Magasztalás, dicsőítés, amelynek már az is nagy jelentőséget adott Rómában, hogy az egyik legfőbb erényként a fama-t, a gloria-t és az existimatio-t tartották számon, amit a laudatio kiemelhetett és fokozhatott. Ezért a rétorikában is fontos szerepet kapott a különösen az előkelő családokhoz kapcsolódó Iaudatio funebris. Ez utóbbi része lett a gyászszertartásnak (funus).
Legalább a Kr. e. 4. sz. végétől kezdve egy előkelő személy temetése alkalmával gyászmenet vonult a forumra, ahol egy fiú vagy egy közeli rokon a szónoki emelvényről (vö. pro rostris) beszédben magasztalta az elhunytat és tetteit, erényeit (vö. Polyb. 6, 53-54).
Ez a fajta megnyilatkozás a 3. sz. végén már elég jól dokumentálható, de nem annyira a görög epitaphios hatására alakult ki, mint inkább egy vallási hagyományban gyökerezett: ilyen volt a conclamatio, a halott siratás vagy végbúcsú, ill. a neniae, azaz a gyászénekek, valamint az epitaphium-ok és a titulus-ok.

A Kr. e. 100 tájától kezdődőleg előkelő asszonyokra is kiterjesztették e szokást, Caesar pl. nagynénje, Iulia - aki Marius özvegye volt - temetését politikai célra használta fel.