A rómaiaknál a nemzetség latin nyelvű megjelölése. Egy egyszerű ősi meghatározás szerint a gens mindazokat magába foglalta, akiknek azonos volt a neve (vö. nomen gentilicium vagy gentilitium; pl. Cornelius, Iulius, Sempronius, Sergius. Tullius stb.).

A gens-en belül az első név (praenomen: pl. Aulus, Caius, Marcus. Quintus, Sextus stb.) azonosította a személyt, miközben a harmadik cognomen: Caesar, Cicero, Gracchus, Scipio stb.), már ha ilyen egyáltalán volt, a nemzetségen belüli külön ágat határozta meg.

A gens tagjai közös őstől származtatták magukat, így a Iuliusok azt tartották magukról. hogy Iulustól, Aeneas fiától erednek, a Caeciliusok viszont egy bizonyos Caeculus-tól vezették le magukat, amiként a Marciusok egy Marcustól. Mindehhez párhuzamokat, főleg indoeurópaiakat szoktak felhozni, mint pl. a skót klánokat, ahol ilyen nevek szerepelnek: MacDonald vagy MacGregor stb.
A legtöbb alkalommal persze a feltételezett vérszerinti rokonság bajosan volt kimutatható, úgyhogy a történeti időkben a - mint olyan rendkívül homályos és bizonytalan egység volt. Bizonyos nemzetségeket saját kultuszaik különböztettek meg. amelyek rendszerint temetési szertartások voltak, míg egyes esetekben különleges praenomen használata volt a jellemző, mint ahogy pl. a Sulpiciusok a ritkán előforduló Sevius névvel éltek, a Claudiusok pedig az Appiusszal, ugyanakkor viszont a Manliusok kerülték a Marcust.

A leges XII tabularum azt mondták, hogy aki végrendelet nélkül és közvetlen rokonok (agnati) nélkül hal meg, annak a vagyonát a gentiles, vagyis a nemzetségtagok között kell felosztani, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gens-nek valamikor közös tulajdona lett volna.
Az ezen nézetet valló modern elméletek, amelyek általában nagy jelentőséget igyekszenek tulajdonítani a gens-nek, csak szánalmasan sovány bizonyító anyagot tudnak állításukra felhozni. Megfelelő adatok hiányában még a gens-ek eredetét sem tudjuk igazán megállapítani, mert pl. a rokoni kapcsolat legtágabb megjelölésére utaló ad finis eredetileg nem is vérszerinti, hanem területi kapcsolatot jelöl.
Akik azzal számolnak, hogy Róma területén a 9/8. sz.-ban klánszerű szövetségek jöttek létre, nagy szerepet tulajdonítanak nekik a városállam megszületésében (pl. Franciosi), mások viszont feltételezik, hogy a királyság kialakulásával a gens-ek veszítettek jelentőségükből, bár a senatus-t alkotó patres lehet, hogy a nemzetségi kötelékeket képviselték.

A hagyomány szerint a patres-t az etruszk királyok alatt kiegészítették volna a gentes minores vezetőivel, bár ezek száma s maga az időpont is vitatott, csakúgy, mint az a körülmény, hogy itt eredetileg nem plebeius-okról van-e szó. A gentes minores közé sorolt Aemiliusok. Claudiusok, Cor-nehusok, Fabiusok, Manliusok és Valeriusok közül később mindenesetre csak a gens Claudia-nak és a gens Cornelia-nak volt plebeius ága. Régebben ugyan sokan úgy gondolták, hogy a gens elsősorban a patriciatus-hoz kapcsolódik, a korai consul-jegyzékben szereplő nevek egy része mégis arra utal, hogy plebeius nemzetségek már a királykorban voltak.

A patricius nemzetségek azonban számos előjoggal rendelkeztek (imperium, auspicia), amelyeket a plebeius gens-ek csak a rendek harcában szereztek meg, de csak részben, mert az interrex, a flamines, ill. a Salii, a Luperci kiváltsága megmaradt a patricius-oknál.