A latin polgárjog, amelynek másik megjelölése: ius Latii, civitas.

A civitas Latina alapvetően azoknak a latinoknak a jogi státusára vonatkozott eredetileg, akik Kr. e. 338-at követőleg megszerezték a rómaiakkal való conbium-nak és commercium-nak a jogát. Ennek az volt az előfeltétele, hogy Róma, amely maga is egyike volt a latin városoknak, kihasználva demográfiai és katonai fölényét, valamint felállítva a campaniai synoikismos-t, felszámolta a modern megjelöléssel „latin szövetségnek vagy ligának" mondott „harmincas" szövetséget (vö. foedus Cassianum), s egy senatus consultum-mal szabályozta az ezt alkotó valamennyi nép státusát (vö. Liv 8,14,2).
Egyeseket Róma egyszerűen annektált (pl. Lanuvium, Tusculum), míg mások továbbra is Latini-nek mondták magukat. Ám ezek is valójában meglehetősen egységes köz- és magánjogi helyzetben voltak, néhány csekély helyi árnyalattól eltekintve, s ez a státus végül is nem annyira földrajzi és etnikai alapokra épült, mint inkább jogi feltétellé, körülménnyé vált.

A rómaiak és a latinok egy már korábbi hagyományra építve, együttműködésben valósítottak meg egyfajta szervezett colonia-alapító politikát, ami olyan erődítmények felállításából állt, amelyeket állandó jelleggel a meghódított területen letelepített civitas Latina coloni családjai laktak, s amelyeknek katonai kontingenst kellett adniuk, ill. felügyelték a veszélyeztetett határt vagy körzetet. E telepek elhelyezkedése világosan megmutatja a térképen a római-latin expanzió előrehaladását a Kr. e. 4. sz.-ban a Dél-Etruriától (Sutrium, Nepet) Dél-Latiumig (Circei) keresztül a hernicus és a volscus föld határvidékén (Praeneste, Labicum, Signia, Cora, Norba, Setia).

A „latin szövetség" felbomlasztása után Róma kezdeményező és meghatározó szerepet játszott ebben a szervezett telepítésben, amelynek eredményét továbbra is latin colonia-knak fogják nevezni. Ezek célja is megfelelt a korábbi telepítésnek: a stratégiai pontok ellenőrzésének, a túlnépesedés levezetésének (kihasználva a hódítást), s a gyanús zónák szemmel tartásának. Ezek a „latin coloniák" hasonló státust élveztek, mint a prisci Latini, anélkül, hogy igazi ethnitásra épültek volna, mert nagyrészt letelepített római polgárokról volt szó, akik a föld ellenében belenyugodtak teljes polgárjoguk részleges elvesztésébe (vö. Cic de domo, 78; Caec 98; Gaius, I, 131; III, 55 stb.).
Ez a római colonia-szisztéma, mint valami védelmi bázis, nagy szerepet játszott a Hannibal elleni háború megnyerésében, s bár a hadi események ennek kiépítési folyamatát egy időre megszakították, ám ennek befejeztével folytatódott egészen Kr. e. 184-ig. Számban a latin colonia-k mindig is meghaladták a teljes jogú rómaiakét, Kr. e. 190-ben 53 ismert colonia közül 35 volt latin jogú, s ezek rendkívül nagy szerepet játszottak Itália romanizációjában. A latin colonia-k önkormányzatot élveztek (municipium), amelyet nem kötelezett a római magánjog.

A Kr. e. 2. sz. végétől a latinok per magistraturam, azaz városukban helyi tisztségek betöltésével automatikusan megszerezhették a teljes római polgárjogot, amelyet korábban a ius migrationis, a Rómába költözés tett lehetővé, valami hasonló rendszert alakítva ki, mint ami a görög világban az isonomia volt.
A Kr. e. 90-es bellum sociale, szövetséges háború a Rubicótól délre megadta Itália lakóinak a teljes római polgárjogot Kr. e. 89-ben (lex Plautia Papiria), majd az ugyancsak 89-es lex Pompeia a ius Latii-vel ruházta fel a transpadanu-sokat. Később a császárkorban a - volt a felszabadítottak és a provinciák városai számára a római polgárjog felé vezető közvetett út.