kegyesség, az egyik római erény, amelyet általában az uralkodó egyik legfőbb jellemzőjének szoktak tekinteni, holott már a köztársaság idején alapkövetelménynek tartották, amelyet főként a clementia nobilitas-nak és a senatus-nak kellett gyakorolnia, főként a Róma által legyőzött vagy ellenőrzött népek irányában. Olyan hasonló erényekkel hozták kapcsolatba, mint amilyen pl. a mansuetudo, a lenitas, a misericordia, a continentia vagy az abstinentia. Lényege a megbocsátás és a megkímélés volt.

Kr. e. 167-ben az id. Cato állította a senatorok elé követelményként a rhodosiak irányában. Később Pompeius élt vele Sertorius katonáival szemben. Politikai vonatkozásban azonban mindenekelőtt Caesar próbálta meg felhasználni mind a külső ellenség, mind a belső ellenfelek tekintetében. Ebben filozófiai műveltsége is segíthette, mert a peripathétikusok elvárása is ez volt.
Caesar esetében azonban nem egyszerűen propagandáról van szó, hanem valóságosan követett politikai irányvonalról, amelyet gyakran még az ellenfelek, így Cicero is elismertek. Ezt az elvet nem véletlenül hangsúlyozta pénzverése is. Halála után a senatus közös templomot emeltetett a Clementia-nak és Divus Iulius-nak, ahol a két alak egymásnak kezet nyújtva volt bemutatva.

A clementia szerepelt Augustusnak a Curia Iulia falára felerősített clupeus virtutis-án is, mint a négy alaperény egyike, s aprinceps külön hangsúlyozta a Res gestae-ben is mint rendszere ideológiájának egyik fontos elemét. Ennek megfelelően emelte ki Tiberius is. Ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonított neki Seneca a maga „királytükrében" (De dementia). Hadrianus is olyan erények mellé állítja, mint a pax, a iustitia és az aequitas.