Eredetileg magának C. Iulius Caesarnak (Kr. e. 100-44) politikai barátai, később a mindenkori császár magas tisztségviselőire vagy éppen legszűkebb környezetére alkalmazták ezt a kategóriát az amici Augusti-hoz és a principis-hez hasonlóan.

Rómában mindig nagy jelentősége volt a személyes clientelaknak, amelyek a köztársaság végén mintegy a „politikai pártok" szerepét töltötték be, anélkül azonban, hogy ezek a modern politikai pártok jelentőségére emelkedhettek volna. Az ókor e személyes jellegű csoportosulásait gyakran. meglehet, eskü kötötte össze (vö. SallCat22,1-2). Ez a személyes elkötelezettség és az eskü majd Augustus esetében is visszatér.