeként a császári birtok mérhetetlenül nagyra duzzadt.
A Nero halálát követően hatalomra kerülő Flaviusok a Caesar név felvételével együtt a gazdátlanná vált vagyont is birtokukba vették, ám azt az örökölt családi vagyontól, a patrimonium privatum-tól megkülönböztetve res privata-ként kezelték. Vespasianus a kincstár rendbetételekor a gazdátlanná vált vagy hasznosítatlan birtokokat (bona caduca bona subcesiva) a res privata-hoz és nem a patrimoniumhoz csatolta. Úgy tűnik, a közvélemény nem tartotta elfogadhatónak a kettő egybemosását és a császári javak esetleges öröklés vagy önkényes kisajátítás útján történő magánkézbe kerülését.

A 2. század több császáráról tudjuk, hogy a trónra lépésekor a magánvagyonáról rendelkezett, ami a patrimonium privatum és a tudatos elkülönítésére utal. Septimius Severus hatalomra kerülésekor egyértelmű helyzetet teremtett: a magánvagyonát egy procurator patrimonii alatt külön igazgatás alá helyezte, az uralkodása alatti szerzeményeket pedig következetesen a -hoz csatolta. Ez utóbbiak igazgatása a procurator rationis privatae (a késő antikvitásban comes rei privatae) alá tartozott.
A patrimonium privatum ettől kezdve nem növekedett a Severusok alatt, s így a Res privata-hoz képest elveszítette a jelentőségét. A res privata-t tehát nem magán, hanem közvagyonnak tekintették, s a későbbi monarchiák koronabirtokaihoz hasonló volt, a Severusokat követő császárok alatt azonban időnként újra elmosódtak a határok a patrimonium és a között.